A ponyva alatt jobb emberek leszünk – kritika

Hiába vállaltam lelkesen, hogy megnézem a Fővárosi Nagycirkusz új műsorának premierjét, a bejáratnál azon kaptam magam, hogy szorongani kezdek. Eszembe jutott ugyanis, hogyan menekültem ki sírva ötévesen a nappaliból, amikor megjelent a tévében az akkoriban szupersztárnak számító Szergej bohóc. A bohócokat ugyanis valamiért mindig sokkal inkább találtam félelmetesnek, mint viccesnek. Szóval, kínos vagy sem, nagy levegőt kellett vennem a bejutáshoz.

Azt nem tudom, mások hogyan vannak ezzel a bohóc-üggyel, de elég ritkán hallom bárkitől is: aznap este éppen cirkuszba készül. Ehhez képest a premieren a nézőtér zsúfolásig tele volt. Ráadásul messze nem csak családokkal. Jöttek társaságba verődött kamaszok és harmincas párok is egészen szép számmal.

A varázslat működik

Ahogy az várható volt, nagy csinnadrattával kezdtünk. Porondmester, közönséghergelés, zenekari tus meg minden, kezdetnek pedig egy skótszoknyás srác punk sminkkel és diabolóval. A dolog nem különösebben kötött le, részben mert még bőven volt a sós perecemből, részben pedig azért, mert minden fesztiválon legalább húsz önjelölt fiatalt látni bokronként, aki nemcsak orsókat dobál zsinegről a levegőbe, hanem adott esetben azok akár még lángolnak is.

Pegazust viszont nem sokat láttam még. Mondhatni egyet sem. Így aztán, amikor kialudtak a zsonglőrködés után a fények, keresztet vethettem felnőttkorom minden szarkazmusára és nagyjából a méltóságomra is. Egy ragyogó, fehér ló sétált be a sötét bejáraton, fényben úszó szárnyakkal. És addigra már mit érdekelt engem, hogy a szárnyak felcsatolhatók és ledlámpáktól világítanak – balerina akartam lenni újra, és szentül hinni a Mikulásban. Közben egyébként egy impozáns levegőbalett is kezdődött a porond fölött, de biztosra veszem, hogy a ló távozásáig ezt legfeljebb a férfi nézők vették észre és a kisfiúk.

Az állatok mindig nyerők

Egy cirkuszban persze kötelező, hogy legyenek állatok. És már csak a szagból ítélve is nyilvánvaló volt, hogy nem állunk le holmi Pegazusnál. Jöttek is lámák és agarak, előbbiek inkább kelléknek, mint attrakciónak, agarat tartani viszont úgy látszik, elég jó móka. Jutalomfalatért szépen futnak körbe-körbe, még szlalomoznak és pukedliznek is, de bármilyen ügyesek is voltak, nem tudtunk másra figyelni, sem én, sem a körülöttem ülő ismeretlenek, mint az egy szem renitensre. A három agár egyike néha kicsit lemaradt a többitől. Egyszer unottan megállt vakarózni, a többiek produkciója alatt lófrált kicsit körbe-körbe, és amikor már mindenki eldöntötte, hogy kifejezetten őt akarja hazavinni emlékbe, akkor azért megmutatta, hogy ő mellesleg az a példány, amelyik simán át tud ugrani az egyik kocogó láma hátáról a másikéra. És nem rontotta el.

A hiba is belefér

Ha az agár nem is rontotta el, azért nem ment minden zökkenőmentesen. A kínai rúdon táncolók nem estek le, a motoros bandánál is sikerültek a szaltók, a társai produkcióját felvezető egy szem elefánt viszont megilletődötten gondoskodott nyílt színen egy kis szagutánpótlásról. És később a trapézosoknak is jól jött a védőháló. A kubai artisták egyike a triplaszaltónál a hálóba esett, de aztán újra nekifutott (pontosabban -repült), és úgy javította ki a hibát, hogy már-már gyanús volt, talán az előbb szándékosan nyúlt mellé a hatás kedvéért.

Biztos, hogy ez gyerekeknek való?

Pontosak voltak viszont a magyar fellépők. A Sárközi trió különösebb csinnadratta nélkül, de kifejezetten szórakoztatóan és ügyesen zsonglőrködött, Nagy Molnár Dávid illuzionista pedig nyilván nem darabolta fel véletlenül az asszisztensét. Igaz, boszorkányt csinált belőle, ami még ijesztő is volt ráadásul.

Szülőként azt hiszem, bajban lettem volna, ha végignézi ezt az ötévesem. Főleg hogy a rém még csak vissza sem változott fiatal lánnyá, hanem inkább fémkoporsóba került, ahol csontváz lett belőle… Hát nem tudom. Értem én, hogy varázslat, mágia és mesevilág, de a gyerekmesék sem úgy érnek véget, hogy meghal bennük a gonosz. Kötelező elem az is, hogy a jók pedig boldogan élnek.

Ez pedig akkor sincs másképp, ha ma már nem Jancsit és Juliskát, hanem karatézó japán sárkányt vagy galaktikus robotokat néznek a tévében a gyerekek. A feloldás a varázslatnál valahogy kimaradt, nekünk pedig meg kellett elégednünk annyival, hogy továbbra sem tudjuk, hogyan tűnnek el az asszisztensek egy dobozból, és hogy ha nem vagyunk eléggé résen, akkor egy szigorú tekintetű srác simán boszorkánnyá varázsolhat minket, hogy aztán csontvázzá égessen el.

A közönségé a taps

Tombolt a lelátó a finálénál. Állítólag a Caselly családot Monte Carlo is állva tapsolta, nem is csoda, úgy röpködtek és szaltóztak egyik elefánt hátáról a másikra, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Úgyhogy egyértelmű volt az ujjongás az egyébként is elképesztően hálás közönségtől.

Furcsa, de az egész előadásban valójában a közönség volt a leginkább elképesztő. Valaki felnevetett, amikor elmeséltem, hogy cirkuszi estéről fogok beszámolót írni. „Mit írsz majd? Hogy szépen sétált az elefánt?” – kérdezte. De persze fogalmam sincs, mitől sétál szépen vagy éppen tökéletesen egy elefánt. És a műsor végére rájöttem, hogy nem is ez a lényeg, mert történt ennél sokkal izgalmasabb. Valami furcsa az emberekkel.

A sok száz néző, aki délután még talán a metrón méltatlankodott vagy vitázott a munkahelyén, ezen az estén lelkes és hálás gyerekké vált. Ajtón kívül hagyta a cinizmussal és kárörvendéssel teli hétköznapokat. Pedig abból aztán van bőven, és nyakig ülünk benne. Csakhogy aki máskor szavazatot küld az élőshowba, hogy essen ki végre az ellenszenves szőke, itt most azért drukkolt, hogy le ne essen az a magas barna a trapézról. „Megcsinálod” – ordította el magát egy nő a hátsó sorból, amikor a trapézos mégis leesett. A lelátó pedig azonnal rákontrázott egy biztató tapsorkánnal. Ez volt itt a varázslat, a többi pedig mindössze díszlet és apropó. És ráadásul bohócok sem voltak, legalábbis nem a piros orrú fajtából.