Nagy Ervint nem zavarja, ha nagyképűnek tartják

Nagy Ervinnel tíz éve találkoztam először. A színházat és a színművészetet érintően már akkor is határozott elképzelése volt, azonban a magánélet terén kicsit csapongónak tűnt. Mára azonban lenyugodott: egy hónapja született meg a kislánya, boldog családi életet él. A munkáról még mindig határozott elképzelése van, az elmúlt években a Katona József Színházzal beutazta a világot. Június 23-tól az Esőember című darabban láthatjuk, amelyben Tom Cruise „helyét veszi át”.

Fotó: Sanoma-archív/RTL Klub Sajtóklub – Bársony Bence

– Több mint tíz éve a Katona József Színházban játszol. Soha nem jutott eszedbe, hogy más társulatot keress magadnak?

– Többször voltak nehéz pillanataim, amikor azt gondoltam, hogy el kellene húzni, mert nem gondolkodnak bennem. De egyrészt mindig elodázódtak ezek a döntések, én magam sem voltam kellően erős ahhoz, hogy azonnal elmenjek, másrészt egy hatodik érzék azt súgta, hogy még maradnom kell. Annyi történt, hogy elkezdtem más színházaknál vendégszerepelni. Csodák csodájára, ahogy érezték, hogy el akarok menni, úgy jöttek az újabb lehetőségek. Az évek folyamán megtanultam azt, hogy nem kell mindig bent lenni a színházban, nem szabad folyamatosan a színpadon élni, mert az ember egyforma lesz tőle, és ráunnak az arcára. Amikor elmentem máshova játszani, rájöttem, hogy jó kint. Megtapasztaltam, hogy máshol is megbecsülnek, elfogadnak, és szabadon dolgozhatok.

– Volt holtpont, amikor úgy érezted, hogy nem tudsz többet adni, nem tudsz fejlődni?

– Hála istennek, ez a pillanat nem tudott eljönni, mert nem kaptam annyi lehetőséget a Katonában. Így nem tudott annyira megunni a közönség, és én sem tudtam eljutni erre a pontra.

– A vendégjátékok egyike az az előadás, amelyet június 23-tól a Belvárosi Színházban láthatnak az érdeklődők. Kulka Jánossal együtt szerepeltek majd az Esőember című darabban, amely a mára – mondhatni – klasszikussá vált filmen alapul. Nem félsz attól, hogy egy ilyen jelentőségű darabban kell helytállnod?

– Nem. Általában nem tartok ilyenektől. A darabot Anger Zsolt rendezi, aki korábban már a Dogville című filmből is készített színházi előadást. Azt a művet megnéztem, mert érdekelt, hogy nyúl a filmhez, és amit láttam, megnyugtatott: elég erős előadást hozott létre ott is. Angert, amellett, hogy remek rendezőnek gondolom, nagyon nagy színésznek is tartom. Számomra benne van Magyarország top 5 férfi színészében. De arról se feledkezzünk meg, hogy Kulka János is nagyon jó színész, illetve Garas Dezső bácsi sem gyenge.

– Tom Cruise szerepe a tiéd…

– Az ő szerepe kisebb, mint Dustin Hoffmané, ezért szerintem kevésbé ragadt meg az emberekben. Ezzel szemben én úgy vélem, ez egy nagyobb szerep, de valamiért a filmben mégis kisebb lett. Én izgalmasabbnak látom, mint a másik karaktert. Hoffman figurája bravúrszám, ez pedig színészileg nagyon érdekes lehetőség. A filmben nem éltek minden lehetőséggel; én úgy látom, hogy ebben a figurában maradt még valami. Bár tény: a színpadon bátrabban lehet játszani, mint filmben. Az elmebetegséget színházban nagy ívben ki lehet játszani. A mi előadásunk vicces lesz. Az állandó félreértések mozgatják a cselekményt.

– Említetted, hogy Anger Zsolt számodra hazánk öt legjobb férfi színészének egyike. Ki a másik négy?

– Ezt nem mondhatom meg. Meglepődnél egyébként, hogy milyen listám van. Én másképp látom a dolgokat, mint ahogy azt általában az emberek. Szakmailag nézem ezt a kérdést. Az a fontos, hogy olyan ember legyen, aki mindig tud újat mutatni. Nem állíthatok fel ilyen listát. Mit szólna a világ? Nem vagyok annyira nagyképű, hogy ítéletet mondjak.

Fotó: Sanoma-archív/Schumy Csaba

– Nagyképű vagy egyébként?

– Nem. Azt hiszem, a határozottságomat szokták gyakran összekeverni a nagyképűséggel.

– Ez fáj?

– Nem. Annál viszont „nagyobb képű” vagyok, hogy ez érdekeljen.

– Szinte mindenféle darabban játszottál már, számos karaktert megformáltál. Szerepeltél operában és operettben is. Vágysz még valamire a színpadon?

– Egy jó balett…

– Hm… El tudod képzelni magadon a feszes balettosruhát? Azért abban megnéznélek… És szerintem sok nő kíváncsi lenne rá.

– Most nem tudom magamon elképzelni. Egy féléves átképzés után már talán igen. Jelenleg messze vagyok attól a formától, hogy mutogassam a testemet. Ahhoz, hogy esztétikai élményt okozhassak, egy fél évre szükségem lenne.

– Sok minden változott az évek során. Közismerten nem voltál számítástechnika-rajongó, nem vagy rajta a ma divatos közösségi oldalakon sem. Hogyan változott az ezekhez a dolgokhoz való viszonyod az évek folyamán?

– Valamilyen szinten megbarátkoztam a számítógéppel, e-maileket és híreket olvasok az interneten, de a közösségi oldalas dolog nem megy. Legutóbb egy reklámszöveget mondtam fel, amely így hangzott: „Posztolod vagy posztoljam?” Mindenki értette, mindenki tudta, miről van szó, én pedig gondolkodtam, hogy mi köze vannak ennek a színházi találkozóhoz (a Pécsi Országos Színházi Találkozó rövidítése a POSZT – a szerk.). Nem hittem el, hogy a pécsiek ezt a szlogent találták ki. Idő volt, mire leesett, hogy a Facebookról van szó. Ennek kapcsán is eszembe jutott, hogy megöregedtem.

– Mennyire élvezed az apaszerepet?

– Még nem tudom felfogni. Pici még ehhez a lányom. Gondolok rá, ha nem vagyok vele, de nincsen köztünk interakció. Egy gyerek születése akkora változás az ember életében, hogy nem lehet rá rögtön reagálni. Felfoghatatlan. Előtte, amikor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lesz majd, ha megszületett, sokkal közelebbinek tűnt az egész, akkor sokszor közel álltam ahhoz, hogy megkönnyezzem. Aztán amikor először odatették, akkor nem tudtam felfogni. Másképp kötődik a gyerekéhez egy férfi, mint egy nő. Nálunk a kötődés szép lassan alakul ki.

– Az olvasók a beszélgetésünket nem fogják hallani, de elárulom nekik, hogy nem komolyodtál azért…

– Nem, komolyodni nem akarok. Azzal elismerném, hogy öregszem, és úgy érezném magam, mint egy bácsi. Továbbra is megengedem magamnak a hülyeségeket.

Színház.lap.hu »