2007. Március 05.

Három regény – egyetlen szerzõ

Kalandosan fordulatos, szürreális képekkel, misztikummal és véres naturalizmussal átszõtt regények kelet és nyugat összebékíthetõségérõl... <b>Orhan Pamuk</b/>, az irodalmi Nobel-díjas alkotó lebilincselõ módon tárja a török értelmezést a világ elé.

Ulmarius

A hirtelen-váratlanul csúcsra jutott török szerző A fehér vár (Beyaz kale) című művével vívta ki először a széles világ figyelmét. Nehezen eldönthető, hogy műve témája, vagy művészi megformálása váltotta ki inkább az érdeklődést. A magam részéről az utóbbira tennék… de nem azért, amit egyes véleményalkotók kihangsúlyoztak. Vagyis nem a keleties színezetért, felhangokért.

Elvégre egy ilyesféle török „akcentus” bármelyik kisázsiai szerzőtől elvárható. Sokkal inkább a művészi, filozófiai és esztétikai teljesítményért. Mindezt az író kivételes fantáziája úgy hatja át, hogy a szimpla történetből szivárványos tarkaságú mese alakul ki. A műben Európa és a hanyatló Török Birodalom „ütköztetése” a téma – egy velencei származású fogoly és gazdája, egy török mindentudó, a Hodzsa személyében. E két alak ikerként hasonlít egymásra. Kapcsolatuk – ami hol ellenséges, hol együttműködő, hol kölcsönös csodálatot kiváltó – egyre inkább a misztikum felé terelődik. Olyannyira, hogy az „ikrek” végül is megtévesztésig egybeforrnak, személyiséget cserélnek. Mindehhez a szultáni udvar és a hódítások számunkra oly ismerős háttere nyújt reálisnak tűnő keretet. E roppant rejtélyes metaforában voltaképpen a két kultúra egybeolvaszthatóságáról van szó. Pamuk véleménye itt mintha bizakodó lenne, bár állásfoglalása – az eluralkodó misztikummal egybehangzóan – inkább homályos. Ettől eltekintve roppant lebilincselő, élvezetes olvasmány.

Ugyanez mondható el Az új élet-ről (Yeni Hayat) és a Hó-ról (Kar) is. A téma sem változik, csak még elvontabb hangot, még mélyebben körüljárt hangsúlyt kap. A felületes olvasó mindezt talán észre sem veszi, különösen, ha csak a cselekményre ügyel. Az pedig – a különbözőségek ellenére – meglehetősen sok rokon vonást mutat.

Az új élet hőse, az országban céltalanul utazgató egyetemista Oszman sok tekintetben megegyezik a Hó főszereplőjével, Ka-val, a Németország és Törökország választása között ingadozó költővel. Mindegyikük új életre vágyik, amit egyikük sem talál meg. Szerelmüket is, életüket is reményvesztetten, értelmetlenül elveszítik. Ha ezt tekintenénk tanulságnak, roppant lehangoló hatású lenne. Ám Pamuk köteteinek többféle olvasata van. E rossz sorsot ért fiatalok körül ott nyüzsög a világ, elsősorban a mai Törökország. Hová, merrefelé orientálódjon? Újra és örökre az ’orient’ – vagyis a Kelet felé? Vagy ellenkezőleg? Atatürk útmutatása szerinti irányba, ahol az egyetlen lehetőség csakis a Nyugat? Pamuk maga is vívódik a válasszal. Nem is válaszol, csak körüljár, méricskél, latolgat. Mint sok más török és törökországi ember, aki elhagyni készül a hazáját, vagy éppen a roppant erős kötődések miatt sohasem, még turistaként sem hagyja el azt. Élő, valóságos problémák ezek.

Pamuk hihetetlen szuggesztivitással jeleníti meg ezt az érzést, ezt a dilemmát, méghozzá úgy, hogy mindennapi tragédiák, sorscsapások, vagy éppen háromnapos zsarnokok véres orgiájának kavalkádjába rejti el e kérdést. Nem vitás, hogy Pamuk írásai hosszú utóéletet élnek az olvasóban. A megértés, a rádöbbenés percei olykor csak jóval később jönnek el. Ezért (is) élvezetes az ő írásművészete, ami méltán, a világ egyetértésével hódította meg a Nobel-díj Bizottságot is.