Mire jó ez a bunkó a konyhában?

Három Michelin-csillag birtokában kevés séf vállalkozna arra, amire a fickó F-fel: Ramsay nem csak a kulináris Csomolungmák és Kilimandzsárók megmászására kész – nem derogál neki a gasztro-Békéscsaba sem. Illetve de, mert üvölt, mint a sakál, amikor valamelyik „átalakítós” műsorában mirelit pizzával meg mikrózott mártással próbálják megvendégelni. Ez a fazon passzol hozzá: az angol futball durvaságában szocializálódó, gyűrt képű, a gasztronómia legmagasabb szintjén mozgó fickó egyébként kiválóan főz, a receptjei, a könyvei mind-mind erről tanúskodnak – de mégis akkor a legjobb, ha a gagyit kell nyüstölni, ha az étkezés folyamatából szervesen következő, de azzal együtt ritkán emlegetett végtermékből kell várat építenie.
Körülírtam, de nyilván értitek.

Ebben a legerősebb: durva, kisípolandó stílusban, de mindig az igazat, az őszintét belevágva az érintettek arcába, harcol a gasztrogagyi ellen. Ezt még akkor is ismerjük el neki, ha egyébként idegesít minket a stílusa, ha Nigella lágyságát vagy Jamie kajla optimizmusát sokkal szívesebben tapasztaljuk. Értünk kiabál ugyanis ez a bunkó.

A Ramsay, a konyha ördöge (Kitchen Nightmares) című műsorban leendő vendégeket ment meg attól, hogy jó esetben először és utoljára egy vacak, borzalmas, kritikán aluli étteremben vacsorázzanak. Átvéve a konyhát, felforgatva a (sokszor szó szerint) penészes helyet, kigyomlálva a rossz rutinokat, és beidomítva a társulatot az újra: igazi közhasznú munkát lát el – nem mellesleg pedig a döglődő étterem tulajának és alkalmazottainak is új bevételi forrásokat, illetve stabil munkahelyet biztosít. Bunkó? Borzasztóan. Hasznos? Vitán felül az.

A Fickó F-fel (The F Word) a személyes példamutatásról szól. Hogy RENDESEN főzzünk, a kutyafáját neki (én itt csak ilyen jól fésült kvázikáromkodásokat engedhetek meg magamnak). Tiszteljük és ismerjük a felhasznált alapanyagokat, és tiszteljük magunkat is annyira, hogy érzéssel és érzékkel elkészített, normális ételeket teszünk magunkévá. Hasznos infók sok-sok sípolással: hogyan készül az igazi mozzarella? Nem, nem a szmötyis vízben ázó, romlott pingponglabdákra gondolok, amelyeket azokban a kis zacskókban árulnak. Mi az igazság a divatos fogyókúrák vagy épp a hízott libamájat ellenző (Magyarországon is pusztító) elmebeteg álállatvédők körül? Hogyan készítsünk otthon profitterolt, megúszva a tartósítószerrel telenyomott, dobozos bolti megoldást?

Vagy ott A pokol konyhája, amelyben tucatnyi jelentkezőből választja ki a műsor végére azt az egyet, aki aztán konyhafőnök lesz egy nagyon menő étteremben (és nem mellesleg rohadt gazdag is). Itt megint tegyük félre egy pillanatra az angolkisasszonyoknál tanultakat, és a stílus helyett az eredményt figyeljük. Mert igen, itt tizenpár embert heteken át megaláznak, legorombítanak, mentálisan hasba rúgnak… de! De lesz legalább tizenkét olyan szakács a végén (hisz nem csupán a győztes profitál a dologból), akikhez bármikor beülhetünk egy vacsorára, biztosak lehetünk abban, hogy friss alapanyagokból, mesterséges borzalmak nélkül, a legnagyobb gondossággal elkészített ételeket kapunk. Durva, megalázó módszerekkel, de stabilan beléjük verték, hogy csak így lehet, csak így szabad. Vendég vagyok, pénzt hoztam, jót szeretnék enni – ha külön is mondani kell, ha egy Ramsay-féle bunkónak kell a séf arcába üvölteni, hogy ezt milyen módon lehet jól csinálni, hát ez van, így jártál, engem nem érdekel. Jót és jól főzzél, ezért jöttem – a fodrászomnak sincs arra mentőkártyája, hogy ma rosszkedvűen vágott, ócska hajat fog csinálni. Bejöttél dolgozni? Akkor dolgozz jól.

És akkor rátérve a bevezetőben már említett, Ramsay-vel megejtendő körutamra, meg kell mondjam, ez lenne az igazán közérdekű kiadás, közhasznú befektetés. Képzeljétek el, ahogy elindulunk a budapesti belvárosi éttermek „főútvonalán”, be-beülve a sorban következő helyekre. Az első étteremben a levesporból és a tegnapi pörköltből felhúzott „gulyáslevest” borítaná a szakács nyakába, a másodikban a száraz söralátétté töpörödött, úgynevezett szeletelt pesti kenyeret dobálná nindzsacsillagként a konyha irányába. Máshol az elrághatatlan sültet pattogtatná a földön, vagy az olajtól tocsogó panír közé rejtett, fátyolvékonyságúra klopfolt húst kifogásolná.

Neki nem magyarázná meg a sötéten vigyorgó pincér, hogy az igazi vargabéles pont úgy a jó, ha a tegnapi vendégek által meghagyott húslevesből kipecázott cérnametéltből készül; ő kiszúrná, hogy hátszín a bélszín és csirkemáj a kacsamáj. Gordon Ramsay meg tudná tisztítani úgy nekünk, mint a hozzánk látogató turistáknak a ma még igencsak vegyes képet mutató, Bíró Lajos ökörpofa retrójától és Gerendai Michelin-csillagos éttermétől a legvállalhatatlanabb, lehúzós-átverős, túlszámlázós helyekig sorjázó magyar vendéglátást.
Aztán meg beugrana hozzánk, és főzne egy kiváló linguine-t is.

Tipp: A Hivatalos néző korábbi tévékritikáit összegyűjtöttük egy blogba. Itt olvashatod! »

Tévéműsor a neten: nlc.hu/tvmusor »