Felnőttként tudta meg a színésznő, hogy nem a vér szerinti édesapja nevelte

Nem kitalált történet

Ez a történet nem kitaláció, hiszen miért állna érdekében egy elismert kanadai színésznőnek és rendezőnek (Sarah Polleyra sokan még mindig a Váratlan utazásból emlékszünk) azt terjeszteni magáról, hogy csak felnőtt korában tudta meg, kicsoda az igazi apja? A történet egyfelől ismerős – számtalan szappanoperában, regényben és filmben találkozhattunk vele –, másfelől a való életben nagyon ritkán jön szembe velünk. Miután Polley története napvilágot látott, sokan mondták neki, hogy filmet kellene forgatnia belőle, de erre az ő reakciója az volt, hogy miért tenné, hiszen ezt a történetet valamilyen formában már mindenki ismeri. A sztori azonban csak terjedt, mesélték egymásnak a családtagok, a barátok, és írni kezdett róla a nevelőapja. Polley úgy látta, az lesz a legjobb, ha a történetet a nagyvilág azoktól ismeri meg, aki átélték: tőle és a családjától. Így született meg ez a dokumentumfilm, az Apáim története.

Csak szóbeszédnek indult

Mivel Polley sokban különbözött testvéreitől, gyerekkorában a családi asztalnál sokat viccelődtek azzal, hogy biztosan más apától származik, sőt még egy lehetséges apajelölt neve is elhangzott, de a lány ezt sokáig egyáltalán nem vette komolyan. Felnőttként azonban egyre több oka lett a gyanakvásra, ezért egyre mélyebbre ásta magát édesanyja múltjába. Ez a kutatás olyan eredményes volt, hogy sikerült előkerítenie az igazi apját, anyja egykori, titokban tartott szerelmét, és egy DNS-vizsgálattal megbizonyosodhatott arról, hogy gyanakvása nem alaptalan. A színésznő a dolgot egyáltalán nem verte nagy dobra, olyannyira nem, hogy több mint egy évig nem szólt a nevelőapjának, akit megsajnált, és nem akart kitenni ekkora lelki traumának. Csakhogy minden titok kitudódik egyszer. Polley-t a Mr. Nobody 2007-es montreali forgatásán érte utol ez a büntetés, amikor egy újságíró hívta fel a történettel, és kért tőle megerősítést.

A vallomás

Sarah összeomlott. Sírva könyörgött az újságírónak a telefonban, hogy egy darabig tartsa titokban az információt. Nem történhetett meg, hogy a szerettei ne tőle, hanem a sajtóból értesüljenek róla. Könyörgése célt ért, ám tudta, hogy a dolog így sem maradhat sokáig titokban. Még aznap éjjel gépre szállt, és elrepült az apjához. Nem volt könnyű elmondania, de sikerült. Az apja meglepődött, de nem omlott össze. És nem vér szerinti lányát természetesen továbbra is a lányának tartotta. A legmeglepőbb reakció azonban a hobbiíró apukától az volt, hogy elkezdte kutatni a témát. Régi ismerősökkel, rokonokkal beszélgetett elhunyt feleségéről, és írásba foglalta az emlékeiket. A történet a rokonságban önálló életre kelt. Mindenki hozzátett valamit, és mindig volt valaki, aki valamit másképp tudott. Az Apáim története részben azért is született, hogy összefoglalja ezeket a történeteket. Sarah Polley öt éven át dolgozott rajta, és ennél bensőségesebb és intimebb mozival nemigen találkozhattunk mostanában.

Interjústop

A premierre 2012 nyarán került sor a Velencei Filmfesztiválon. A fesztiválokat a rendezők általában arra használják, hogy jelenlétükkel minél nagyobb publicitást teremtsenek a filmjüknek, az ott készült interjúikkal népszerűsítsék. Polley minden interjúkérelmet visszautasított. Mindössze egy blogbejegyzést adott ki, amiben elmondta, hogy ezúttal hagyják, hogy a filmje beszéljen helyette. Az Apáim történetében minden benne van, amit el akart mondani a témáról, és mivel ez a sztori sok éven át foglalkoztatta, szeretné elengedni végre. Ilyen szempontból úgy fest, hogy a film afféle terápiát jelentett a készítőjének. Pedig Sarah Polley – ahogy a blogbejegyzésében írta – pontosan ezt akarta elkerülni.

Egy titokzatos nő

Polley rendezőként abszolút jó ízlésű és mértéktartó. Bár ez nagyrészt az ő története, egy percre sem tolja magát előtérbe. Csak akkor szólal meg, ha nagyon muszáj, és inkább hagyja, hogy a rokonok és barátok, az archív felvételek, valamint a rekonstruált pillanatok beszéljenek helyette (néhány régi eseményt színészekkel keltett életre, de ezek annyira jók lettek, hogy könnyen összekeverhetők az archív videókkal). Ugyanolyan titokzatos nő, amilyen az édesanyja lehetett. A történetekből ugyanis összeáll egy kép egy életvidám, intuitív és a környezetét teljességgel felvillanyozó asszonyról, aki bár folyton a társaság középpontjában volt, mégis alig akadt ember, aki igazán ismerte. A története a film utolsó pillanatáig is tartogat meglepetéseket. Az Apáim története azonban nemcsak erről szól, hanem arról is, hogy a történetekben hogyan élünk tovább. Hogyan mesélünk a szeretteinkről, és ezek a mesék vajon mennyire igazak? Egyáltalán igaznak kell lenniük? Hiszen mindenki számára mást jelentünk, és mindenki a saját történetébe helyezve, a saját szűrőjén át lát bennünket. És ez így van jól.