Szabadidő

“Alig várom, hogy ne legyek többé divatos a bulvár számára” – interjú Csányi Sándorral

Egy ideje próbál kitörni az ügyeletes szívtipró szerepkörből, tudatosan kerüli a nyilvánosságot, nem nagyon ad interjút és védi a magánéletét. A nemrég a mozikba került Apacsok kapcsán, amiben ő játssza a társairól évekig jelentő besúgót, mégis tudtunk vele beszélgetni – de Török Ferenc filmje mellett a hírnév, a bulvár és a színészek sajátos lelkivilága is szóba került.

 a kép nagyobb mint 150px!
A tíz legforróbb nyári film

Többnyire pozitív hősöket szoktál játszani. Milyen volt most egy klasszikus áruló bőrébe bújni?                                                                                
Nekem ő nem egy klasszikus áruló, ennél valamivel árnyaltabb a kép. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha én kerülök olyan helyzetbe, mint ez a srác, ha engem visznek be a hatvanas évek elején, húszévesen, egy héttel az esküvőm előtt, akkor mit csinálok. És arra jutottam, hogy én is simán aláírtam volna a beszervezési papírt – hős legyen a talpán, aki ilyen helyzetben nemet mond, és bevállalja a börtönt. Ez a fiú aztán évekig hazudik a feleségének, a barátainak, és paradox módon az egyetlen ember, akivel maradéktalanul őszinte lehet, az a tartótisztje. Színészileg mindig nagyon érdekes egy ilyen megtört embert játszani; egy sima hőssel nem tudtam volna mit kezdeni. Az áruló szerepe sokkal jobb, és ma már nem is feltétlenül a klasszikus hősöket szeretik az emberek: jobban tudnak azonosulni azzal, aki gyenge, aki megbotlik, akinek meg lehet valamiért bocsátani. Szerintem a színháznak és a mozinak az egyik legfontosabb szerepe az életünkben az, hogy a gyarló hősöknek való megbocsátáson keresztül a saját nagylelkűségünket gyakorolhassuk.


Fotó: Dömötör Csaba
Fotó: Dömötör Csaba

Ha akkoriban élsz, szerinted téged megfigyeltek volna?
Egy bizonyos ismertség felett mindenkit megfigyeltek. Aki egy kicsit is előtérben van, annak közönségformáló ereje van, s mint ilyen, nyilván érdekes a hatalom számára. Nagyra becsülöm azt a kevés színészt, aki valódi ellenálló tudott lenni – szerintem a színészek sokkal éhesebbek annál a szeretetre és az elismerésre, hogy szembe merjenek szállni a hatalommal, és megkockáztassák, hogy ne léphessenek többé színpadra. Aki színésznek áll, azt valami beteges vágy hajtja, hogy szeressék – az agyunk sem racionálisan működik, hanem érzelmi alapon. Ha egy színésszel el tudod hitetni, hogy egy ruha jól áll neki, akkor felveszi, akármilyen hülyén is néz ki valójában.


Eredetileg épületgépésznek tanultál. Hogy kerültél a színészi pályára?
Mindig is színész akartam lenni, de nem mertem jelentkezni; egyszerű családból származom, nem sorakoztak nálunk az orosz klasszikusok a polcon, és úgy voltam vele, hogy a színház egy elit világ, ahová én nem vagyok való. Úgyhogy elkezdtem épületgépésznek tanulni – akkor sem tudtam, és azóta sem tudom, hogy mit is takar pontosan ez a szakma. Nagyon nem voltam oda való, gyorsan meg is váltak tőlem, harmadikban kirúgtak. Igazuk volt: majdnem minden tárgyból megbuktam, tehetségem se volt a dologhoz, ráadásul közben elkezdtem egy színjátszó körbe járni, és mindig oda szökdöstem.


Negyedikre vettek fel a színművészetire – nagyon akarhattad ezt a dolgot.

Szokták mondani, hogy mekkora kitartásom van, hogy újra és újra elmentem felvételizni, pedig ebben semmi kitartás nincs: pár hónapot rászánni, hogy megtanuljak verseket, monológokat és felmenjek Kaposvárról, ahol évekig csoportos szereplő voltam, Pestre felvételizni sokkal értelmesebb dolog, mint nem csinálni. Ehhez nem kellett nagy kitartás; a másik lehetőség az, hogy ülök a büfében aznap délután.

Azóta te lettél az egyik legnépszerűbb hazai színész. A mindennapokban hogyan tudod kezelni, hogy lényegében mindenki felismer?
Ez már része az életemnek, hozzászoktam. Egy dolog zavaró: amióta lehet fényképezni a mobiltelefonnal, folyamatosan vigyázni kell, hogy mit csinálsz, milyen arcot vágsz, mert bármikor, bárhol lefotózhatnak, és ha az a fotó a bulvár kezébe kerül, akkor a saját sztorijukat rakják mellé körítésnek – azt pedig nem teszed zsebre. Persze egyáltalán nem biztos, hogy lefotóznak, hogy bárkit is érdekel, hogy én ott vagyok, de bennem már van egy ilyen szorongás, egy állandó készenlét. Nyilvános szórakozóhelyen sem voltam már úgy négy éve.


Fotó: Dömötör Csaba
Fotó: Dömötör Csaba

Mert nem akarsz mások előtt berúgni?
Hát az például nem lenne túl szerencsés… De olyat se lehet, hogy mondjuk táncolok egyet a barátnőmmel, vagy bármi ilyesmi. Ami miatt az ember híres lett, tehát hogy azt csinálhassa, amit akar, abban igazából pont a hírneve akadályozza meg.


Van benned egy állandó görcs?
Igen, kifejezetten olyan, mint egy állandó görcs ez a sosem múló megfelelni vágyás. A politikus helyzetéhez tudom leginkább hasonlítani: ő se, én se flangálhatunk rövidgatyában és atlétatrikóban, és nem állhatunk be senki elé a sorban, akármennyire is sietünk. Bármilyen apróságból egyből hír lehet, amivel rögtön egy csomó mindent vesztesz. Ez a része az ismertségnek gáz, ugyanakkor az, hogy kedvesek az emberek, persze nagyon jó érzés.

Volt olyan időszak, amikor nem lehetett úgy elmenni egy újságosstand előtt, hogy ne tűnj fel minimum egy címlapon, aztán egyik pillanatról a másikra eltűntél.
Sokan azt mondták, hogy kell egy kicsit adni a bulvárnak, és akkor békén hagynak, de én azt vettem észre, hogy ez nem igaz. Ha teljesen kivonod magad belőle, ha eltelnek évek úgy, hogy nem vagy benne semmi baromságban, akkor nem leszel érdekes nekik, nem fognak írni rólad. Anno többször előfordult, hogy a benzinkútnál belelapoztam egy újságba, és egyszer csak láttam, hogy benne vagyok.


Az milyen érzés?
Nagyon idegesítő. Főleg, hogy mindig valami iszonyú hülye kontextusban jelentem meg: hol összehoztak emberekkel, hol arról fantáziáltak, hogy épp kivel szakítottam.

Fotó: Dömötör Csaba
Fotó: Dömötör Csaba

Szerinted mennyi időnek kell ahhoz eltelnie, hogy a médiát kizárólag színészként, és egy kicsit sem celebként érdekeld?
Amint megjelenik valaki, aki átveszi tőlem az aktuális szívtipró posztot. Alig várom, hogy ez bekövetkezzen és ne legyek többé divatos a bulvár számára – dobjanak végre ki a kukába.


Egy színészi karrier elején azért jól jön a bulvár, nem?
Persze, valamennyi kell, hogy az emberek megismerjenek – akkor ez egy tök jó fúzió volt. Egyáltalán nem bánom ezt, sőt sok szempontból hálás vagyok a bulvárnak, hisz egy csomó jót is kaptam tőle, de közben nagyon sok dolgot el is vett. Az önképemen egy csomót rontott. Én nem akartam ennyire népszerű fiú lenni, csak volt egy pont, ahol elgyengültem. Valaminek lementem az aljára, ahová soha többé nem akarok lejutni.

Megbántál valamit?
Nem is tudom… Ha ez az út kellett ahhoz, hogy ott legyek, ahol most vagyok, akkor nem bántam meg. Volt az a nagyon felkapott időszak, ami egy csomó szarsággal is járt, de most úgy néz ki, vissza tudok keveredni oda, ahova szeretnék: a mainstreambe, de nem a gatyaletologatós fajtába. A Török Feri pont egy olyan időszakban nyúlt utánam, amikor az nagyon jól jött. Ha nem mondja azt, hogy engem akar az Apacsok főszerepére, akkor most nem itt lennék.


Ha nincs az Apacsok, akkor a Szász János-féle Boldogtalanok sincs?
Nem, ezek a felkérések egymást gerjesztik. Ősszel kezdjük próbálni Zsótérral a Vágy villamosát a Radnótiban. Ezek a jó nevű és baromi tehetséges rendezők simán mondhatnák azt, hogy annyira elmentem a bulvárba, a gagyiba, hogy nem kellek nekik – nem én lennék az első, akit a botlásai miatt ignorál a szakma. Hatalmas mázli, hogy velem ezt nem csinálják; ezért igazán hálás vagyok.

 

Fotó: Dömötör Csaba
Fotó: Dömötör Csaba

Nemrég beszélgettem egy kolléganőddel, szóba került a Naftalin, amiben egy ügyefogyott, felszarvazott férjet játszol, és (mi csajok) egyetértettünk abban, hogy sokkal jobban állnak neked az ilyen karakterszerepek, mint a szokványos szívtipró főszerepeid

Az ilyen szerepek százszor jobbak, izgalmasabbak, mint a sztenderd főhősszerepek. Az olyan unalmas, hogy elmondani nem tudom: mindig győz, mindig jó, miközben ott sziporkáznak körülötte a jobbnál jobb kis karakterek.

Ezek szerint, ha ajánlanak neked egy lúzer mellékszerepet, annak jobban örülsz, mint egy sármőr főszerepnek?
Azért én a sármőrt is nagyon bírom, az is része az életemnek, a személyiségemnek. Nyilván nem véletlenül lettem én megtalálva erre a szerepkörre; szeretem, amikor az úgynevezett férfias részem tud működni. De baromi sokat csináltam, és ezek a szerepeim eléggé egy kaptafára készültek. Egyáltalán nem irigylem a Jávor Pált: nem is értem, hogy bírta a folyamatos hódítást.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top