Reese Witherspoon 1500 kilométert gyalogolt azért, hogy új életet kezdjen – Vadon filmkritika

Csak semmi szépelgés!

A road movie (szabad fordításban útifilm, de nem szokás lefordítani) elég különleges műfaj, ugyanis nem igazán igényli a konkrét sztorit, hiszen a történet az utazás maga. Itt a siker leginkább azon múlik, hogy az utazó(k) személyisége fejlődik-e valamennyit a megtett kilométerek és az átélt élmények hatására, ahogy fontos az is, hogy a főhős olyan figura legyen, akivel a néző együtt tud érezni. Cheryl Strayed ilyen nő. A mindennél jobban imádott édesanyja nagyon korán meghalt rákban, ő pedig nem tudván feldolgozni a gyászát, kábítószerbe és számtalan egyéjszakás kalandba fojtotta bánatát, ami ahhoz vezetett, hogy a házassága is felbomlott. A ma már boldog családanya – akinek az önéletrajzi könyvéből készült a film – erősen önkritikusan gondol vissza akkori önmagára, amit az is bizonyít, hogy amikor a film londoni sajtótájékoztatóján Reese Witherspoon arra panaszkodott, hogy mennyire megviselték a szexjelenetek forgatásai (akad belőlük pár), Cheryl ránézett, és csak annyit mondott: “Bocsánat, hogy fiatalon ekkora ribanc voltam.” Pont ez az erősen önkritikus hozzáállás teszi különlegessé a Vadont: nem egy szépelgő életrajz ez egy szimpatikusra csiszolt főszereplővel, hanem egy ízig-vérig valódi nőt látunk a maga igazi hibáival és problémáival.

Nem öreg ő még ehhez

A 39 éves Reese Witherspoont sokan kritizálták, hogy túl öreg a szerepre, ugyanis Cheryl még javában a húszas éveiben járt, amikor megtette ezt a hosszú utat az Egyesült Államok nyugati partjainál, de szerencsére Reese-ben nemcsak a hollywoodi színésznők azon tulajdonsága van meg, hogy sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál, hanem el is tudja játszani, hogy fiatalabb, de persze a sminkkel, a ruhákkal és a fényekkel is sokat segítettek neki. A Vadon főszerepe nagyon jó időben érkezett, mivel a karrierje az elmúlt években holtvágányra jutott, de ehhez persze az is kellett, hogy a színésznő ne csak üljön otthon és tátott szájjal várja a sült galambot egy menő szerep képében, hanem maga vásárolta meg a regény megfilmesítési jogait, és producerként ő hozta össze a teljes produkciót. Azt már kevesebben tudják, hogy ő állt a tavalyi Holtodiglan című zseniális párkapcsolati thriller mögött is, ahol nagylelkűen átengedte a főszerepet az ezért szintén Oscarra jelölt Rosamund Pike-nak. Reese a fizikai ereje határait feszegetve egy gigantikus hátizsákkal a hátán hegyet mászott, sivatagban izzadt, és a forgatás során maga is legyalogolt egy-kétszáz kilométert, szóval ha idén Oscar bácsi nála kopogtat majd, a jutalom abszolút megérdemelt lesz.

Töredezett emlékek

Bár a film középpontjában Witherspoon csodálatos alakítása áll, a Vadon nem csak miatta jó. A tavalyi Mielőtt meghaltammal nagyot dobó (és Matthew McConaughey-nak Oscart hozó) rendező, Jean-Marc Vallée csodás ötletekkel mutatja be a magányosan utazó, a múltjától terhelt nő lelki traumáját. Cheryl a múltjától menekül, de a nézőkkel együtt a végére rájön, hogy a múltat nem lehet magad mögött hagyni, viszont bármilyen nehéz is, van lehetőség megbékélni vele és erősödni általa. A magányos utazás fantasztikus természeti képsorai keverednek a nő múltjának be-bevillanó képeivel és mondataival, melyek teljesen rendszertelenül, nem kronológiai sorrendben kerülnek a nézők elé, de ezekből a töredékekből is szépen kirajzolódik Cheryl története és fájdalmának eredete.

Lélekerősítő

A Vadon elérte azt, hogy még én, az intenzív túrázás ellen beoltott újságíró is legszívesebben túrabakancsot vettem volna utána, és bevetettem volna magam a Pilisbe (szerencsére aztán kinéztem, és rájöttem, hogy hideg van és havazik), ugyanis a fájdalmait magából kigyalogoló Cheryllel nagyon könnyű együtt érezni. A filmben a drámai képsorok (az első kép kapásból az, hogy a főhősnő letépi a bakancs által szétcincált körmét a nagylábujjáról) váltakoznak a vidámabb, életigenlő pillanatokkal, és ez így van jól. Kifejezetten viccesek hősünk bénázásai a sátor felállításával vagy a gigászi hátizsák cipelésével, ahogy az is megmosolyogtató, amikor néha hobónak nézik, szóval a dráma mellett egy igazán szórakoztató filmmel van dolgunk. A Bridget Jones 1–2. helyett inkább ezt a filmet írnám fel szingliknek lélekerősítőként.