nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Börtön és menekülttábor után kápráztatta el a németeket a magyar grafikus

Börtön és menekülttábor után kápráztatta el a németeket a magyar grafikus

Regős Béla Ferenc élete nem szűkölködik a kalandokban: szlovén börtön és németországi menekülttábor után a grafikusművész a szakma egyik legnagyobb nevének tanítványaként is dolgozott, mára pedig filmplakátok és könyvborítók százai hordozzák a szignóját. Regős Bélát magyarországi tanyáján látogattuk meg.
Andersen Dávid
Andersen Dávid
f Ajánlom

“Az már csak azért van elöl, mert hogy úgy mondjam, vallási alapon nem szereltem szét – mutat a rajzasztal szélén álló festékszóróra, az airbrushra Regős Béla. – Az utolsó nagyobb munkám, amihez használtam, 2010-ben volt, gyerekkönyvekhez készítettem illusztrációkat.”

A sokat látott airbrush, ma már csak
A sokat látott airbrush ma már csak “vallási” okokból lóg a rajzasztal mellett (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

A festékszóró sok mindent látott, erről rengeteg plakát, borító és egyéb grafikai munka árulkodik, amelyek szinte mindent ellepnek a 64 éves művész tanyájának egyik szobájában, ahol egy fafűtéses kályha feledteti a külvilág hideg, esős időjárását. Regős Béla 2009 óta él újra Magyarországon, előtte évtizedekig Németországban dolgozott.

“1949-ben születtem, a budapesti Egressy szakközépbe jártam, ott is érettségiztem ’68-ban, de mivel már gyerekként is jól tudtam rajzolni, a szakközépiskola mellett rajzkörökbe is jártam – meséli a művész. – Egy nagynéném Belgiumban élt, ő küldött időnként képregényfüzeteket, így a francia Tin Tin lett a kedvencem. A képregények vizuálisan elképesztő hatással vannak a gyerekekre. Érettségi után aztán megpróbáltam kezdeni valamit magammal, elmentem dolgozni a Gorkij fasorban lévő ofszetnyomdába, ott tanultam ki az ofszetretus szakmát. Közben jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, de nem vettek fel, ezért a szegedi tanárképzőn rajz–földrajz szakon kezdtem tanulni, rajztanári végzettséget próbáltam ott szerezni.”

Regős Béla rajzasztalát plakátok borítják (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)
Regős Béla rajzasztalát plakátok borítják (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

Eközben Budapesten dekorációs cégeknek dolgozott, ahogy mondja “nem szakképzett, de grafikusként”. Vendéglátóipari cégeknek készített dekorációkat, de például a Vidámpark sem maradhatott ki a (festék)szórásból.

“Sikerült bekerülni a Műszaki Tudományos Tájékoztató Intézethez, az nagyon jó volt, kiállításokra csináltunk különféle grafikai, tipográfiai anyagokat – mondta Regős Béla. – Az ilyen munkák során találkoztunk külföldiekkel is, ahonnan külföldi megbízásokat is kaptam. Így mentek akkor a dolgok, nem volt rossz munka, dolgozgattunk, de azért vergődtünk is abban az időben.”

Szlovén börtön, német menekülttábor

1976-ban Regős Béla és felesége úgy döntöttek, hogy nyugaton próbálnak szerencsét. Németországot célozták meg, és Jugoszlávián keresztül terveztek eljutni az ígéret földjére. Az első lendület egészen a határig tartott.

“A határon fegyvert fogtak ránk a jugoszláv határőrök, három hét börtönt kaptunk tiltott határátlépésért, amit Mariborban kellett leülnünk – mesélte a művész. – Egy török autócsempésszel, egy jugoszláv gramofoncsempésszel és egy német pincérrel ültem együtt, utóbbinak az volt a bűne, hogy haza akart szökni. Annak ellenére, hogy börtön volt, oltári jó volt a hangulat, sakkoztunk és tanulgattuk egymás nyelvét. A kaja rossz volt, de Tito-kép azért került a falra, a cellánkban is. Aztán, amikor letelt az idő, a jugók megkérdezték, hogy »akarsz-e még nyugatra menni, ha már egyszer leülted?«. Mondtam, igen, erre kivittek az osztrák határra és átadtak minket az osztrákoknak. Persze ők meg nem engedtek be vízum nélkül. A jugók viszont rendesek voltak, visszavittek a városba, és mondták, hogy menjünk, amerre akarunk.”

Számtalan plakát és könyvborító rejti Regős Béla szignóját (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)
Számtalan plakát és könyvborító rejti Regős Béla szignóját (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

Végül Zágrábon keresztül sikerült eljutniuk Németországba, ráadásul repülővel. Vízumuk ugyan nem volt, de mivel a repülőjegyeket és a vízumot más-más ablaknál ellenőrizték, sikerült kijátszani a rendszert.

“1976. augusztus 20-án érkeztünk Németországba, a müncheni reptér rendőrsége meg alaposan meglepődött, hogy két magyar vízum nélkül érkezett – emlékezett vissza Regős Béla. – Egyből fel is hívták a német belügyminisztériumot, hogy mi ilyenkor a teendő, mert erre nem volt bevett gyakorlat. Végül jöttek a német rendőrök, és mondták, hogy minden rendben, aztán kivittek minket egy München melletti szállodához. Mivel három márka volt a zsebemben, őket kértem, hogy vegyenek már nekem egy doboz cigarettát az automatából. Vettek.”

A fiatalok ezután a zirndorfi menekülttáborba kerültek, ahol körülbelül másfél évet töltöttek el.

“Kaptunk egy szobát, ahol nagyon jó körülmények között laktunk, remek menza volt, minden héten egy napot kellett dolgozni, besegíteni – mesél a kezdeti időkről a művész. – A táborban rengeteg libanoni arab volt, nagyon rendes srácok voltak, sokat fociztunk, illetve tőlük tanultam cigarettát sodorni. Szépen lassan felmértük a helyzetet, majd körülbelül egy évvel később kaptunk menedékjogot, ami már nagy könnyebbség volt, mert el lehetett kezdeni tanulni.”

Az egyetlen bukás

Németkurzusra jártak, Regős Béla emellett újra jelentkezhetett a főiskolára, vagyis a müncheni Fachhohschule für Gestaltung nevű intézménybe, ahol tipográfiát, nyomdatechnikát és illusztrációt tanult.

“Ritka jó művészettörténeti képzést kaptunk, nem is az iskolában töltöttük az órákat, hanem a múzeumokban, a képek előtt – mondta. – A tanárok is ott magyaráztak, sokszor a civil múzeumlátogatók is odaálltak hallgatni. Ebből vizsgáztunk a szemeszter végén. Én persze nagyon link voltam, a főiskola történetében én voltam az egyetlen, aki megbukott a diplomavédésén. Végül aztán 1983-ban átengedtek, de már ezelőtt is dolgoztam, szabadúszóként reklámügynökségeknek készítettem illusztrációkat.”

Egy volt barátnő szókimondó üzenete az egyik plakáton (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)
Egy volt barátnő szókimondó üzenete az egyik plakáton (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

Egy véletlennek köszönhetően került az egyik jól menő német reklámügynökség közelébe, amely a Starnbergi-tó partján állt.

“Nem messze tőle állt Székely Bertalan villája, én minden reggel elsétáltam előtte, és elolvastam a magyar szöveget a kapun – emlékezett vissza Regős Béla. – Ennél az ügynökségnél az Audinak is csináltak anyagokat, a cégnek meg akkor, a nyolcvanas évek elején indult egy új programja, amivel a cég imázsát akarták kicsit vagányabbra venni, hogy kitörjenek a Volkswagen árnyékából. Az akkori Scotland RAC Rallyn indult egy Audi Quattro, amely nyert is, a győzelmet ünneplő plakátot pedig már én csinálhattam. Ezután már jöttek a különböző munkák egy csomó nagy cégtől, rengeteg ipari illusztrációt, »robbantott rajzot« csináltam a BMW szerelési útmutatóihoz, mivel akkor a fotózás még nem volt olyan szinten, hogy a szürke motortereket jól le tudták volna fényképezni. Aztán nem sokkal ezután megismerkedtem egy horvát lánnyal, aki Angliából költözött át a németekhez, ő mondta, hogy a filmes munkák elég jól fizetnek, így kerültem ezekhez a cégekhez.”

Az 1981-es RAC Scotland Rally plakátja (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)
Az 1981-es RAC Scotland Rally plakátja (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

München környékén akkortájt hatalmas művészeti és grafikusi közösség élt, a nagy filmes stúdiók is itt tartottak fenn kirendeltségeket, ahol a video- és filmforgalmazással foglalkoztak. Regős Béla és felesége ekkor már Münchentől délre, 50 kilométerre laktak, a műtermét is ott rendezte be.

“Akkor már az airbrusht profin tudtam kezelni, a plakátokat hetente kellett leadni, rengeteg munka volt, nem is néztem, hogy milyen film, amíg plakátot kellett készíteni hozzá – mesélte. – Nem is tudtam elmenni szabadságra, egyszer voltam három hétig Gran Canarián, de pár nap múlva már olyan ideges voltam, hogy mennyi munkáról maradok le, hogy a végén már én könyörögtem a légitársaságnak, hogy vigyenek haza előbb. Egyfolytában dolgoztunk és nagyon kellett figyelni, hogy minőségi munkát adjunk le. Büszke vagyok rá, hogy nekem soha egyetlen munkámat sem dobták vissza, még később sem, amikor már főleg könyvborítókkal foglalkoztam. Pedig nem voltak ám szívbajosak, ha valami nem tetszett, azért szóltak. Olyan előfordult, hogy nekem kellett kijavítani mások munkáit, ami főleg akkor volt érdekes, ha olajfestéken kellett javítani, mert az az én technológiámmal kivitelezhetetlen volt, de akkor is meg kellett oldanom.”

Találkozás a mesterrel

Renato Casaro neve főleg a filmplakátok szerelmesei számára cseng ismerősen, mivel többek között az ő keze alól került ki a Nevem Senki, a Conan, a barbár, vagy a Farkasokkal táncoló plakátja is, utóbbiért 1992-ben Jupiter-díjat kapott.

“Renato elképesztő könnyedséggel rajzolta meg az apró részleteket” (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

“1987-ben volt egy Casaro-kiállítás München Geiselgasteig nevű részén, ő akkor nyitotta meg a tetőtéri műtermét a Loden-Frey gyár területén lévő művészeti központban – mesél az első találkozásról Regős Béla. – Ezen a területen akkor grafikusok, divattervezők dolgoztak, neki egy legalább 100 négyzetméteres, csupa üveg műterme volt, ahová teherlifttel lehetett csak felmenni. Ő ott dolgozott, ezek a plakátok, amiket itt láttok, mind abból az irodában készültek. Bementünk az egyik helyiségbe, ami akkora volt, mint ez a ház, és ott a földön feküdtek a plakátok. Renato meg mondta, hogy »ha valamelyik tetszik, vigyed!«. Vittem is egy párat, látható némelyiken a cellux nyoma, mert azokat én otthon felraktam a falra.”

A mester dedikációja 1988-ból (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)
A mester dedikációja 1988-ból (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

Casarónak ekkortájt szüksége lett valakire, akivel együtt dolgozhat, ahogy Regős Béla mondja, ebben az időben ő volt München sztárja.

“Én lettem az egyetlen tanítványa, eleinte nem is tudtunk beszélgetni, mert ő csak olaszul beszélt, a német felesége, Gabriele fordított nekünk – emlékezett vissza a magyar művész. – Elmentem Velencébe egy három hónapos olasz gyorstalpalóra, amikor hazamentem, nagy volt az öröm, hogy már alapfokon el tudunk beszélgetni.”

A mester keze alatt számos fogást és trükköt megtanult a magyar grafikus. Casaro stílusa könnyen felismerhető, nem hiperrealista, de nagyon élethű ábrázolás és aprólékos, de könnyed részletek jellemzik.

“Tőle tanultam meg, hogy nem szabad a kész képet fixálóval kezelni, mert tönkreteszi az árnyalatokat – avat be a kulisszatitkokba Regős Béla. – De nagyon sok hasonló technikát is elsajátíthattam.”

Ez a plakát egy német közönségfilmhez készült, graffiti-stílusban (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)
Ez a plakát egy német közönségfilmhez készült, graffiti-stílusban (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

“Elképesztő könnyedséggel és gyorsasággal dolgozott. Például amikor ezt festette – mutat a Farkasokkal táncoló plakátjára, azon belül is Kevin Costner bajszára –, akkor mondta, hogy a vonalakat gyorsan kell húzni, ha lassan húzod, szétfolyik a festék. Van egy pár plakát, amit F. Regősként írtam alá, erre azért volt szükség, mert mindig azt kérdezgették, hogy miért van női nevem, miért hívnak Bellának…”

A plakátokhoz a forgatásokon készült fotókból dolgoztak a művészek, azonban a kész alkotáson látható arcok, alakok a valóságban így sohasem léteztek. Idealizált képek ezek, olyan fényhatásokkal, amelyeket a grafikusok álmodtak vászonra.

“Részben persze jelen van a fény az eredeti képeken, de nem úgy, ahogy az a plakátokon megjelenik – mondta Regős. – A trükk az volt, hogy ezzel a plakáttal szinte egy másodperc alatt kellett megfogni a nézőt, felkelteni a figyelmét.”

A kilencvenes évek és a videó vége

A páros 1992-ig dolgozott együtt, ebben az évben rendezte Casaro nagy cannes-i kiállítását. Szimbolikus időszak ez, mivel Németországban ez idő tájt már kezdődött az a trend, ami Magyarországra csak a kétezres évek elején érkezett el: a videotékák bezárása.

“Akkor már más idők jártak, az emberek már mást is csináltak esténként, mint hogy hazamentek, és megnéztek egy filmet – mondta Regős Béla. – Akkor volt a német újraegyesítés is, az jobban érdekelte az embereket. Én 1993-ban csináltam az utolsó plakátomat, utána jöttek a könyvborítók. Persze a könyvszakmában negyedannyi pénzért lehetett dolgozni, míg korábban 4-5000 márkát kaptam egy-egy plakátért, onnantól már csak 1000 márka járt egy-egy borítóért. Pedig korábban még ennél is jobban fizettek a filmplakátok, Renato 8-10 000 márkát is kapott egy-egy plakátért, de van itt ez a Rambo-poszter, ezért például annak idején 60 000 márkát fizettek neki. Szóval jöttek a könyvek, abból is meg lehetett élni, de azért akkor már vége volt az autólízingelésnek és hasonlóknak.”

Az a bizonyos Rambo-poszter, amiért Casaro 60 000 márkát kapott (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)
Az a bizonyos Rambo-poszter, amiért Casaro 60 000 márkát kapott (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

A kilencvenes évek filmplakátjain már kevésbé a grafikai elemek, sokkal inkább a fotók, illetve egyre inkább a számítógépes megoldások kezdtek elterjedni. A stílus maga már megjelent az évtized elején, Casaro művei között is találni olyan plakátot, amelyen a jellegzetes pixeles ábrázolásmód is megjelenik.

“Persze ezeket a digitális dolgokat is kézzel csinálta, a számítógépes grafika akkor még csak indult – először csak a tipográfiában, Photoshop persze még nem volt – mesélte Regős Béla. – Vesződtünk vele mi is, kérdeztem is Renatót, hogy vesz-e komputert, azt mondta, szó sem lehet róla. Ma már persze a Photoshoppal minden megoldható, de a színek akkor még tubusból jöttek. A számítógéppel nagyon jól lehet retusálni, optimalizálni a színeket, kiváltani a litográfiai munkákat.

De hogy valamit a nulláról kezdj el megrajzolni, annak nagyon művi végeredménye lesz, nehéz szépen csinálni. A mostani tehetséges grafikusok nagy része is kézzel dolgozik. Ez egyébként a számítógéppel a másik nagy gond. Nekem is volt egy Macintoshom, digitális táblával, de ugye mi történik? A kezeddel rajzolsz, és közben máshova, a képernyőre nézel. Ez egy súlyos ergonómiai akadály, ami éppen a rajz szabadságát öli meg, azt veszi ki az alkotásból, hogy te tartod a rajzot a saját ellenőrzésed alatt. Ezt számítógéppel nem tudod megoldani, akárhány megabyte-od van!”

A légy igazi, Schwarzenegger festmény (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)
A légy igazi, Schwarzenegger festmény (Fotó: Badits Marcell/Plakátfiú)

Regős Béla hosszú évek után először 2006-ban jött vissza Magyarországra, 2009 óta pedig már újra itt él, azóta visszaszerezte magyar állampolgárságát is. Ma már aktívan nem dolgozik, de egy-két olajfestményre még ma is van ideje, amikor nem a tanyája építgetésével foglalatoskodik.

Akit érdekelnek a Regős Béla munkáihoz hasonló retró filmplakátok, feltétlenül látogasson el október 11–13. között a BÁV Apszistermében látható kiállításra, a Bécsi utca 3. szám alá.

További cikkek filmplakátokról az NLCafén:

Megosztás Facebookon