Elkészült az Apádra ütök papagájos változata

Folytatni kellett

Mielőtt beültem volna megnézni a Rio második részét, mélyen magamba néztem, és rájöttem, hogy szinte semmire sem emlékszem a 2001-es elsőből, pedig biztos vagyok benne, hogy láttam, és jobb napjaimon bátorkodom azok közé sorolni magam, akiknek elég jó a filmes memóriájuk. Mielőtt elhangzana a vád: nem szoktam elaludni a moziszékben ülve. Összességében tehát halovány film lehetett, de ahogy az lenni szokott: ha a kassza csörög, a folytatás is pörög. Különösen így van ez az animációs filmeknél, ahol a stúdió feltűnés nélkül le tudja cserélni az alkotógárdát is, de a Rio esetében még csak erre sem volt szükség. Előszedték az egyszer már bevált figurákat (Azúr és Csili természetesen újrázik, de az első rész legtöbb mellékszereplője is visszatér), hogy aztán egy új kalandba keverjék őket. Kár, hogy ehhez az új kalandhoz nem volt túl sok ötletük.

Újrahasznosítás

Már én magam is csak ásítani szoktam a “Hollywood kifogyott az ötletekből, mert csak folytatásokat és remake-eket készítenek” mondat hallatán, sajnos mégis akadnak filmek, amiknél bár összeszorított foggal és némi önutálattal, de kénytelen vagyok hasonló végkövetkeztetésre jutni. A Rio 2. pont ilyen mozi, mert nemcsak folytatás, hanem egyben remake is. Mivel az alkotóknak egyetlen használható ötletük sem akadt, fogtak két jól bejáratott sikerfilmet, leporolták, összekeverték és átírták őket papagájosra.

Hőseink ugyanis ezúttal kihaltnak vélt fajtájukat mennek megkeresni a dzsungelbe, ahol aztán valóban megtalálják az arakolóniát, élén Csili szigorú apukájával, akinél Azúr nem igazán tud bevágódni. Innen egy darabig a cselekmény egy az egyben az Apádra ütök mintáját követi egészen konkrét nyúlásokkal (például Owen Wilson nyálas expasi figurája is visszatér papagájváltozatban), hogy aztán az őserdőt kivágni készülő illegális favágók képében megérkezzen a külső ellenség, és a film a végére látványosan változzon át Avatarrá. Az újrahasznosítás és az ötlettelenség ilyen fokával még Hollywood is viszonylag ritkán szokott előállni.

Kids Don’t Care!

Persze létezik olyan életkor, amikor a fent említett dolgok még egyáltalán nem zavaróak. Valószínűleg kevés hatéves látta már az Avatart és az Apádra ütöket, így számukra inkább az a kérdés, hogy működik-e a film humora, és vannak-e annyira aranyosak a figurák, hogy érdemes legyen végigkövetni a kalandjaikat. Ebből a szempontból a Rio 2. már nem teljesít rosszul.

Az első rész főgenyája, a színészi ambíciókkal megáldott Nigel most is messze a legszórakoztatóbb karakter, az új figurák (Nigel béka szerelme és hangyász bérgyilkosa, valamint az arakolónia tagjai) szórakoztatóak, a humor pedig ugyan leginkább hasra esős fajta, de ezt a szintet legalább magabiztosan hozza. A film színvilága olyan gyönyörű, hogy szinte lemászik a vászonról.

Egyszerűen öröm elmerülni a dzsungel színpompás világában, ráadásul a már éppen unatkozni kezdő felnőtt nézőkre is gondoltak az alkotók, amikor egy dzsungelbéli tehetségkutató show-t is beleráncigáltak a cselekménybe. Márpedig egy X-Faktor vagy egy Megasztár rajzolt állatos változata tényleg sokkal szórakoztatóbb, mint az eredeti. Kár, hogy magukra a dalbetétekre már nem fordítottak túl nagy figyelmet, így hiába fakadnak sokszor dalra a szereplők, a Jégvarázzsal ellentétben nem ezeket a dalokat fogjuk dúdolni a moziból hazafelé jövet.

Valami félrement

A filmet tehát a legkisebbek garantáltan szeretni fogják, még ha a felnőttek el is nyomnak majd közben jó néhány ásítást, de sajnos akad itt egy olyan hiba, ami megbocsáthatatlan. Nem tudom, mit vétettek a Rio 2. 3D-mágusai, de az biztos, hogy ez itt nagyon félrement. 3D-s szemüvegben nézve a háttér túlságosan összemosódik az előtérrel, így a képek a spéci szemüvegen át nézve is elmosódottak lesznek, és nekem fél órán belül már kegyetlenül fájt a szemem a vásznat nézve. Nem értem, hogy egy többéves technológia esetében egy nagy stúdió miért végez ilyen kontármunkát, de az biztos, hogy aki teheti, inkább 2D-ben nézze meg a Rio 2.-t.