A magyar írónő, akit megihletett Robert Pattinson

– Milyen volt a legmeglepőbb randevúd?

– A Meglepetés csapatával 2011-ben virágültetéseken jártunk, városszépítési céllal. Ott ismerkedtem meg a párommal, Kiszel Péterrel, aki már évek óta a lap kertész szakértője, de azelőtt sosem futottunk egymásba. Ezt követően jó fél évig nem találkoztunk, csak e-maileztünk, barátilag. Ugyan mindketten párkapcsolatban éltünk, de valahogy egymás tudatalattijába vésődtünk. Aztán annak az évnek a végén kitaláltuk, hogy vásároljunk együtt karácsonyi ajándékokat, és valahol a forralt bor és a répatorta között észrevettük, hogy többet érzünk egymás iránt, mint szabad. Ez a felismerés még bennünket is meglepett! Mindent újrakezdtünk, együtt.

– Mi volt a legnagyobb szerencse, ami igazán meglepetésszerűen ért?

– Az egyik barátnőm, Anna, lefordította a Fényemberek című regényem első fejezetét angolra, és próba-szerencse jelleggel elküldtük a szöveget sok-sok amerikai és brit irodalmi ügynökségnek. Legnagyobb meglepetésemre hat héttel később bekérték a teljes kéziratot, mert az ízelítő felkeltette az érdeklődésüket. Ha végül nem jelenik meg, már akkor is nagy büszkeség, hogy a sokezres kéziratmennyiségből egy profi irodalmi ügynök épp az enyémre fordít figyelmet.

– Újságíró vagy magad is, eközben már ismert író. Előfordult már, hogy beütötted a neved egy keresőprogramba? Milyen pletykát találtál magadról?

– Az egyik könyvem bemutatója után beütöttem a nevem az internetes keresőbe valóban. (Nevet.) Kíváncsi voltam, mit írnak a bloggerek a kötet kapcsán. Az egyik bejegyzésből megtudtam, hogy berúgtam és szétcsúsztam a rendezvényen. Szerencsére akik ott voltak, látták, hogy még a köszöntő pezsgőmet is egy olvasóm itta meg helyettem, mert én aznap este még vezettem.

– Kit tartasz a „legmeglepőbb” embernek az életedben?

– Robert Pattinsont. Ugyan csak három percet töltöttem a társaságában a Bel Ami című film forgatásán, az őt körülvevő hajcihő, az egész Alkonyat-láz és a srác személyisége elindított bennem egy történetet. Ebből született meg pár hónappal később a Gyémántfiú című regényem, amelynek már a harmadik részét írom. Ennek a sármos angol színésznek nagyon hálás vagyok, mert a tőle kapott ihletnek köszönhetem, hogy lelkes olvasótáborra találtam.

– Mi volt a legkedvesebb ajándék, amit kaptál?

– Párom gyakran hív kicsi hattyúnak, és egyszer reggel arra ébredtem, hogy egy gyönyörű, hattyús-kristályos nyaklánc pihen mellettem a párnán. Nagyon örültem neki és minden nap viseltem. Persze a barátnőim szívattak, hogy biztos csak ott felejtette valaki, akivel Peti hancúrozott, amikor nem voltam otthon. Ő sosem tenne ilyet! Ami miatt viszont szomorú vagyok: a lánc nyáron egyik napról a másikra eltűnt a lakásunkból, és azóta sem került elő.

– Mi az, ami soha nem hiányzik a táskádból?

– Mindig van nálam pár kisautó, hogyha a kisfiammal, Ádámmal együtt vagyunk, és valahol várakozni kell, legyen mivel elfoglalnia magát.

– Ki most a kedvenc karaktered a könyvedből?

– A Fényemberek 2.-ből Linette. Külsejét az egyik olvasóm ihlette, Orsi, akinek gyakran rózsaszínben, lilában, kékben játszik a hajszíne, nagyon dögös holmikat visel, és mindig bátran kiáll önmagáért, bátran megmondja mindenkinek a véleményét. Bárcsak én is ilyen lennék, nem egy ilyen nünüke, amilyen vagyok.