nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
A dinoszauruszok addig cukik, amíg nem akarnak megenni téged – Jurassic World kritika

A dinoszauruszok addig cukik, amíg nem akarnak megenni téged – Jurassic World kritika

A Jurassic Park-széria már sosem lesz olyan népszerű, mint 1993-ban, amikor a T-Rex lépteinek robajától a fél világ telitojta az alsóját, de a Jurassic Worldnek sikerül valamit megőriznie abból a bájból, ami az eredetit olyan felejthetetlenné tette. Kritika.
TóCsa
TóCsa
f Ajánlom

Az 1993-as Jurassic Park igazi filmtörténeti mérföldkő volt, ám két nem túl acélosan sikerült folytatással a dinoszauruszok szép lassan elkezdték elveszíteni a vonzerejüket a mozivásznon. Ilyenkor nem árt néhány évnyi szünet, valamint egy új rendező és egy új szereplőgárda, hogy a legenda ismét a régi fényében ragyoghasson. A Jurassic World egyik nagy mutatványa az, hogy a második és harmadik részben történteket meg nem történtté teszik azáltal, hogy egyáltalán nem hivatkoznak rájuk, magát a parkot pedig ezúttal olyannak láthatjuk, mint még soha: egy fényűző, gyerekbarát luxusállatkertnek, ahová a turista családok méregdrága óceánjárókon érkeznek. Egyszerre akár húszezer ember is tartózkodhat itt, ez pedig egészen új dimenziókat nyit a dinoszauruszos pusztítás területén. Hiszen ha egy ilyen filmben egy ilyen fényűző luxusparadicsomot mutatnak nekünk a dzsungel közepén, biztosak lehetünk abban, hogy a film végére a dinók az egészet a földdel teszik egyenlővé.

Egy igazi kalandfilm – dinókkal

A Jurassic Worldnek esze ágában sem volt szakítani a hagyományokkal, így emberevő dinoszauruszok ide vagy oda, ez bizony egy családi kalandfilm (ugyanúgy 12-korhatárkarikát kapott Magyarországon, mint a Minyonok…), amiről két fontos gyerekszereplő is gondoskodik. Zach és Gray a parkot irányító Claire (Bryce Dallas Howard) rokoncsemetéi, akiket nyári vakációra küldenek a nagynénihez, aki nem ér rá kölyköket pesztrálni, ezért egy asszisztensét küldi a gyerekek mellé. Az csak természetes, hogy amikor elszabadul a mutáns, a bőre színét kaméleonként változtató új szuperdinó, ők épp a környéken tartózkodnak, és Clairenek a park velociraptoridomárját – igen, itt ilyen is van –, Owent (Chris Pratt) kell megkérnie, hogy kihozza őket a vad őslényektől hemzsegő dzsungelből. Eközben a park látogatóit sem ártana evakuálni az elszabaduló prehistorikus teremtmények miatt.

Ez van, ha az ember Istent játszik

A Jurassic Park-filmek alapelve, hogy a bajt mindig az Istent játszó ember okozza a mindenbe belekotnyeleskedő természetével és csillapíthatatlan kapzsiságával, és ezt most sincs másképp. A mutáns, sok fajból keresztezett hibrid dinoszauruszt is csak azért hozzák létre, hogy a parkot még népszerűbbé tegyék a turisták körében. Aztán ahogy az lenni szokott, a természet nem hagyja, hogy az emberek átvegyék felette az irányítást és elszabadul. Ez egy nagyon szép alapelv, ami működött az első filmben, sőt valamennyire még a másodikban is, de negyedszerre ugyanazt nézni azért már nem túl lélekemelő. Tényleg minden Jurassic-film csak annyit tud, hogy van ez a park, ahol beüt a ménkű és az elszabadult dinók elkezdenek emberekre vadászni? Colin Trevorrow rendező tényleg ügyesen hozza vissza a 93-as film hangulatát, sőt még emeli is a tétet, mégis dühítő volt, hogy a fentieken túl is sok mindent kellett újranéznem az első részből:

  • A két gyereket, akik a szüleik nélkül csodálkoznak rá az őslényvilágra, és kerülnek bajba.
  • A két gyereket ismét egy kocsiban támadja meg egy nagy dinó.
  • A két gyereknek – ezúttal kísérő nélkül – megint a dzsungelen kell átverekednie magát, hogy biztonságba kerüljön.
  • Az irányító központ ismét csak arra jó, hogy az ott lévők tehetetlenül szemléljék az események elharapózását.
  • A park John Williams zenéjére – ezúttal nem ő volt a zeneszerző, de a motívumait felhasználták – történő napfényes bemutatását és a békésen legelésző és futkosó dínók csodáját. És ismét láthatunk beteg, sérült dinoszauruszt is.
  • A rosszarcú, sz*rkavaró ember természetesen most is dinóhasban végzi.
  • A végső, nagy harcot pedig ezúttal is a dinoszauruszok vívják meg egymással.
  • A fegyveresek megint csak arra jók, hogy tehetetlen táplálékai legyenek a park lényeinek.
A dinoszauruszok addig cukik, amíg nem akarnak megenni téged – Jurassic World kritika

Persze igazságtalan lenne tőlem, ha csak az ismétlődéseket említeném meg. A Jurassic World hoz néhány új elemet is a képletbe. A raptorszelídítős szál például érdekesen világít rá arra, hogy ha a mai vadállatok idomíthatóak, akkor a múltbéliek miért ne lehetnének azok? Ezen felül új színt hoz a Claire és Owen között alakuló pikáns románc is, amivel némi Indiana Jones-feeling is megjelenik a sorozatban. A film minden korábbi résznél látványosabb, engedve a folytatások törvényszerűségének, és szimpatikus benne az is, hogy a játékidő feléig csak lassan építkezik, és nem az elejétől a végéig adagolja a pusztító akciót.

A Jurassic World leginkább azoknak tetszik majd, akik újra valami nagyon hasonlót akarnak látni ahhoz, amitől 1993-ban tátva maradt a szájuk.

Akik viszont arra számítottak, hogy Steven Spielberg és csapata megreformálja a franchise-t, csalódni fognak. Legalább Chris Pratt és Bryce Dallas Howard személyében sikerült két nem agyonhasznált, szimpatikus és színes figurát megtenni főhősnek, és jó dolog, hogy a film végén nem csak a dinoszauruszokra, hanem rájuk is emlékszünk.

Interjúnkat a film főszereplőjével, Chris Pratt-tel itt olvashatod.

Megosztás Facebookon