A katedrális: egy majdnem elrontott sorozat

Fóton is forgattak jeleneteket a 12. századi Angliában játszódó történethez; magyar közreműködők és szakemberek sora vett részt a munkában, mely egyébként az egyik legrizikósabb vállalkozás volt, mióta csak televíziós sorozatok léteznek. A katedrális egy közismert, népszerű regény – de épp abban a legerősebb, amit a legkevésbé tud a televízió ábrázolni. Follett leírásai, a belső monológok és visszaemlékezések egy sorozat eszközeivel szinte visszaadhatatlanok. A rizikót még tetézték a forgatókönyv változtatásai a könyvhöz képest. Tény, hogy egy telefonkönyv vastagságú regényt nem lehet betűről betűre átültetni egy nyolcrészes sorozatba, de attól még törekedni lehet arra, hogy a szereplők külsejét jobban a könyv leírásaihoz igazítsák. Kor, külső megjelenés és habitus tekintetében is sokat csavartak Follett elképzelésein. Csak egyetlen példa: ha a könyvben magas, erőteljes, délceg alakként ábrázolt Jack (itt Jankó, mivel mindenki magyarosított nevet kapott) a képernyőn egy görnyedt hátú Gollamként jelenik meg, Azurák Csaba frizurájával súlyosbítva, akkor teljesen megváltozik a szereplők közti kémia, döntéseik sejthető motivációja, az általuk kimondott szavak súlya.

Ezért is szólok előre: senki ne adja fel az első 15-20 perc után. Ken Follett világa, a cselekmény bonyolódása, az egyéni sorsvonalak találkozása ugyanis egy idő után szépen a vállára veszi az itt-ott lyukas megvalósítást és a sorozat élni kezd. Amikor pedig feltűnik Ian McShane is Waleran szerepében, akkor olyan erős színészi játékot látunk, ami feledtet mindent. Mélységet kap a figura és beragyogja a társakat is, méghozzá gonosz, sötét fénnyel. A fickó egy zseni. A hatalomért mindenre képes egyházi vezető, a politika szálait az ujja köré csavaró manipulátor alakját tökéletesen hozza, és ezzel segít a többieknek is. Hozzá képest lesz értelme a vívódó, okos, naivitását fokozatosan elvesztő Fülöp belső harcainak, a gyáva trónbitorló lavírozásának, a vérfertőző Hamleigh család alakjainak.

A csatajelenetben jól látni a magyar történelmi filmekben tapasztalatot szerzett szakember „iskolájának” keze nyomát. A hazai kaszkadőrök mindig is világhírűek voltak, és A katedrálisban sem vallanak szégyent. A manapság már szinte mindenhol uralkodó számítógépes megoldások helyett itt az „analóg” megközelítés uralkodik – és valljuk be: még tíz-húsz évig biztos nem úgy fog leesni egy pixelhalom egy rajzolt lóról, mint a kaszkadőr egy valódi csataménről. Igaz, a gépnek nem is fáj a földet érés.

Donald Sutherland

Idő kell, de minden a helyére zökken, és ígérhetem, a végén már mindenki várni fogja a folytatást. Ekkorra érik össze a középkor vadságában és kilátástalanságában lopott, boldog pillanatok utáni vágy és a mai korból is ismerős politikai machinációk íze, ekkorra lesz értelme a szimbólumoknak, ekkora szokik hozzá a szem és az agy ehhez a speciális világhoz.

Jókor jött A katedrális, ügyesen időzítettek – és ügyes volt a TV2 is, amiért egy valóban aktuális sorozatot újított be. Most ezek mennek, A katedrális, a Trónok harca irodalmi igényű kistestvére. Aki trendi akar lenni, az olyan sorozatot forgat, amiben pallost lengetnek, várárokba hullnak, a bőrkötényes kovács pedig izzó vasat kalapál. Ez a kísérlet majdnem kudarccal végződött, de végül csak kinőtte magát, és megérdemli a következő csütörtök estéken a bizalmat. Főleg úgy, hogy most csütörtökön a konkurens RTL egy régi Schwarzenegger-filmet, jövő héten meg egy, a maga idejében (1997) sem túl sikeres Van Damme-akcióvígjátékot küld csatába A katedrális ellen.

Ian McShane

És még egy érv: köztünk szólva, engem nem nagyon érdekel, hogy Tamás atya „neve volt-e a golyóra írva” (Jóban Rosszban), vagy hogy Berényi Miki kijutott-e időben az összeomló épületből (Barátok közt). A sikeres napi szappanoperák irodalmi értékét, hát, nevezzük csekélynek. Vannak ugyanakkor a világirodalomnak olyan alkotásai, melyeket lehet (és kell, kellene) forgatókönyvvé transzformálni. Innen pedig már csak egy lépés azon elgondolkodni, hogy milyen magyar regények lennének alkalmasak arra, hogy a kereskedelmi tévék is fantáziát lássanak a „sorozatosításukban”. Nem feltétlenül muszáj ugyanis import pallosokban gondolkodni, amikor Gárdonyi és Jókai (csak hogy a triviális példákat említsem) ezeket is gazdagon szórták a regényeikben. Az államalapítástól a török hódoltságon át az 1848-as szabadságharcig rengeteg olyan történelmi kor emelhető ki, amelyet már sikeres, sokak által ismert regények is feldolgoztak. Valószínűleg egy Egri csillagok vagy Az arany ember minisorozat simán kijönne egy Való Világ, vagy a TV2 őszi „csodafegyvere”, az anyósviccekre épülő ÖsszeEsküvők költségvetéséből.

De addig is, nézzük A katedrálist – csütörtökönként 21:25-től a TV2-n.