Egy délutánom Drakula leszármazottaival

Fotó: Rory Muirhead Szerzőnkről: Vida Virág Los Angelesbe keveredett magyar újságíró, aki a párját követte az óceán túlpartjára. „Ha hét évvel ezelőtt nem ismerem meg a miskolci Cinefest Filmfesztiválon amerikai filmes férjemet (ezúton is hála és köszönet a szervezőknek), akkor talán minden másképp alakult volna… Most viszont évek óta rendszeresen belekóstolhatok a kaliforniai életérzésbe, testközelből figyelhetem Hollywoodot és az angyalok városának filmes forgatagát. És – szakmai ártalom – meg is írom nektek!”

Drakula ma is jó biznisz

A vámpírok reneszánszát éljük, elég csak az egymás után legyártott amerikai filmekre és sorozatokra gondolni (Vámpírnaplók, Vampire Elit, The Morganville Vampires, Drakula, The Originals, True Blood…), ami nem titkoltan jót tesz a Lugosi család cégének, a Lugosi Enterprisesnak is. Bár tényleg nincs az az ajándékbolt, ahol ne lehetne kapni Lugosi arcával fémjelzett Drakula-emléktárgyakat, az utódokkal azért nem ilyen egyszerű összefutni. Hogy most – kis túlzással – a fél családdal egyszerre találkoztam, annak az az egyszerű oka, hogy az évente megrendezett Los Angeles-i Magyar Filmfesztivált a híres hollywoodi magyar színész emlékének ajánlotta Bunyik Béla, a fesztivál főszervezője. A Bel Air-i ünnepélyes díjkiosztón Bela és lánya átvehették az „Alapítók Díját” is.

Csak a filmvásznon félelmetes

fotó: Bela G. Lugosi, Inc.

Ifjabb Lugosiék azonban édesapjukkal ellentétben, háttérbe húzódó, félénk természetűek. „Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy édesapám színészi karrierjét kövessem, vagy a filmiparban keressek boldogulást – kezd bele történetébe Bela Lugosi Jr. – Apám is úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha más szakmát választok, nem ösztönzött a színjátszás felé. Civil szakmát kerestem és ügyvédnek tanultam. Sajnos ezt ő már nem élhette meg. Nagyon fiatalon, tizennyolc évesen veszítettem el, ezért nem is színészként, hanem apaként emlékszem rá. Soha nem hozta haza a munkát, és csak a filmvásznon volt félelmetes, otthon egyáltalán nem… bár néha tudott ijesztő tekintettel nézni rám!” – húzza fel a szemöldökét Bela, kicsit felém hajol, és kezével erősen belemarkol a kényelmes fotel karfájába. Ekkor leszek figyelmes arra, hogy az idős arcon milyen erővel képes megjelenni a híres Lugosi-tekintet, amit ezek szerint Bela is örökölt. „A szemük nagyon hasonlít!” – szalad ki a számon, és erre elmosolyodik. „Igen, sokan mondják. Hát nem is tudom… Soha nem próbáltam utánozni apámat. Arra sem kértem egyszer sem, hogy játssza el nekem Drakulát… de biztosan volt olyan alkalom, amikor önkéntelenül is megvillantotta a karaktert. Még halloweenre sem öltöztem be Drakulának soha!” – nevet fel, de ekkor lánya, Lynne közbevág. „De bizony, apa! Jól emlékszem rá, hogy volt olyan maszkod és azzal ijesztgettél, amikor kicsi voltam!”

Lynne kedves lelkesedése arra sarkall, hogy megkérdezzem, milyen kép él benne a nagypapáról, akivel személyesen soha nem találkozhatott. „Szó szerint értve a kérdést, gyönyörű képeink vannak róla, a különböző szerepeiről, és persze családi fotók is, ezek mind a lakásunk falát díszítik. Úgy nőttem fel, hogy tudtam: nagyapa híres volt. Nagymama is sok érdekes történetet mesélt róla. Kisiskolás korom óta abban élek, hogy az emberek felismerik a vezetéknevemet, a tanítónénik is kérdezték, hogy rokona vagyok-e nagy Lugosinak. Gyerekként sok olyan könyv a kezembe akadt, amiben megtaláltam nagyapa fotóját. Hamar megértettem, hogy ő olyan ember volt, aki letette kézjegyét a világban.”

Mutasd meg a fogadat!

A fia és az unokája által lefestett képben nyoma sincs a vérszívókarakternek, egyértelmű, hogy Lugosihoz csak hozzáragadt a szerep, a civil életben egészen más természetű ember volt. De vajon mások sem tartottak Bela édesapjától magánemberként a megformált karakter miatt? – gondolkozom hangosan. „Az emberek mindig azt hitték és hiszik, hogy az apám és Drakula egy és ugyanaz a személy. Volt, aki még azt is kérte, hogy mutassam meg a fogamat, hogy biztos lehessen a dolgában. Ráadásul eredetileg a családunk is Erdélyből származik, ami még tovább tarkítja a helyzetet. A mai Románia területén található Lugosban született, ezért ezt nevet vette fel.”

fotó: Bela G. Lugosi, Inc.

„Apám halála nem rázta meg Hollywoodot”

Különösen izgatja a fantáziámat, hogy milyen lehetett egy korabeli híresség és családjának élete Hollywoodban. A vérszomjas fotósok nyilván nem loholtak a vámpírhős nyomában…

„Apám nem volt igazán ismert életében – meséli nem kis meglepetésemre Béla. – Az 1956-os halála nem rázta meg Hollywoodot, az emberek hamar megfeledkeztek róla. Halála után pár évvel, a hatvanas évek elején azonban újra bekerült a köztudatba a neve, amikor a Universal Studio posztereket, ajándéktárgyakat kezdett el gyártani, forgalmazni a korábbi évek filmjeinek szimbolikus elemeiből, így a Drakulából is. A szabályok azonban néhány év múlva megváltoztak, és törvény mondta ki, hogy egy adott színész nevével összenőtt filmbéli karakter szimbólumának felhasználásából származó mindennemű forgalmazási profit nem a stúdiót, hanem a családot, a név örököseit illeti meg. Ettől kezdve a család magáncége a Lugosi Enterprises, amelynek most már a lányom, Lynne a képviselője.”
Lynne ekkor táskájába nyúl, és széles mosollyal nyújtja át nekem a lényegre törő névjegyet, amin nagyapjának graffitiszerűen megrajzolt jellegzetes arca tündököl. Lynne mosolyában azért titkon figyelem a fogak állását, biztos, ami biztos, de semmi rendellenes nem tűnik fel.

„Vasárnaponként a Magyar Házba jártunk”

„Átlagosan éltek?” – fordulok ismét Belához, miközben próbálom elképzelni a hajdani hollywoodi filmszínészek életét.
„Teljesen. Sokszor mentünk hétvégén gyalogtúrára a Los Angeles-i hegyekbe, de apám szerette a művészetet, a zenét, a képzőművészetet, szeretett táncolni is. A legtöbb barátja nem a filmszakmából jött, hanem a művészet más területén alkotott. És majdnem mindenki magyar volt. Vasárnaponként a Magyar Házba jártunk!” – mondja ifjabbik Lugosi Bela, a Magyar Házat olyan tökéletes akcentussal kiejtve, hogy ennél a pontnál azt gondolom, inkább csak ugrat azzal, hogy már nem beszéli a nyelvet. „Volt egy baráti pár, ők is magyarok, akik vasárnaponként átjártak hozzánk, és a szüleimmel együtt főztek magyar ételeket. Egyáltalán nem egészséges dolgokat, a férfiak pedig szivaroztak és a bor is szépen fogyott.”

Hirtelen az kezd foglalkoztatni, vajon mi lett volt Bela Lugosi Amerikában, ha nem a színészetet választja? „Nem tudom őt másképp elképzelni, csak színészként. Ez volt az útja. Boldoggá tesz, hogy az idei Magyar Filmfesztiválon gondoltak rá. Amerikában jól ismerik a Lugosi nevet; apám a mai napig tisztelt filmikon, egyike volt Hollywood pionírjainak, ám jó érzés, hogy Magyarországon sem felejtették el őt” – vélekedik a színész fia.
„De most egy újabb Drakula kezdte el ténykedését a képernyőn” – utalok a Jonathan Rhys Meyers főszereplésével indult, Magyarországon forgatott sorozatra. Bela kérdőn néz Lynne-re, aki diplomatikusan bár, de érezteti, hogy az első epizódok megtekintése után azt gondolja, a sorozatnak nincs esélye elhalványítani nagyapa fényét. A két leszármazott összemosolyog, szemükben a Lugosi-tűz. „Ön hisz egyébként Drakula létezésében?” – szegezem a kérdést Bélának, aki hosszasan néz velem farkasszemet, majd baljósan kiböki: „Elég sok az egybeesés, nem igaz?”