Régi jó sorozataink… Meg a bénák

Tévhitek a tévézésről

A Szomszédok alapmű a magyar televíziózásban, se előtte, se utána nem sikerült hasonlót alkotni. A kereskedelmi tévék napi szappanoperáinak műanyag világa meg sem közelíti a gazdagréti panellakók életszagú hétköznapjait. Igaz, sem a Barátok közt, sem a Jóban Rosszban nem is tűzött ki ilyen célokat: a Szomszédok ugyanis még heti rendszerességgel is egy kifejezetten kemény meló volt, naponta hasonlót produkálni lehetetlen volna. Gyorsan és pontosan reagált a körülöttünk zajló változásokra, a valódi hétköznapokat transzformálta sorozattá. Nem véletlen a mai retrodivat által magasra emelt, legújabb kori Szomszédok-kultusz: a ma már esetlen, vicces figurákban akkori önmagunkat ismerjük fel, vagy általa csodálkozunk rá szüleink, nagyszüleink múltjára. Lenke nénivel együtt sóhajtott még milliónyi nyugdíjas a csirke far-hát vagy a távfűtés áremelkedése miatt. Magenheimék telefonbekötési mizériáját élte át mindenki, aki a nyomorult Matávval birokra próbált kelni, a te nővérednek is Julcsi-haja volt, a te anyukád is ilyen Gábor Gábor stúdióba járt frizurát csináltatni. Ha pedig peched volt, neked is olyan modoros, erőszakos, mindenbe beleavatkozó anyósod volt (van?), mint Etus.

Ez egy időgép, egy hibernált tükör Magyarországról, amiből az akár húsz évvel ezelőtti környezetünk néz vissza ránk. Itt és most, amikor ezt a cikket az interneten, saját számítógépen, vagy okostelefonon olvassátok, gondoljatok Vágási Ferire, aki egy országot biztatott arra, hogy vele együtt „szálljanak be az internetbe”.

A másik végpont a rendszerváltás környékén vetíteni kezdett, azóta több csatornán részben megismételt Dallas volt. A Ewing család története egy igazi fikciós mű, de érdekes és minőségi sorozat, főleg az első pár évad. Jellemző karikatúra a kilencvenes évek elejéről, amint a lepukkant panelban egy szakadt házaspár üldögél, és pityeregve sajnálja szegény Bobbyt, aki nem tudja gonosz fivérétől megszerezni a hatalmas olajtársaságot, ezért „csak” egy szimpla texasi milliomos és egy még nagyobb vagyon örököse marad.

Működött a dolog, az ügyesen megrajzolt, sokak számára egzotikus, korábban ismeretlen olajvállalkozói világ bemutatása, melyet egy hálás keret, a (folyton változó összetételű) nagycsalád hétköznapjai és drámái fogtak közre. A bazi nagy autók (valami okból nem is amerikai cirkálók, hanem javarészt Mercedesek), a szép ruhák, fényűző fogadások, csodás tájak és a családi örömök, intrikák együtt egészen szórakoztató elegyet alkottak… egy darabig. Aztán Bobby meghalt és feltámadt, szereplők cserélődtek (például Barbara Bel Geddes játszotta a „két szélső” Ellie szerepét, átadva, majd sikeres műtétje után visszavéve a figurát), és lassan elfáradt az egész. Ezzel együtt is kevés olyan fontos sorozat van a kollektív tudatunkban, mint a Dallas.

Ha már a rendszerváltást cezúraként használjuk, kihagyhatatlan az Angyalbőrben, amit tényleg keresztbe vágott a szocializmus halála. A sorozat egyes jeleneteit konkrétan újra kellett szinkronizálni, az „elvtárs” helyére „bajtárs” megszólítást szúrva.

Azóta se volt olyan vállalkozása egyetlen magyar csatornának sem, hogy adott időszak ígéretes, fiatal színészeit összegyűjtve készítsen egy szórakoztató, népszerű, de minden ízében vállalható sorozatot. Gondoljunk bele! Többek között Kálid Artúr, Rajkai Zoltán, Görög László, Dózsa Zoltán, Juhász Illés, Bede Fazekas Szabolcs, Selmeczi Roland és Kálloy Molnár Péter is itt mutatta meg először magát az igazán széles, televíziós nyilvánosságnak – Szerednyei Béla pedig a Linda után egy totális váltással hozta a valós izmokkal megtámogatott Rabó honvéd szerepét. Mind komoly és népszerű színésszé nőtték ki magukat a sorozat után. Sőt a lepusztult, semmit nem érő néphadsereg és a kötelező sorkatonai szolgálat renoméját is javították, kimutathatóan javult a hadsereg megítélése, csökkent a bevonulást elkerülni szándékozók aránya.

Említtessék meg ugyanakkor az Angyalbőrben negatív párja is, a kezdeti Kisváros. A sorozat lényegében az előd koncepcióját lopta el, csak itt nem katonai, hanem határőrszakasz áll a középpontban, Usztics Mátyás pedig nem Karádi, hanem Hunyadi néven alakítja ugyanazt a figurát, mint korábban.

Lux Ádám és Usztics Mátyás a Kisváros című sorozatban Fotó: Sanoma Archív / Gáspár Miklós

A kísérlet nem sikerült, ezért magyar sorozattól teljesen szokatlan módon a teljes átszabás mellett döntöttek: Usztics lett a magyar Rambo, már csak egy-egy akciójelenetben feltűnve, a szakaszt teljesen ejtették, és a Hollósi Frigyes – Győri Péter nyomozópáros által felderített bűnügyek kerültek a fókuszba.

Vannak aztán sorozatok, amiket csak mi felejtettünk el: emlékeztek még a Két férfi, egy eset című német sorozatra? És tudtátok, hogy még mindig megy, harminc éve? És igen, még mindig Matula magándetektív nyomoz, a 68 éves Claus Theo Gärtner még 286 epizódon túl is gurul, mászik, lecsap és követ. Már nem az eredeti gárda viszi Az Öreg című sorozatot (a szereplőváltás oka a címben keresendő), de még mindig fut, 1977 óta! Csak sajnos a magyar tévékből tűntek el, pedig igazi, klasszikus krimisorozatok.

Amit viszont nem bánok, hogy hamar kimúlt a Frici, a vállalkozó szellem, ami hivatalosan is a legostobább magyar sorozat volt, a nyiladozó kapitalizmust a botcsinálta vállalkozó pékhez a képkeretből beszélő Körmendi Jánossal illusztrálva. Vagy az Öregberény, amelynek minden percéért száz vesszőcsapást érdemelne az a belvárosi, a „Budapest pirossal áthúzva” táblát évek óta nem látó nyomorult, aki az összes falusi szereplőt sántára, alkoholistára, ostobára, de minimum indokolatlan, sőt nem is létező tájszólásúra írta. Szintén nem gyászolom Isaurát, mivel ő nyitott kaput Magyarországon a mai szappanoperáknak, és az ígéretesen induló Polip is hamar követhetetlenné vált.

Viszont jöhetne újra TJ Hooker, nem?