nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Példaképeink
„Anyai szemmel látom a gyerekeim lelkét. Szomorúságukat, boldogságukat” – Leona, a négygyermekes, vak édesanya

„Anyai szemmel látom a gyerekeim lelkét. Szomorúságukat, boldogságukat” – Leona, a négygyermekes, vak édesanya

Horváthné Dunaveczki Leonát tavaly Gyömrő városa, idén pedig a köztársasági elnök is kitüntette. Jobb helyre nem is kerülhettek volna az elismerések, mint a négygyermekes vak édesanyához.
Szalma Erika
Szalma Erika
Fotózta:Hernád Géza
f Ajánlom

Négygyermekes, vak édesanyaként, énekes-előadóművészként és szemléletformáló szociológusként is az empátiára nevelést, az érzelmi intelligencia fejlesztését tartja egyik legfőbb küldetésének Horváthné Dunaveczki Leona. Tavaly augusztusban lakóvárosa, Gyömrő ismerte el az esélyegyenlőségért folytatott közéleti munkáját, idén márciusban pedig a köztársasági elnök tüntette ki Arany Érdemkereszttel. Közben ő mindenről a legnagyobb alázattal beszél, és sorolja a példaképeit, akiktől annyi mindent tanult, akiknek sokat köszönhet egyre tudatosabb útján.

Meglepett a köztársasági elnök kitüntetése?

Persze, váratlanul ért. Februárban kerestek meg, hogy elfogadom-e a jelölést, aztán március elején derült ki, hogy megkaptam az Arany Érdemkeresztet. Tulajdonképpen húsz év munkáját ismerték el ezzel, hiszen már az egyetemi évektől aktívan önkénteskedtem fogyatékos embereket támogató alapítványoknál, egyesületeknél. De majd megmutatom, miért kaptam pontosan, olyan szépen nem tudnám megfogalmazni azt a körmondatot. Gyömrőtől azért kaptam kitüntetést, mert önkéntesként énekelni segítettem gyerekeknek a szegedi Talent Tehetségkutató Énekstúdió szakmai vezetésével, sokat gyakoroltunk, jótékonysági koncerteket szerveztünk. De a kismamás évek alatt nagy jelentőséget kapott a blogírás is, az oldalamon majdnem négyszáz bejegyzés van. Itthonról, babázás mellett így tudtam folytatni a szemléletformálást.

A kitüntetés indoklása

„Az előítéletektől mentes, pozitív szemléletű és együttműködő társadalom megteremtését, valamint a sérült és fogyatékkal élő emberek életminőségének javítását önzetlenül szolgáló munkája elismeréseként”

Milyen témád van most?

Egyre többen foglalkoznak a sérült emberek foglalkoztatásának problémájával. Én azt szeretném körüljárni, hogy ezek az emberek hogyan válhatnak önfenntartóvá, saját vállalkozással, úgy, hogy a saját alkotásukat értékesítik. Nehéz elhelyezkedni fogyatékosként, ezért lehet az önfoglalkoztatás mint alternatív megoldás jó út. Én például készítettem egy hálanaptárt, ez volt az első próbálkozásom. Egy könyvről van szó, amiben hálaadó gondolatok és idézetek vannak, és amibe mindennap beleírhatjuk, miért tudunk hálásak lenni. Arra buzdítanám az embereket, hogy ezt reggel fogalmazzák meg maguknak, hogy kezdődjön ezzel a nap: mi történt tegnap, amiért hálásak lehetünk. Szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó, de én inkább azt mondom, hogy minden rossz mellett van valami jó. Szerintem hagyni kell, hogy fájjon, mert a rosszat is fel kell dolgozni, nem szabad takargatni, megtagadni. Viszont a fájdalom mellett azért mindig ér minket olyan dolog is, aminek lehet örülni. És így már könnyebb megoldani a problémát, feldolgozni a sérülést. Néha olyan nehéz helyzetben lévő emberek írnak nekem levelet, akiktől azt várnánk, hogy sírjanak, panaszkodjanak, ők mégis a hálaadás felé fordulnak. Ilyenkor megremegek. És látom, hogy van értelme. Most tervezem megújítani ezt a kiadványt új idézetekkel, és persze van elektronikus változat is, amire az oldalamon fel lehet iratkozni.

Leona, Szilvi és Erika (Fotó: Hernád Géza)

Ma miért vagy hálás?

Mert nagyon jó volt ez a négynapos hosszú hétvége. El tudnám képzelni, hogy egész évben így legyen. Gyönyörű idő volt, itt volt a debreceni általános iskolai barátnőm, akivel utólag a szülinapomat is megünnepeltük. Nagy öröm volt ez nekem, négy órát utaztak, hogy egy napot együtt lehessünk. De azért is hálás vagyok, mert olyan hosszú volt a tél, és most végre szoknyában járhatok! És jó volt, hogy ma reggel a gyerekek is csendesen készülődtek el. Hagyták aludni a kis Erikát, akivel még itthon vagyok. Mondjuk most már elég önműködőek. Attila 13, Anna 11, Szilvia 8 éves. Amikor még ovisok voltak, nehéz volt a készülődés, az öltözködés a „hol a cipőm” típusú helyzetekkel. Apa is itt van reggel, de nem sok segítség kell már nekik. Amire oda kell figyelni, az az, hogy milyen ruhát vesznek fel, de ebben a nagyobb lányom is ügyesen ellenőrzi már a kisebbet.

Biztosan sokkal önállóbbak, mint az átlagos gyerekek.

Emlékszem, nagyon büszke voltam arra, amikor Szilvi egyéves volt, és folyton őt szoptattam, ezért sokszor nem tudtam a nagyobbakhoz odamenni, és az ötéves Atti készített szörpöt a hároméves Pancsinak. Amikor elmentünk vendégségbe, ők önkiszolgálók voltak, nem úgy, mint a többi gyerek. Csaba, a férjem egyébként nagyon gondoskodó, kiszolgál minket, de már egyre többször megcsinálják maguknak a szendvicset. Nekik is jó, hogy ennyi gyerek mellett nem lehet mindenkit kiszolgálni. Még így is belecsúszom, hogy inkább gyorsan megcsinálom én…  

„Apa is itt van reggel, de nem sok segítség kell már nekik.” (Fotó: Hernád Géza)

Most az jutott eszembe, hogy egyre többen vannak az úgynevezett „helikopterszülők”, tudod, akik túlzásba viszik a felügyeletet, a gondoskodást.

Bele is fáradnak szerintem. Az önállóságtól, az egymásra odafigyeléstől csak több lesz egy gyerek, viszi tovább, amikor kirepül. És attól, hogy nincsenek kiszolgálva, még érzik a szeretetet, és persze nincsenek elhanyagolva. Csak látják, hogy anya is, apa is teszi a dolgát, ez az élet rendje. Amúgy meg néha nagyon nem szeretem megszakítani a munkát. Például ha felmegyek a galériára ruhát pakolni. Nemrég fejeztem be, több hónapba telt, míg bepakoltam ládákba az éppen nem használatos holmikat, és minden ládát felcímkéztem braille-írással, hogy tudjam, mi van benne. Persze négy gyerekkel így is nehéz a rendtartás. Azért ők is ugyanolyan gyerekek ám, mint a többi, ugyanúgy bent hagyják a több hónapos szendvicsmaradékot a játékos dobozok között, de az ágyuk alatt is sok minden megtalálható, és simán kupit hagynak. Tudják, hogy anya óvatos, úgysem esik el.

Amúgy meg biztos sokkal érzékenyebbek.

Hát ez is érdekes. Amikor a kicsi Erika bólogat, odateszi a kezemet a fejére ahelyett, hogy kimondaná a szavakat. Atti mászó babaként azt csinálta, hogy odacsapta a kezét-lábát a talajhoz, hogy halljam, hol van. Ezek ösztönös dolgok, nyilván megtanulják, hogyan tudnak kommunikálni. De olyan is van, hogy rájuk szólok valamiért, aztán azt kapom, hogy anya, már csinálom. Amikor meg szólok, hogy honnan tudnám, nem látom, akkor az a válasz, hogy jaj, anya, már megint ez a téma. Szóval ők se csodagyerekek, de természetes, hogy nem félnek az olyan szituációktól, amikor például fogyatékkal élővel kell kommunikálni. És nemcsak a vakokkal, a társaikkal is sokkal empatikusabbak. Rá vannak kényszerülve, hiszen sokan vannak testvérek, bár talán erősebb hatása van a szülői mintának, annak, ahogy mi egymáshoz viszonyulunk.

„Természetes, hogy nem félnek az olyan szituációktól, amikor például fogyatékkal élővel kell kommunikálni. És nemcsak a vakokkal, a társaikkal is sokkal empatikusabbak.” (Fotó: Hernád Géza)

Megkapod, hogy vak nőként miért szültél ennyi gyereket?

Sokan úgy gondolják, hogy biztos azért szültem, hogy majd egyszer legyen, aki segít. A segítségről jut eszembe egy cikk, amiben egy férj írta azt, hogy ő sosem segít a feleségének mosogatni. Nagyon egyetértek. Jó lenne, ha nem segítségként élnék meg a férjek, a gyerekek, ha részt vesznek a házimunkában. Hogy nem anyának segítünk, mert azzal azt mondjuk ki, hogy a házimunka anya dolga. 

Gondolom, már rutinosan szereled le az ítélkező megjegyzéseket.

Nem veszem magamra őket. Csabára is szokták mondani, hogy milyen rendes, hogy „ilyen” nőt vett el. Vagyis nem egy egységként látnak minket, hanem úgy, hogy van egy segítő és egy segített. Ez nem igaz, mi egymásra támaszkodunk. Egyformán adunk-kapunk. Ugyanolyan értékű emberként nézünk egymásra. Tudod, ki szoktam állni magamért, amikor azt mondják, hogy sokat köszönhetek a férjemnek. Azt szoktam mondani, hogy ő is sokat köszönhet nekem, és ezzel le is zárom a témát. És tudom, hogy ő sem úgy éli meg.

„Jó lenne, ha nem segítségként élnék meg a férjek, a gyerekek, ha részt vesznek a házimunkában.” (Fotó: Hernád Géza)

Már akkor sem láttál, amikor megismerkedtetek?

Én szürke hályoggal születtem, gyerekként még vastag szemüvegem volt, a gyengénlátók általános iskolájába jártam Debrecenben. Akkor még nyertem rajzversenyt, gépíró versenyt. Aztán tizenhárom évesen levált a retinám, és miután kétszer megoperáltak, mondták, hogy valamikor, egy vagy ötven év múlva teljesen el fog menni a látásom. Fokozatosan lett egyre gyengébb, ma már csak kevés fényérzékelésem van.

Nehéz elképzelni látóként, milyen lehet.

Olyasmi, mint a tejüvegen kinézni. Bejön a fény, de egy nagy homály az egész. Már a sötétet és a világost is alig tudom megkülönböztetni, az árnyékot egyáltalán nem látom. Először az volt érdekes, hogy nem látom a színeket, aztán az, hogy nem látom a tévét. Előtte én sem tudtam elképzelni, hogy milyen, és azt hiszem, nem is lehet. Most már tudom, hogy ez a vak-valóság nem olyan, amilyennek képzeltem.

Horváthné Dunaveczki Leona vak családanya (Fotó: Hernád Géza)

Szomorú vagy, hogy nem látod a gyerekeid arcát?

Gyakran kérdezik ezt, és ezzel kapcsolatban nemrég fogalmaztam meg néhány gondolatot, ami egy új műsor beharangozója is. Az a címe, hogy Anyai szemmel. Mert a gyerekeinket mi is úgy látjuk, mint bármelyik másik anya, úgy nézünk rájuk: anyai szemmel. És nagyon sok érzékszervünk van a látáson kívül. Hallom, ahogy szuszog, és érzékelem, ha éppen mosolyog, mert akkor máshogy szuszog. És ugyanúgy meglágyítja a szívemet, mintha tényleg látnám. Vagy ahogy bújik, az illata, amikor megölel. A mi családunkban az állapotom miatt sokkal több a testkontaktus: én azon keresztül érzékelem a gyerekeim szeretetét. Látom a lelküket belülről, hogy mik az álmaik, a szomorúságaik, a boldogságaik. Arra törekszem, hogy mindezt minél pontosabban lássam, hogy ők beengedjenek, megnyíljanak. Ehhez nem kell, hogy látó legyél. Nem esem kétségbe, hogy nem látok, mert van más helyette. Senkit sem úgy képzelek el, hogy milyen lehet az arca, inkább a lényére gondolok. Mert mindenkiből árad valamilyen kisugárzás, és amikor találkozunk, az van előttem. Az emberi megismerés szempontjából számomra lényegtelen információ, hogy milyen a szem vagy a haj, és ezért nem is szomorkodom amiatt, hogy nem látom. Azt viszont szoktam sajnálni, amikor a gyerekeknek néptáncfellépésük van, és nem látom, hogy milyen ügyesek. Az szokott szomorúságot okozni. Vagy az, amikor múltkor Pancsi szépet rajzolt.

„A gyerekeinket mi is úgy látjuk, mint bármelyik másik anya, úgy nézünk rájuk: anyai szemmel.” (Fotó: Hernád Géza)

És mi az, amitől még rossz érzésed van, ami bosszant?

A tehetetlenség elszomorít. Van egy barátnőm, aki néhány éve megvakult, és emiatt súlyos lelki válságba került, de nem tudom, hogyan tudnék segíteni neki. Az is nehézséget okoz, hogy szeretek aktívan, tevékenyen élni, de a gyerekek mellett sokkal lassabban tudok mindent megvalósítani, amit elképzelek.

Van segítséged a férjeden kívül?

Csaba nagymamája, aki itt lakik a szomszédban. Ő szokott vigyázni Erikára. Jól elvannak. Addig én tudok rendet rakni, takarítani. Akkor is megcsinálom, ha itt van a gyerek, csak sokkal lassabban. Elmegy az egész nap azzal, hogy elmosogattam. De hamarosan ovis lesz, és akkor könnyebben beosztom majd az időmet. Szeretném újra írni a blogomat, de ahhoz sok idő kell, hajnalban kelni meg már nincs erőm.

Erika békésen szundít (Fotó: Hernád Géza)

Csaba elfogadja az önmegvalósításai céljaidat, az igényedet a szakmai kiteljesedésre?

Sőt, ő az, aki lelkesít, aki bátorít, ha elbizonytalanodnék. És van olyan produkció, amiben részt is vesz, hangosítóként.

Milyen produkciókkal készültök mostanában?

Említettem az Anyai szemmel című műsorunkat, amelyet a barátnőmmel, Veres Katalinnal raktunk össze, akinek szintén van egy művészoldala. Ő verseket ír, egyébként pedagógus, tréner és látássérült, kétgyermekes anyuka. Kata versei után nehéz nekem megszólalni a dalaimmal, annyira megérintenek. A közös produkciónk arról szól, hogyan látjuk mi a gyerekeinket. Május 11-én, 16.00 órakor a Nádor teremben mutatjuk be. A bevételt pedig a Szól a Szív Alapítvány javára fordítjuk. A másik program, amellyel majd iskolákba szeretnénk eljutni, és amelynek alapvető célja a szemléletformálás, empátiára nevelés, a Kütyük és kutyák világa. Ez a műsor nem felvilágosító jellegű, hanem egy kulturális produkció gyerekekről, az ő problémáikról. A sérült emberekkel kapcsolatos információk pedig közvetetten jutnak el hozzájuk. Azt gondoljuk, így hatékonyabb a befogadás, és mindenkihez az a mondanivaló jut el, amelyet magáénak érez. Ebben a műsorban egyébként részt vesz Suzy is, Kata kutyája.

A Magyar Arany Érdemkereszt (Fotó: Hernád Géza)

Mennyire nyitottak az iskolák az előadásaitokra?

Inkább az a kérdés, hogy anyagilag és időben meg tudják-e oldani, be tudják-e építeni a programjaikba. Csatlakozni szeretnénk a pályázati rendszerhez, hogy a finanszírozás ne legyen akadály, és reméljük, hogy csatlakozhatunk majd olyan napok programjához, amikor nincs tanítás. Mi nem vagyunk színművészek, de pedagógusként és szociológusként a tudományt arra használjuk, hogy a gyakorlatban a művészeteken keresztül a tudatnak más szintjén hassunk. Hiszünk abban, hogy így sikeresebb lehet a szemléletformálás. Egyébként előadóként is folyamatosan képezzük magunkat, én járok énektanárhoz és énekelek egy gospelkórusban is.

Hogy látod a magyar társadalom sérült emberekhez való viszonyulását?

Egyrészt nem szeretnék panaszkodni, másrészt meg csak azokkal találkozom, akik odajönnek, segíteni próbálnak, erre koncentrálok, és ezért hálás is vagyok. Ami biztos: nagy szükség van arra, hogy figyeljünk egymásra, és hogy sokszor elég egy szó: segíthetek? A többit meg lehet beszélni. 

Leona és családja (Fotó: Hernád Géza)

Nekem az előítéletekkel van a legnagyobb bajom. Ha egy dolgot lehetne kérni, én azt kérném az emberektől, hogy a szülők ne neveljenek előítéleteket a gyerekeikbe.

Igen, sajnos ez akaratlanul is megtörténik, hiszen otthon erről beszélnek, a gyerekek meg szívják magukba. Jó lenne, ha nyitottak lennénk arra, hogy a sztereotípiákat megváltoztassuk. Merni kéne másképp gondolkodni. Ma már egyébként nagyon jó érzékenyítő programok vannak, például rendezvények, amiket épek és sérültek közösen bonyolítanak le. Mert az együtt megélt tevékenységek során jövünk rá, hogy mi az, amit máshogy látunk, máshogy csinálunk, és mi az, ami ugyanolyan. Vannak barátaim, akik azt mondták, hogy már nem tartanak vaknak. Egyszer még véletlenül azt is megkérdezték, van-e jogosítványom. Ettől nem változott meg a vakokkal kapcsolatos véleményük, csak azt, aki nem illik bele adott kategóriába, átrakják egy másik fiókba. Én a munkával kapcsolatban igyekszem máshogy gondolkodni. Mert egy énekesre például általában úgy gondolunk, mint aki esti koncerteken szórakoztatja a közönséget. Kisgyerekes, vak anyaként nyilvánvaló, hogy nem fogok tudni éjszaka énekelni. Viszont sok formába lehet önteni, ha valaki énekel. Végig kell gondolni, hogy a saját lehetőségeimmel mit tudok kihozni a dologból előadóként. És nem megváltani kell a világot, hanem hozzátenni azt, amit tudunk.

Vannak olyan emberek, akik téged formáltak, inspiráltak?

Igen, de minden területen más az, akitől tanulok. A családunkban nem nagyon működtek a házasságok, viszont gimiben volt egy-két tanárnő, akinek a családi életét látva teljesen megváltozott a véleményem, és mertem férjhez menni. A gyerekekkel kapcsolatban is erős előítéleteim voltak, aztán egy nagycsaládosokkal eltöltött nyári táborozás alkalmával megtapasztaltam, hogy “idegbetegség” nélkül is lehet normális családi életet élni. Az előadóművészetben Bolyki Balázs a példaképem, akitől megtanultam, hogy legyünk igényesek a produkciónkra, a megjelenésünkre, a színpadi előadásmódra, és hogy minél tartalmasabbat, színvonalasabbat adjunk át, ha már mások meghallgatnak. Van egy igehirdető előadó, Schlingloff Sándor, aki az őszinte kérdéseivel nyűgözött le, tőle azt tanultam, hogy merjünk feltenni kérdéseket, merjünk őszinték lenni magunkhoz, ne higgyünk el mindent feltétlenül. És Pécsi Rita is nagyon sokat tanított, őt rokonléleknek érzem. Az ő előadásait hallgatva kapott értelmet szociológiai hivatásom, és az, hogy az empátiára nevelésben, az érzelmi intelligencia fejlesztésében mekkora szerepük lehet a művészet eszközeinek.

Megosztás Facebookon
[central_CentralFbLikeboxComponentWidget fb_page="https://www.facebook.com/noklapjacafe/" small_header="true" show_facepile="0" show_posts="0"]