“James Gandolfini igazi mókamester volt”

– A filmed nagyon valóságosnak tűnik. Van olyan szereplő, akit saját magadról mintáztál?
– Nem állítanám, hogy a főhősnő Evát saját magamról mintáztam volna, de az biztos, hogy sok köztünk a hasonlóság. Persze a dolgok, amik vele a filmben megtörténnek, velem sosem estek meg. Nem barátkoztam össze egy narcisztikus költővel, az én gyerekeim nem repültek még ki otthonról, és nem vagyok jóban a pasim exfeleségével. Ezek mind kitalált dolgok, de ettől még Eva személyisége nagyon közel áll az enyémhez. Azért itt is vannak eltérések, hiszen én sosem lennék képes úgy hazudni, ahogyan ő teszi.

– És a többi szereplődet is valós személyek inspirálták?
– Inkább csak néhány apróságot vettem át a baráti körömből. Egy az egyben senkit nem emeltem át. James Gandolfini karaktere például a pasimon és még néhány általam ismert emberen alapul, vagyis több személyiséget kevertem össze egyetlen karakterben.

– Úgy tudom, James karakterét eredetileg a híres standupos Louis C. K.-nek írtad. Vele mi történt?
– Egyszerű történet: nem akarta elvállalni. Neki megvannak a saját munkái, és úgy gondolta, hogy Albert figurája túl közel áll ahhoz, akit ő a tévében szokott alakítani.

– James Gandolfinivel mikor találkoztál először?
– Egy korábbi filmem kapcsán egyszer már összefutottunk, de most ismertük meg igazán egymást. Elküldtem neki a forgatókönyvet, és megbeszéltünk egy találkozót egy étteremben. Elmeséltem neki, milyennek látom Albertet, ahogy azt is elmondtam, hogy Julia Louis-Dreyfus lesz a női főszereplő, és ez Jamest nagyon lelkessé tette.

– Nehéz volt megtalálni egy ilyen kemény fickó gyengéd oldalát?
– Egyáltalán nem. (Nevet.) Ő egy nagyon kedves fickó volt. Az életben semmi köze nem volt a Maffiózókban játszott Tony Soprano karakteréhez. Legalábbis az én szememben biztosan nem. Azonnal, már a próbák során át tudta adni Albert sebezhetőségét. Nem állítom, hogy ez a kedvére történt, de tudta, hogy itt ezt kell tennie.

– Mikor fedezted fel James gyengédebb oldalát?
– Láttad a Mallory szerint a világ című filmet? Amiben Kristen Stewarttal szerepel együtt. Egy normális fazont játszott benne, nem egy maffiafőnököt vagy bérgyilkost. Amúgy sem nagyon kételkedtem abban, hogy tökéletes lesz a szerepre, de ez a film aztán végképp meggyőzött.

– Mit szerettél a legjobban a Jamesszel való közös munkában?
– Elképesztett, hogy egy-egy szerepbe mennyit képes adni saját magából. Felhasználta a saját zavarát és szégyenérzetét is, ha arra volt szükség, és nem félt teljesen kiadni az érzéseit. Amellett, hogy igazi profiként brillírozott, a forgatáson ő volt a nagy mókamester. Folyton szakadtunk rajta a röhögéstől. A forgatási szünetekben egy kedvesen őrült fazon formáját hozta, akivel egyszerűen jól lehetett együtt lógni.

– Emlékszel a pillanatra, amikor eljutott hozzád a halálhíre? El tudtad hinni?
– Amikor először mondták nekem a hírt, akkor még hozzátették, hogy talán csak rémhír, de a szívem mélyén tudtam, hogy igaz. Valahogy éreztem.

– James egy televíziós archívumban dolgozik a filmben, Julia pedig masszőr. Meguntad az olyan tipikus filmes foglalkozásokat, mint az ügyvéd, az orvos és az író?
– (Nagy nevetés.) Igen, fogjuk rá. Egy házról házra járó masszőr sokkal izgalmasabb figura, mint egy ügyvéd, aki csak bejár az irodába dolgozni. Mivel ki-be járkál mások életében, egy csomó izgalmas és vicces dolog történhet vele. A televíziós archívumot mint munkahelyet pedig egy ismerősömtől kölcsönöztem, aki valóban ott dolgozik, és gyakorlatilag a teljes amerikai tévétörténelem ott van a fejében. Mivel a Maffiózókkal James is a tévétörténelem része, tetszett a gondolat, hogy a karaktere ilyen munkát végezzen.

– Ha rendezőként egy romantikus vígjátékhoz válogatsz szereplőket, van valamilyen technikád arra, hogy leteszteld, mennyire működnek jól párként a vásznon?
– Léteznek úgynevezett „kémiatesztelő” próbák, de én nem használom ezeket. Először leültem Juliával beszélgetni, aztán leültem Jamesszel, ők pedig örültek, amikor megtudták, hogy egymással dolgozhatnak. Ezután hármasban is összefutottunk, de ezen a ponton még bárki visszaléphetett volna, ha nem találják egymást szimpatikusnak.

– Catherine Keener jó barátnőd, és eddig minden filmedben játszott, ahogy ebben is. Eredetileg nem neki szántad a főszerepet?
– Az elejétől világos volt neki is és nekem is, hogy a főszerepre nem őt gondoltam. Viszont ott volt a történetben Marianne, a narcisztikus költőnő figurája is, amit az elejétől fogva neki szántam.

– Catherine-nek minden jövőbeli filmedben helye lesz?
– (Nevet.) Ennyire azért ne menjünk előre. Nem tudom. Talán. Az biztos, hogy mindig az elsők között gondolok rá.

– Írni vagy rendezni szeretsz jobban?
– Mindig éppen azt, amelyiket nem csinálom. (Nevet.) Imádok együtt dolgozni a színészekkel a forgatáson, de be kell vallanom, még mindig félek ettől. Filmről filmre egyre kevésbé félek, de attól még mindig ott bujkál az érzés a gyomromban. Persze a forgatókönyvtől és a színészektől is függ a dolog, de még nem adódott olyan alkalom, hogy ne féltem volna.

– Kialakítottál valamilyen módszert az általad írt poénok tesztelésére?
– Senkinek nem mutatom meg a forgatókönyvemet, amíg az nincs teljesen készen. Félkész munkával senki elé nem merek odaállni. Persze amikor úgy érzem, hogy elkészült, azért akad pár ember, akinek az ízlésében megbízom. Az egyik ilyen például pont Catherine Keener. A poénok igazi tesztje az olvasópróba, vagyis amikor a színészek először szólaltatják meg ezeket. Az Exek és szeretők esetében is előfordult olyan eset, amikor egy poén után Jim és Julia faarccal ült velem szemben, én pedig megkérdeztem, hogy „Ez egy hülye vicc volt?”, és rögtön mondták, hogy „Igen, nagyon”. Ilyenkor természetesen addig csiszoljuk a dolgot, míg mindenki elégedett nem lesz vele. Őszintének kell lennünk egymással, csak így működhet a dolog.

– A filmjeid nagyrészt a női barátság témakörét járják körbe. Úgy érzed, ez egy elhanyagolt téma Hollywoodban?
– Igen, mivel a filmek nagyrészt a férfibarátságról szólnak. Ha nagy ritkán mégis készül egy-egy film a nők barátságáról, azok többnyire buta és idióta mozik, amelyekben a nők teljes sminkben és magassarkúban járnak együtt divatos helyekre ebédelni. Persze ezt is lehet ironikusan, jópofa módon kezelni – tudom, mert magam is rendeztem Szex és New York-epizódokat –, de a legtöbb romkomban ez is csak egy klisé, semmi több. Nagyon kevés hollywoodi film ábrázolja hihetően a nők barátságát.

– Azt mondják, te felnőtt romantikus vígjátékokat rendezel. Szerinted mi a legfőbb különbség a romantikus vígjátékok és a felnőtt romantikus vígjátékok között?
– Leginkább az, hogy az utóbbiaktól undorodnak a tinédzserek. Nem szeretik látni, ahogy idősebb emberek egymással csókolóznak. Amúgy csakis az számít, hogy egy film jó legyen. Ha hitelesen ábrázolják benne az érzelmeket, akkor nem számít, hogy tizenhét vagy ötvenéves emberek esnek benne szerelembe. Csakhogy szerelmes ötvenesekről sajnos jóval kevesebb film készül.