Itt a karneváli szezon!

A bálokat 618 évvel ezelőtt “találták fel”, 1385-ben, Amiens-ben, de ma is a legnépszerűbb társasági események közé tartoznak.

A rendszerváltás óta eltelt évek a táncmulatságok reneszánszát hozták el Magyarországon. A társasági élet fontos eseményeivé váltak, akárcsak az estélyek, amelyek elsősorban az üzleti élet vezetőinek rangos találkozóhelyei. A meghívókon ismét megjelent az ajánlott ruházatra való előírás, és újból kapnak a hölgyek díszes táncrendeket.

A bálok története több mint 618 évre nyúlik vissza. A feljegyzések szerint először 1385-ben, Amiens-ben rendeztek bált – így nevezték a VI. Károly Bajor Izabellával kötött házasságával kapcsolatos ünnepélyeket. A középkori mulatságokon merev ruhákban, szigorú szabályok szerint lejtették a táncokat. Medici Katalin vezette be például, hogy a nők könnyű, kivágott ruhában jelenhetnek csak meg, amelynek fontos kiegészítője volt az álarc. A mai fogalmak szerint korántsem könnyű díszruhákat évekig varrták-hímezték-gyöngyözték, méghozzá kézzel, hiszen a varrógépet akkor még nem találták fel.
Az újkori bálok fénykora a XIX. század közepére, a XX. század elejére tehető. A fényes táncmulatságok először csak az arisztokrácia körében voltak gyakoriak, később azonban minden szakma és társadalmi réteg megrendezte év elején a maga mulatságát. A báli ruhák, bár sokat változtak az elmúlt évszázadok során, sok tekintetben megőrizték klasszikus stílusukat: ma is jellemző a földig érő hossz, a derék hangsúlyozása, a vállnélküli dekoltázsvonal, a selymek, bársonyok, csipkék, alkalmazása, s a nagyestélyikhez a finom cipellők és hosszú kesztyűk viselése.

Nevezzék akárhogyan, a farsang, a tavaszváró napok, hetek mindenhol mulatozásra, táncra, tréfás maszkba és álruhába öltözésre adtak lehetőséget. Manapság a legtöbb érdeklődőt a velencei karnevál vonzza.

A karnevál szó jelentése: carne vale – “ég veled hús”, a nagyböjt előtti napokra utal. A carne másféle “húst” is jelentett. A szexualitás mindig is érdekesebb volt, mint az étel. Élnek is vele ebben az időszakban rendkívül nagy intenzitással. A velencei karnevál, amelyről az első utalások már több mint egy évezrede szerepelnek a törvényiratokban, december 26-án kezdődik, Santo Stefano napján. Ettől kezdve mindenki álarcot hordhatott, kivéve a vallási ünnepnapokat.

A velencei karnevál sok részletet megőrzött a múltból: a dózse és vendégei az erkélyről üdvözlik a népet. Megszólalnak a harsonák és az ég hírtelen tele lesz menekülő színekkel, léggömbök százai repülnek, imbolyognak a magasban, mintha Velence is szállni készülne. A Campanile tornyából a Dózsepalota egyik oszlopához erősített drótkötélen lassan csúszik lefelé a papírral bevont gipszgalamb. Az emberek kiáltoznak, “Viva Venezia! Ciao Venezia!”, a Columbina pedig a magasban kinyitja a hasát, és hullani kezdenek a szalagok és a konfettik. Másnap, hamvazó szerdán megkezdődik a nagyböjt.

Olasz földön még századokon át Róma maradt a karnevál központja. Az utcákat maszkba bújt ünneplők hada járta gyalogosan vagy kocsin, a mulatozók konfetticsatákat vívtak, a kocsikon ülők pedig kezdetben lisztet, később virágot és édességet szórtak a tömegbe.

A karnevál temetése. Húshagyókedd a karnevál utolsó napja, és egyben a csúcsnapja is. Az utolsó napon búcsúznak el a Karnevál Hercegétől, és ahogy az első napon mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tőle. Hogy elűzzék a tél rossz szellemét, s hogy valójában véget érjen a mulatozás, szimbolikusan megölik a karnevált. A Karnevál Hercege élt, evett, ivott, tobzódott, kiszórakozta magát kellőképpen, ekkor stílusosan búcsút vesznek tőle. Elkísérik utolsó útjára és megsiratják. Az álarcosok kendőkkel törölgetik a szemüket, hogy kifejezzék szomorúságukat. Még bíróság elé is cipelik, rákennek minden rosszat, ami a városban történt, kiszabják rá a büntetést, majd a nép elkíséri a máglyához. A máglyánál az élő alak helyet cserél egy felöltöztetett szalmabábuval, amit aztán tűzre vetnek. A nép zokogást mímel, majd visonganak, és a seprűjükkel ütik a földet. A szalmabábu jelképében az önmagukban rejlő rossztól is búcsút vesznek.

A karnevál egyik fontos eleme a tűz. A megtisztulást jelképezi, tűzre teszik a rosszat, és mindenki megszabadul a bűntől. Ezzel a pillanattal a természet végre kilép a télből és visszatér az élethez.

A maszk mögé bújva az ember személytelenné válik. Az ölti fel, aki el akarja rejteni magát. A célja lehet még az átváltozás is, de lehet félrevezetés, felvett-levetett szerep, és üzenet, akár jelzés is. A maszk mögött feloldódnak a gátlások.

Minden kor rálel a saját maszkjára, a honfoglaló magyarok, az egyiptomiak, a görögök. A maszk mögé bújás kapcsolódik az átváltozás legfőbb művészetéhez, a színházhoz. A mai velencei maszkok között sok színházi maszk is található. Egyébként ezeknek a maszkoknak karneválon túli életét az is igazolja, hogy az év bármely időszakában kaphatók, és nem csak arcra húzható formában, hanem kisebb méretekben is falidíszként, vagy képként, de készülnek ékszerek is belőlük, egyszóval tele vannak velük az üzletek.

A magyar farsang kifejezés a húshagyókedd, farsang éjszakája jelentésű német Fastnacht szóból, pontosabban annak bajor-osztrák változatából a Faschung vagy Fasching kifejezésből származik. Ezt a szóformát őrzi a Nyitra megyei farsangi köszöntő, amelyet Kodály Zoltán jegyzett fel 1909-ben, amelynek refrénje így szól: ,,Agyigó, agyigó, fassang, fassang!”

A legtöbb farsangi szokás szerte a világon hasonlít egymásra. A tél temetése, a tavasz köszöntése mindenütt jelentős hagyományokkal bír. A tűz, a maszkok, az álarcok és jelmezek felöltése, de a karneváli hangulat, a bálok és az evés-ivás is mindenütt jellemzője ennek az év eleji hangulatnak, amelybe természetesen beleillik a keresztény ünnepkör is.