Hogyan NE tudósítsunk a fesztiválokról?

Magyarország kétségkívül fesztivál-nagyhatalom: az első tavaszi napsugarak már koncertre váró fiatalok sátrait nyalogatják, és még az őszi lehűlés is talál egy-egy megfáradt pogózót, aki hajnali órán, kócosan-porosan hálózsákot hajtogat. Fesztiválozni kell, fesztiválozni jó – de az első időkben a tévék nagyon sokat tettek azért, hogy az ilyen kirándulásaimról mesélve mindenki a híradók harminc másodperces bejelentkezéseiben látott tarajos-biztosítótűs szalonpunkok eltúlzott képével vesse össze a hozzájuk képest mindenképp hétköznapi megjelenésemet.

Fotó: Sziget.hu

Mert ez volt eleinte. A Hajógyári-szigeten tett kora délutáni kamerás séták során egyértelműen a nagymama-riogató életképeket vadászták az operatőrök. Hülye tetkója van, egy fél dinnye héjával a fején vonul, befestette a haját kékre, pizsamanadrágban és zakóban közlekedik? Vegyük fel gyorsan! Teljesen normális, farmer plusz póló ruházatban jött ki? Kamera kikapcs, ezt nem adjuk le.

Fotó: Sziget.hu

Máig meghatározó, a modern bulvárral kapcsolatos élményem, mikor egy besörözött, felcukkolt német fiatalember a Sziget szinte egyetlen, nagyobb pocsolyája előtt áll, ugrásra készen. Vele szemben kamerák és fotósok fél karéjba gyűlt tömege: még fényt mérnek, még távolságot méricskélnek, még keresik a megfelelő szöget – majd intenek, és a srác „spontán” beleugrik a sárba. Így készül a „Mindennapos életkép a fesztiválozókról” munkacímet viselő címlapfotó vagy híradós vágókép.

Fotó: Sziget.hu

Ugyanakkor a kollégák eleinte vagy nem tudták, vagy nem akarták észrevenni, hogy ugyanitt vonósnégyes lép fel, meg szofisztikált dzsesszzenekar, színházi előadások, beszélgetések zajlanak, és civil szervezetek tömege szervez tanácsadást, felvilágosítást, vitát, sőt nyújt nagyon fontos segítséget a fiataloknak. A túrót, inkább évről évre egyre kétségbeesettebben vadászták a gyérülő punkokat – miközben egy szakmunkás havi fizetése alig fedezi a hetijegy és a fogyasztás árát, naná, hogy nem jön már a kéregető tarajos. Lett helyettük középosztály meg bankautomata, délutáni babakocsisok és nemzetközi sztárok. Minőségi borok, nemzetek konyhája – és határozottan javuló tendencia a higiénia területén.

Nem állom meg, hogy közbe ne szúrjam: annyiszor, de annyiszor hallottam már az utóbbi kritikát döntő érvként. „Nem, én biztosan nem megyek ki, mert az nem lehet, hogy még kezet se tudjak mosni!” – hárított az az ismerősöm, aki egyébként csillagtúrák rendszeres résztvevője, tábori vécé, egy hét a rengetegben, mosdás a patakban. De nem megy ki, mert ott még kezet se lehet mosni. Látta a tévében.

Persze, mert azt meg nem mutatták, amikor nem kezet, de fogat, sőt minden egyéb testtájat mosni vonul a bentlakók hada. Az se nagyon zavarta a fenti logikát, hogy például a Petőfi Csarnokban rendezett koncert közepén sem adogatnak körbe higiénikus kendőcskéket, gyorsan sterilizálni a szálló portól, jaj, beszennyezett kacsókat.
Egyébként meg én még sosem éreztem magam soha, egyetlen fesztiválon sem olyan koszosnak, sosem pislogtam körbe olyan undorral, mint – mondjuk – a 21-es villamoson.

Fotó: Sziget.hu

A fesztiválbeszámolók másik rákfenéje, és itt is volt honnan felfejlődni, a szerkesztői információhiány. Ma már klasszikussá vált baki, mikor a Magyarországon először koncertező Prodigyt a megzavarodott bemondó hölgy „Prodzsidi” néven ajánlotta a tévénézők figyelmébe. Akkor viszont már komolyan elkezdtem dobálni a távirányítót, amikor a Chemical Brothers közelgő fellépése kapcsán a túl szoros nyakkendőben izzadó, a fesztiválkultúrát egészen borzalmas prekoncepció mentén, valamiféle erőszakos és visszataszító jelenségként kezelő riporter azt a kérdést tette fel a szervezőnek, hogy miért kell a „Vegyi Testvérek” nevű duót is felléptetni, nincs-e ennek nagyon rossz üzenete.

De – méghozzá azt üzeni, hogy le kellene cserélni otthon az Aradszky-bakeliteket.

Tizenhárom éve minden nyáron engedélyezek magamnak egy-két hetet, amikor fesztivál van, koncertekkel, dumaszínházzal, sörrel és koktélokkal, és a hétköznapokban a naptár kegyetlen rubrikái közé szorult barátaim „szabadon bocsátásával”. Végre órák, sőt napok vannak egymásra, munka és egyéb kötelezettségek nélkül, nyugisan, délután valami hűs helyen beszélgetve, este-éjszaka meg a kedvenc előadók számaira ugrálva. Mentális radír – aztán hazamegyek, kinyitom az újságot, bekapcsolom a tévét, és megtudom, hogy valami borzalmas infernóban jártam, koszban, kakofóniában, hétpróbás bűnözők között.

Fotó: Sziget.hu

De nem akarok igazságtalan lenni, mert tényleg látható a fejlődés. Ma már javarészt az én korosztályom markolja kint a mikrofont, és aki ma tudósít, holnap már szabin lesz, és pólóban, zsebes gatyában ikszelget a tört ütemekre. Meg, ugye, én is megírhatom most nektek, hogy nem igaz, ne higgyétek el, amit néha a tévében láttok. Ne higgyétek el a sárban fürdőzést, a részegen vonuló hordákat, vagy azt, hogy csak ordító-tomboló zenék vannak. Nem igaz. Inkább gyertek ki ti is!
Vagy ha nem, hát az ilyen hatásvadász tudósításokat kezeljétek legalább olyan fenntartásokkal, mint egy tetszőleges Joshi Barat- vagy Mónika-epizódot.

Fotó: Sziget.hu

„Egy méltatlanul felkapott blöff- és kamuelegy volt” Utoljára koncertezett tegnap a Kispál és a Borz, a Sziget -1. napján. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar tagjait az elmúlt 23 évről, alkotásról, politizálásról és túl mély árokszélekről… Azért reméljük, nem utoljára! Katt ide az exkluzív videókért! »

Tipp: a Hivatalos néző korábbi tévékritikáit összegyűjtöttük egy blogba. Itt olvashatod! »

Tévéműsor a neten: nlc.hu/tvmusor »