Dakota Johnson fenekelés nélkül sokkal szórakoztatóbb – Hogyan legyünk szinglik kritika

A 2011-es Koszorúslányok óta már a csajos vígjátékok sem ugyanolyanok, mint régen. Míg néhány évvel ezelőtt ezek jobbára érzelmes (rosszabb esetben giccses), finom humorral és bájjal operáló romantikus filmek voltak, most már az is benne van a pakliban, hogy például Cameron Diazt premier plánban arcul csapja egy kutya heréje, ahogy az A csajok bosszújában is történt, ami a 2014-es esztendő egyik legnagyobb sikerének bizonyult Magyarországon. Ráadásul divatba jöttek a csajbandás filmek is, amiben a nőket csapatba verődve bulizó, extrém kalandokban részt vevő, belevaló és önálló, nem csak a nagy Őről 0-24-ben álmodozó emberekként mutatják be, lásd például a Koszorúslányok vagy a Lánybúcsú esetét, melyek sok szempontból testvérfilmjei a Másnaposok-féle pasikomédiáknak. Ezt a felvezetést csak azért írom, mert a Hogyan legyünk szinglik furcsa módon egyfajta sajátos keveréke a régi típusú érzelmes romkomoknak és az új, csajbandás, vad és trágárabb vonalnak.

Négy nő New Yorkban

Az old school vonalat A szürke ötven árnyalatától kicsit beparázó Dakota Johnson Alice-e képviseli a történetben, aki Bridget Joneshoz hasonlóan folyton az igazit keresi, mert egy hosszú kapcsolatból kilépve nagyon magányos a kis lelke, valamint az Alison Brie által alakított Lucy, aki bátran mondható az online randizás fekete öves bajnokának. Velük ellentétes póluson mozog Alice nővére, Meg (Leslie Mann), aki vérbeli munkamániásként – orvosként dolgozik – lassan már azt is elfelejteni látszik, hogy mit jelent a randizás kifejezés, valamint a Rebel Wilson játszotta Robin, aki egy igazi buligép: harsány, nagypofájú, és mindig megszerzi, amit akar, legyen az pasi, alkohol vagy valami más. Bár főképp az előbbi két dolgot akarja.

Christian Ditter (a nagyon is hagyományos romkomnak számító Ahol a szivárvány véget ér rendezője) ezt a négy, látszólag egymással nem túl kompatibilis nőt ereszti össze a New York-i emberdzsungelben, hogy pasizzanak, bulizzanak, és egymás hatására egy kicsit megváltozzanak, már amennyire ezt a személyiségük lehetővé teszi – Robiné például nem nagyon. Aztán itt vannak a főként Dakota Johnson Alice-e körül legyeskedő férfiak – az exe, egy helyes, megözvegyült apuka, egy macsó bárpultos –, akik ugyan soha nem válnak főszereplőivé a történetnek, a főhősnő megvilágosodása végül mégis nagyrészt a velük folytatott kavarásainak köszönhetően következik be. Nem kell nagyon magvas gondolatokra számítani, csak valami olyasmire, hogy amíg nem szereted önmagadat, és egyedül nem érzed jól magad, addig azt se várd, hogy valaki más oldalán majd megtalálod a boldogságot vagy valami ilyesmi. Mondjuk a legtöbb romkom-tesóhoz képest ez legalább ízig-vérig XXI. századi üzenet, még ha nem is túl kompatibilis Magyarország hivatalos álláspontjával, de ez talán kevéssé izgatja az amerikai filmeseket és a nézőket.

Dakota Johnson

Nevetni lehet rajta, meghatódni kevésbé

Persze jó dolog, ha egy Valentin-napi komédiának üzenete is van, de valljuk be nyugodtan: a mozijegyre szánt pénzt ilyenkor azért fizetjük ki, mert nevetni és meghatódni szeretnénk. Előbbi szinten kifejezetten jól teljesít a nálunk az év leginkább várt filmjei közé beválasztott Hogyan legyünk szinglik, főképp Rebel Wilson partiállat Robinjának köszönhetően, viszont utóbbi téren azért bőven akadnak hiányosságok. A film 110 perces játékidejébe annyi románcot zsúfoltak bele, hogy az még az Igazából szerelem forgatókönyvírójának is a becsületére válna. Hiába akadnak érdekes, szimpatikus karakterek és látszólag összeillő párok, egyik viszony sem kap annyi játékidőt, hogy igazán érdekessé válhasson. Amikor éppen elkezdenénk szurkolni értük, már vége is a dolognak. Viszont a film sok szempontból nagyon is életszerű: a legtöbb romkommal ellentétben egyáltalán nem kiszámítható a vége, és olykor pont az a pasi okozza a legnagyobb csalódást, akit a nézők leginkább a szívükbe zártak.

Dakota Johnson és Rebel Wilson a Hogyan legyünk szinglik című filmben

A realizmus ellensége

A figurák és a konfliktusok életszerűségét erősen tompítja, hogy a környezet, amiben a négy nő mozog, egyáltalán nem életszerű. Ez egy olyan világ, ahol egy kezdő jogász gyakornok jókora lakást tud magának egyedül bérelni New Yorkban, ahol egy bárpultosnak az esti csúcsidő kellős közepén bőven jut ideje arra, hogy a kiszolgálás mellett nagyokat dumáljon, igyon és csajozzon, és ahol valaki csak azért jár be egy unalmas munkahelyre dolgozni, mert a forgatókönyvíró ennél jobb alibit nem tudott kitalálni arra, hogy a szereplő megismerkedjen Alice-szel. Az effélék ugyan apróságoknak tűnnek, mégis olyan idegesítő apróságok, amik ki tudnak ragadni a film sodrásából, ahogy az is problémás, hogy az alkotók időnként üresjáratok felé terelik a cselekményt, és jó néhány dialóguson érződik az erőltetett improvizálás szaga.

Persze a Hogyan legyünk szinglik ettől még egy nagyon is élvezhető mozi, ami a műfaj lehetőségeihez képest olyannak mutatja be a XXI. századi nagyvárosi nőket és férfiakat – kivéve persze Robin karikatúra figuráját –, amilyenek azok valójában, és úgy mesél róluk, hogy egyszerre szórakoztat, és egy hangyányit el is gondolkodtat. Nem kerül bele a szuper romkomok nagykönyvébe, de ott amúgy is kevés a kiadó hely.