nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Szabadidő
Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel – 1. részlet

Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel – 1. részlet

Shoppingmánia, drogok, étkezési rendellenesség, alkohol... Tabuk, melyekről a legtöbb szülő nem akar hallani. A Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel! című könyv szerzői több tucat tinédzsert szólaltattak meg. Nyers, szókimondó, de pont ezért őszinte írásukkal szembesítik a szülőket mindazzal, amit talán az ő gyermekük is rejteget. Az Egyetemista lány támogatót keres című könyv két szerzőjének új könyve október 28-án jelenik meg, és mától öt napon keresztül közlünk részleteket!
NLCafé
f Ajánlom
 

Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel – 1. részlet

Tini terhesség

Az egyik chatoldalon ismerkedtem meg a tizennyolc éves Zsuzsival, amikor a könyvhöz gyűjtöttem anyagot. Először átlagos lánynak tűnt. Azt mesélte magáról, hogy szeret a barátaival csavarogni suli után, kiülnek a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, ott szoktak turmixot inni, és bagelt enni. Szeret koncertekre járni, és romantikus filmeket nézni. A családjával nagyon jó a kapcsolata. A szülei orvosok, sokat utaznak együtt, időnként pedig lovagolni mennek, Zsuzsi ugyanis már kiskora óta versenyszerűen űzi ezt a sportágat. Elmesélte azt is, hogy a barátaival gyakran járnak össze, buliznak, olyankor tequilát isznak.

Nem tűnt különösebben kirívónak mindaz, amiről írogatott, pont olyan volt, mint egy átlagos tinilány. Az alábbi történetig: „Tizenöt éves voltam, amikor egy lovas táborban megismerkedtem egy fiúval. Ő akkor már egyetemista volt, ezért eszembe sem jutott, hogy tetszhetnék neki, pedig már egy ideje kinéztem magamnak, magas, jóképű srác volt.

Aztán a tábor utolsó napján nagy buli volt, ahol felkért táncolni. Naná, hogy nagyon boldog voltam. Iszogattunk, dumáltunk, táncoltunk, aztán valahogy a sátrában kötöttem ki. Vele vesztettem el a szüzességem. Nem maradtunk együtt utána, bár többször is találkoztunk, mert ugyanoda jártunk lovagolni. Valahogy ez tűnt természetesnek, az együtt járás annyira nem, főleg, hogy én még csak gimis voltam. Nem bántam, hogy így alakult” – vágott bele Zsuzsi, majd így folytatta: „Aztán feltűnt, hogy nem jött meg a menzeszem. Bár rendszertelen volt, de azért körülbelül havonta-kéthavonta mindig megjött, ezért gyanús volt, hogy legalább három hónapja sehol semmi.”

Ugye sejtik, mi következik? Nem tévednek. „Elmondtam egy barátnőmnek, aki azonnal elzavart a patikába, hogy vegyek tesztet. Az egész olyan volt, mintha nem is velem történt volna, teljesen kába lettem. Megvettem a tesztet, a barátnőméknél megcsináltam, és egy másodperc alatt megjelent a második csík. Annyira ledöbbentem, hogy elhánytam magam. Sírni kezdtem, remegtem, izzadtam, minden bajom volt. Felhívtam anyát, hogy jöjjön értem, rosszul vagyok.”

Az anyjának persze nem merte elmondani, miért borult ki, inkább azt hazudta, hogy összevesztek a barátnőjével, és amúgy is beteg. „Nem tudom, elhitte-e. Otthon elkezdtem utána nyomozni annak, hogyan lehet abortuszra menni, de akkor megláttam, hogy már rég túl vagyok a határidőn, hiszen már több, mint négy hónap telt el azóta a bizonyos éjszaka óta. Kikészültem. Nem tudom elmondani, mi zajlott le bennem, forgott velem a világ. Hirtelen nem láttam más megoldást, mint bemenni a fürdőszobába és felvágni az ereimet. Nem gondoltam át az egészet, állva vágtam meg magam, majd elájultam. Anyának feltűnt a zaj, és rám törte az ajtót.”

Zsuzsi anyja kihívta a mentőket, de erre a lány már nem emlékszik. Mindössze annyi maradt meg benne, hogy amikor felébredt a kórházban, ott ültek a szülei, és ahogy Zsuzsi fogalmazott, nagyon öregnek tűntek. „Akkor már tudták, mi a helyzet. Sorra jöttek mindenféle pszichológiai vizsgálatok, és az orvosok megállapították, hogy veszélyes lenne kiengedniük. Ezért befektettek a pszichiátriára, és ott tartottak a szülésig” – mesélte Zsuzsi.

Eltelt egy teljes hónap a kórházban, mire képes volt rászánni magát, hogy megírja születendő gyermeke apjának, mi is a helyzet. Semmilyen reakcióra nem számított, de ha mégis, akkor az elutasítást tippelte volna meg. Ehhez képest egészen más történt. „Őszintén, nagyon meglepődtem, amikor egyszer csak megjelent. Annyira jólesett. Mindennap eljött meglátogatni, nagyon rendes volt. A szüleimmel és vele is arra jutottunk, hogy a babát a szülés után örökbe adjuk, mindenkinek az lesz a legjobb.

A szülés maga… hát, az borzasztó volt. Nagyon megszenvedtem, sokat kínlódtam, és amikor kibújt, emlékszem, ordibáltam, hogy nem akarom látni. Amíg a kórházban feküdtem, mindenféle terápián vettem részt, megpróbáltak felkészíteni arra, ami rám vár, és segítettek abban, hogy fel tudjam dolgozni ezt az egészet. Miután megszültem, megint összeomlottam, még kellett egy hónap, hogy kiengedjenek. A babát soha többé nem láttam, annyit tudok, hogy kislány, és egy jómódú házaspárhoz került, akik már tíz éve próbálkoztak, és nagyon akartak kisbabát.”

Ma már pontosan tudja, milyen fontos lett volna, hogy védekezzenek. Úgy fogalmaz: nem telik el úgy nap, hogy ne verné a fejét a falba emiatt. „Rettenetes érzés, hogy a hasamban volt egy baba kilenc hónapon át, és valaki más neveli. De tudom, hogy ez a legjobb. Hálás vagyok, amiért a szüleim támogattak ebben az egészben. Egy valami azért mégis szuperül alakult. A fiúval, aki a baba apja, a kórházban összejöttünk újra, és azóta is együtt vagyunk. Ez az egész történet közel hozott minket egymáshoz. Azt kell, hogy mondjam, boldogok vagyunk. A fájdalom meg majd csak elmúlik egyszer.

A fenti levelet Zsuzsi egy szuszra írta meg, úgy, hogy előtte már többször beszéltünk, leveleztünk. Kérdeztem, miért döntött úgy, hogy megosztja velem a történetét. Azt válaszolta, nem volt biztos benne, hogy akarja, de, amikor elkezdte írni, úgy érezte, megkönnyebbült tőle. Reméli, hogyha csak egy lány vagy fiú emiatt lesz óvatosabb, akkor már megérte kiírni magából ezt az egészet.

Megosztás Facebookon