Egy ideális világban ilyenek a tinik

A Szent Johanna gimiből egy fesztiválra

Elmúltam már harminc, így talán megbocsátható, hogy a könyvesboltokban nem a tinirománc szekciónál szoktam hosszasan elidőzni, ezért Leiner Laura neve annak ellenére is újdonságként hatott számomra, hogy A Szent Johanna gimi című naplóregény-sorozatából már nyolc (!) rész jelent meg. A húszas évei vége felé járó írónő rendkívül termékeny, évente minimum két kötettel jelentkezik, és a Bábel című fesztiválozós ifjúsági regénye (már ha ez a helyes kategóriája) igazi közönségkedvenc, így engem is érdekelt, mi az, amit a magyar tinik levesznek a könyvespolcról, miután Suzanne Collins és Stephenie Meyer összes kötetén átrágták magukat.

„Szasza egymillió barátnőjét elviseltem már, soha, egyik sem zavart. Ez most mégis feldühített. Hogy miért? Mert most először hanyagolva érzem magam egy másik lány miatt, ami felettébb dühítő. Argh!”

A stílus mindenek felett

Elég volt néhány oldalt elolvasnom a könyvből, hogy rájöjjek, miért szeretik a rajongói Leiner Laurát. Pörgős, fiatalos és ötletes nyelvezet, rendkívül közvetlen stílus, a naplóregény formátumnak köszönhető személyesség, aranyos és ártalmatlan humor, valamint egy-egy jóféle stílusbravúr tesz arról, hogy a Bábel könnyed olvasmány legyen, ami valósággal olvastatja magát. Az írónő jó érzékkel vitte bele regényébe a közösségi média világát. Mivel szereplői egyfolytában az okostelefonjukon lógnak, a főhős, Latter Zsófi beszámolóit gyakran megszakítják a különböző chates beszélgetések, Facebook- vagy Twitter-bejegyzések a hozzájuk tartozó hozzászólásokkal vagy a fesztiválon készített sok tucatnyi fotó részletes leírása. Ezek nem szövegidegen elemek, hanem szépen illeszkednek a cselekménybe, és változatosabbá teszik a könyvet.

„- Hát… – túrtam a hajamba töprengve. – Talán az 50-60%-os borravalók miatt úsztál meg. Nem kellett volna minden lány pultosnak annyit hagyni.
– Mit tehettem volna? Olyan szépen mosolyogtak…”

Sziget után szabadon

A Bábel egy képzeletbeli fesztivál valahol Pápa mellett, a könyv pedig szubjektív beszámoló egy tizenéves, fesztivállátogató kamasz lány billentyűzetéből, egyes szám első személyben. Persze aki egynél többször volt már a Szigeten, azonnal ráismer a jellegzetességeire, és mivel a könyv hátlapján maga Gerendai Károly mond pár dicsérő szót, így nem kérdés, honnan vette az inspirációt az írónő.

Néha már olyan érzésem volt, mintha Leiner felcsapta volna a nagy Sziget-klisék kalauz képzeletbeli kiadását, és a tarháló punkoktól kezdve a léggitárversenyen át a karaokéig, a mobil wc-ig és a sárban dagonyázásig mindent a könyvébe pakolt volna belőle. Mondjuk hősnője egyvalamit nem csinál az ott töltött hét alatt, és ez a koncertnézés, márpedig ezzel ő számít Gerendai Károly abszolút favorizált fesztivállátogatójának, akinek nem kellenek sztárfellépők, elég neki, ha lampionokat eregethet, festegethet, fesztiválházasságot köthet és promóajándékokat gyűjtögethet. Mennyivel olcsóbb ez így, mint mondjuk leperkálni a Metallica gázsiját, nem igaz?

„A főúton szaladtam, az embereket kerülgetve, markomban szorítva a belépőmet a VIP-emelvényre, ahol is majd Anthony Kiedis felnéz rám a színpadról, megpillant, én mosolyogva lesütöm a szemem, nekem ajánlja a következő dalt, a sajtópartin interjút készítek vele a blogomhoz, eközben belém szeret, első gyermekünket pedig Chili Juniornak fogjuk hívni…”

Műtinik egy műfesztiválon

Leiner Bábel fesztiválja inkább tűnik egy gigászi, túlméretezett plázának, mint zenei rendezvénynek, és mivel Red Hot Chili Peppers-rajongó főhősnőjét is sokkal jobban lekötik a különböző kiegészítőprogramok, mint a fesztivál fellépői, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ezzel az írónő valamiféle kritikát mond-e a mai tinédzserekről, de a helyzet az, hogy ez sajnos meglehetősen távol áll tőle.

Stílusban és nyelvezetben Leiner hiába érzi tökéletesen a mai fiatalokat, ha a főhőst kivéve minden karakterét le lehet írni egy, de maximum két tulajdonsággal – Hipó hipochonder, Abdul exhibicionista, Napsi gyönyörű és dilis… – és igazából egyiküknek sincs semmilyen komolyan vehető drámája. Ezzel nem is lenne baj, ha a Bábel nem lenne több egy hosszabbra nyúlt novellánál, ne adj isten egy kisregénynél, csakhogy ez a könyv 530 (!) oldalas, márpedig 530 oldal nagyon sok igazi cselekmény, konfliktus, mondanivaló, kritikai attitűd vagy dráma nélkül. A sátorban alvás vagy a fesztiválos tisztálkodás több oldalas rituáléja hiába van viccesen megfogalmazva, egy idő után a felszínesség rátelepszik a könyvre.

„A tornacipőm csúnyán elázott, és az egész tiszta sár lett, ráadásul a zoknim is átvizesedett, így minden lépésnél afféle „plutty” hangot adott ki. Napsi bokája meg kétszer is kifordult a vizes sarujában, így félreálltunk, és miután levette, inkább kézben vitte tovább. Nem ő volt az egyetlen, aki vádliig sárosan, mezítláb gyalogolt, úgyhogy ez nem okozott problémát. Az már inkább, hogy mikbe lépett bele.”

Ilyen tini márpedig nincs!

Leiner Laura jó író, és ezt tudja is magáról. Tudja, hogy a stílusával sok olvasója előtt leplezni tudja azt, hogy igazából nincs gondolata arról, amiről ír, és mivel csak a felszínt kapargatja, még azt a generációt sem mutatja be hitelesen, amelyikkel foglalkozik. Az ő tinijeinél a csajozás, pasizás egyenlő a pár perces vagy órás flörtöléssel és maximum a csókkal, a szex pedig teljességgel hiányzik a szótárából.

Senki nem káromkodik, a dohányzás és a drogok nagyjából szóba se kerülnek, és az alkohol is csak annyira, hogy egy görbe este utóhatásaként a főhősnő fontos tanulságokat vonjon le az alkoholfogyasztás negatív hatásairól. Élő, lélegző mondatokat mondanak ki a könyv élettelen, műanyag és hamis tinédzserei, bár tény, hogy a maga álságos módján ez a műuniverzum kerek egészet alkot.

„Az outfitem nem lógott ki a tömegből, a bakancs-pizsamasort-RHCP póló teljesen beleolvadt a környezetbe; a kávés bódé előtt sorban állva láttam fürdőruhát viselő lányokat, félmeztelen, csupán rövidgatyát viselő fiúkat, de akadtak az éjszaka óta kapucnis pulcsiban lévők is. Senkinek nem tűnt fel a pizsamám.”

Haragszom rád

Rossz íróból rengeteg van, és ha Leiner Laura az lenne, a könyve elolvasása után csak legyintenék egyet és elfelejteném a Bábelt. Csakhogy Leiner tehetsége abszolút nyilvánvaló. Ezért haragszom rá nagyon. Ilyen írói érzékkel, ilyen stílussal és ilyen humorérzékkel vétek ennyire felszínes, üres és a stílusparádénál többet fel nem mutató könyvet kiadni a kezéből. Ha egyszer hajlandó lesz igazán kidolgozni a figuráit, kicsit mélyebbre ásni, lesz mondanivalója, valamint a konfliktusokról és a cselekményről sem feledkezik meg, akár még nagy íróvá is válhat. Ehhez persze elsősorban a pontatlanságát kellene legyőznie. Ha az ember ír egy mában játszódó (dátum nélkül is nyilvánvaló a közösségi média és az okostelefonok folyamatos használatából) könyvet egy RHCP-rajongó lányról, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a koncertjelenetnél azt a John Frusciante-t nevezze meg a banda gitárosaként, aki már 2009-ben (!) kilépett onnan.