nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Paralimpia 2016 cikkek
“Lehet siratni a lábam, vagy lehet örülni az életemnek” – Gurisatti Gyula sportlövő, aki bármilyen sportágba kezd, érmekkel távozik

“Lehet siratni a lábam, vagy lehet örülni az életemnek” – Gurisatti Gyula sportlövő, aki bármilyen sportágba kezd, érmekkel távozik

Nem túlzás: Gurisatti Gyula neve fogalom. Nemcsak a parasportban, nemcsak a sportban, de sorstörténet tekintetében is: az emberi küzdőképesség, a mindent túlélni képes akarat fogalma. Kevesen vannak ugyanis, akik több sportágban is képesek a csúcsra jutni, még kevesebben, akik sportolóként és parasportolóként is elérték ezt, mégpedig úgy, hogy a két karriert egy súlyos baleset választja el egymástól. Van, aki az életet is feladja ilyen helyzetben, Gyula viszont nemhogy felépült, de azóta két paralimpián is részt vett mint sportlövész, horgászatban pedig világbajnoki címet szerzett.
Kempf Zita
Kempf Zita
Fotózta:Hernád Géza
f Ajánlom
Ma már tudjuk: Gyula a tizenkettedik helyen végzett légpisztolyban a riói Paralimpián. Mi még a felkészülés ideje alatt, Magyarországon találkoztunk vele.
 
A megelőző eseményeket sokan ismerik. Akik nem, azoknak elmesélem, hiszen – bár a parasportolók szinte mindegyikének megvan a maga drámája, küzdelme – kevesen kaptak annyira nehéz életfeladatot, mint Gyula. Azt mondja, nem zavarja, hogy időnként újra rákérdeznek, újra el kell mondania a tizenhét évvel ezelőtti eseményeket. Ez a múltja, az élete, ő maga. Megszenvedte, de erőt is merített belőle, és nemhogy mára, de már a baleset után egészen hamar elfogadta, hogy így alakult.

 

Háromszoros búvárúszó világbajnok volt, az élsport mellett edzősködött. Tanítványaival a születésnapjának ünneplésére készültek azon az április végi napon. Előtte még merültek – ekkor történt a tragédia: Gyula mellett felrobbant egy sűrített levegővel töltött búvárpalack, és térd alatt mindkét lábát leszakította. A mentők gyorsan kiértek, de még sokáig az életéért kellett küzdeni. Harminchárom éves volt ekkor, a pályája csúcsán. Épp az alapozása végén tartott, vagyis a legjobb formájában volt, nagyon erős szervezettel. Talán ennek köszönhette, hogy életben maradt. Este történt a robbanás, másnap délben már levették őt a lélegeztetőgépről, és felébresztették a mesterséges altatásból.

 

“Két-három napig tartott az az állapot, hogy nem hittem el, hogy ez velem történt meg. Ahogy ment ki a gyógyszerek kábító hatása, úgy realizálódott bennem az egész.” Hatalmas erőt adott neki az, hogy legalább negyvenen voltak a folyosón, akik mind érte szorítottak. “Azt éreztem, hogy sportoló vagyok, világbajnok, példakép a tanítványaimnak, tartozom nekik annyival, hogy azt lássák bennem, aki régen voltam, ne egy megtört mozgássérültet. Úgyhogy három nap után elfogadtam, hogy ez van. Lezárult egy korszak, és új utat kell keresni. Ezt csak így lehetett.” Gyula a sport mellett egy faipari céget vitt édesapjával. “Apád sorra rontja el a munkákat…” – mondta el neki édesanyja a kórházban. “Érthető – mondja Gyula – egy szülőnek megélni azt, hogy elveszthette volna a fiát, aztán megtudni, hogy mozgáskorlátozottként kell éljen… Akkor aztán “megfenyegettem”: apu, ha még egy munkát elrontasz, kirúglak a bétéből” – mosolyog. Jött hozzám pszichológus is, de tíz perc után elment. Azt mondta, “magának nem kell pszichológus, maga erősebb, mint egy pszichológus”.

 

Huszonhét évnyi élsport megerősíti a testet és a lelket. “Nem mondom, hogy nem hiányzik egy jó foci vagy egy futás. És akkor mi van? Imádok horgászni, a búváraimmal lenni, versenyre menni velük. Átadni nekik a tudásomat, hogy nekik ne kelljen ugyanazt végigcsinálni. Látni a boldogságukat…”

 

 

 

Gyula azóta kinevelt világbajnokot, világcsúcstartót is uszonyos és búvárúszásban. A legsikeresebbek között ott van huszonkét éves lánya, Lilla, többszörös korosztályos és felnőtt bajnok, emellett Angliában sportpszichológiát tanul.

 

Gyula kisebbik lánya, a szintén gyönyörű Gréta (középen) is kiemelkedően sikeres: Dunaújváros vízilabda-csapatában játszik, két korosztályos bajnokságon is gólkirály volt, idén majdnem bekerült az olimpiai keretbe. Ez esetben az a nagyszerű dolog fordulhatott volna elő, hogy apa és lánya is versenyez Rióban: egyikük az olimpián, másikuk a paralimpián. Forrás: Diapolo

 

Merthogy Gyula, amint felépült a balesetből és megtanulta használni a műlábakat, új sportág után nézett. Meglett volna a lehetősége arra, hogy az úszást folytassa, hiszen korábbi világbajnokként hatalmas előnnyel indult volna a parasportolók között. Csakhogy ő épp erre nem vágyott. “Egyenlő esélyeket akartam.”

 

Édesapja lövészettel foglalkozott, Gyula kipróbálta, és ott is hamar az élmezőnybe került, olyannyira, hogy már a harmadik paralimpiájára készül.

 

Őt és családját két hónappal a riói utazás előtt, a Tájékozódási Búvárúszó Bajnokságon, az Alsónémedi tónál látogatjuk meg. Gyula edzőként irányítja a fiatalokat (és közben horgászik kicsit), felesége, Edina az úszásoktatójuk, Lilla versenyez.

 

 

 

Itt van még Geri, a házaspár kisfia, és a nagyszülők is. Most épp mindenki Lillának drukkol – bár megszokták már a sikereit… Mikor a vízből kijőve kicsavarja a haját, panaszkodik is kicsit, hogy nem kapott elég ovációt.

 

“Az elsőt tuti bevettem, a többit lekoccoltam.” “Az indulásnál csúsztál el szerintem, de jó volt.”

 

“Apu, apu, mikor megyünk ugrálni?” – Geri már nagyon menne a vízbe, de apja még a versennyel van elfoglalva. Meg a halakkal… “Várj, most beetettünk, majd a végén megnézzük!”

 

Edina tizenöt éves volt, Gyula (vagyis Gyuszkó, mert itt mindenki így szólítja) húsz, mikor megismerkedtek. Hol máshol, mint az uszodában. “Az úszók mindig a búvárúszók után edzettek” – meséli Edina, aki maga is sportolt sokáig. “Korosztályos úszóként sikeres voltam, aztán váltottam búvárúszásra. Három évig küzdöttem a válogatottba kerülésért, de mindig csak tartalék voltam. Nem kell az nekem, jó így, ahogy alakult az élet. Jöttek a lányok, volt mit csinálnom.”

 

“Búvárbalesetnek minősítik, de nem az volt, mert nem sportolás közben történt” – mondja a robbanásról. “Túl vagyunk rajta, de az ember sosincs igazán túl. Ott, akkor annyi tennivaló volt, és csak azért rettegtünk, hogy túlélje. Sokáig nem tudtuk, sérült-e más szerve az oxigénhiány miatt. A lányok csak két- és négyévesek voltak… Gergő meg nem is tudja, milyen volt, amikor volt lába apának. Egy kicsivel és egy picivel nem volt egyszerű, de mindig mindenben számíthattunk a nagyszülőkre. És számunkra már nagyon sok minden nem lényeges, ami előtte annak tűnt.”

 

Edina mesél a kiszolgáltatottság napjairól, arról, amikor meg kellett tanulni használni a műlábat. “Az elején arra kellett ügyelni, hogy mindig minden a keze ügyében legyen. De nyár végén már jól mozgott két bottal, és ma már bármit meg tud csinálni, nincs ránk szorulva.” Gyula egyedül utazik Rióba. Nyolc éve, Pekingbe már majdnem elkísérte a család, de kiderült, hogy Edina gyermeket vár. “Mindig akart egy fiút is, csak közbeszólt a baleset…” – meséli Edina, úgyhogy nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy jön a harmadik baba, méghozzá egy kisfiú. A “rehabon” a sorstársak azt mondták Gyulának, egy ilyen baleset után gyakori, hogy a sérült fél egyedül marad, készüljön fel erre is. “Az én értékrendemmel ezt fel sem tudom fogni – mondja Edina. –  Hogy lehet elhagyni valakit akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne a párjára?”

 

Edina most a család logisztikusa. “Mindenki foglalkozhat teljes erőbedobással a saját dolgával, én szervezem a hátteret, hogy legyen mindig mindenkinek étel, ruha, egyebek, ezt szeretem csinálni. Mindenki tőlem kérdezi, hogy mi van a másikkal, amikor ők szétszórva versenyeznek a világban.”

 

Apjuk balesete ellenére mindkét lány (a képen Lilla egy sporttársával) búvárúszóként kezdte. Kérdem Edinát, nem féltette-e őket. “Ma már egészen más a helyzet, nagyon odafigyelünk az eszközökre. A szavatosságra, a bevizsgálásokra. Hogy tudjuk, mivel sportolnak.”

 

– Gyuszkó, tegyek ide alátétet? – Gyuszkó, nem hoztam szappant a szemüvegnek! – A sárga bólyát, Gyuszkó? Tízéves-forma gyerekek ugrálják körül Gyulát, aki a pályát magyarázza nekik. – Bocsánat, én később jöttem, el tetszik mondani? – Hé, te az ellenfélnél vagy, mit keresel nálunk? Na gyere, Picur, elmondom. Így megy itt a versenyzés.

 

 

Gyula a mai napig tölti a palackokat. “Egyszer-egyszer beugrik, de nincs bennem félelem. Lehet siratni a lábam, vagy lehet örülni az életemnek. Annak, hogy a gyerekeimet fel tudom nevelni, hogy kaptam még egy esélyt az élettől. Volt, aki ugyanebbe belehalt…”

 

Gyula szerint csak úgy érdemes csinálni valamit, hogy az ember a világon a legjobb benne, legalábbis törekedjen rá. “Minden ember valamiben a legjobb. Csak legyen elég az élete ahhoz, hogy rájöjjön, mi az.”

 

 

Kérdem, van-e olyan jó érzés, ha egy tanítványa nyer, mint ha ő maga. “Sokkal jobb. A tanítványod feláll a dobogó tetejére, tudod, hogy a munkád benne van. Összenéztek, és elindul a könny neki is, neked is. Csak az tudja, aki ebben él, hogy milyen érzés.”

 

 

 

A búvárúszás nem olimpiai sportág, így kiemelt támogatást sem kap. Gyula több mint fél éve nem kapott fizetést, mégsem tudná abbahagyni. “Ebben élek gyerekkorom óta.”

 

Ami pedig a parasportot illeti, őszintén megmondja, nem esett jól neki, amikor bejelentették, hogy már nem kapnak az olimpikonokkal azonos díjazást az érmekért. Ahogy ő mondja: “visszaminősítettek minket”. Most, hogy kvótát kapott, megemelték az ösztöndíját, de azt mondja, előtte “elég nevetséges összeg volt”. “Van olyan sportoló, aki a kerekesszékből nem száll ki, pelenkázza magát vagy katétere van. Így megy ki nap mint nap a sportpályára. A döntéshozók üljenek be egyszer egy kerekes székbe, és csináljanak végig egy edzést így!

 

Ha kimegyek a lőtérre, meg kell másznom egy hegyet, felakasztani a táblát, kihúzni a kábelt, ha a világ legjobb lövői között akarok lenni. Mert nincs, aki megcsinálja helyettem. Sok helyen egyedül oldanak meg mindent ezek a sportolók. Mások feladják. Mindez persze nem látszik a közvetítéseken… de legalább már közvetítik.” Gyula fizikailag már nem tud többet edzeni, most a mentális felkészülésre helyezi a hangsúlyt. “Megpróbálok minél többet kihozni magamból. Egy egészséges drukknak lennie kell – ha már négy évet készül rá az ember.” Edina: “Gyuszkó már rutinosnak számít, de azért ez mégiscsak olimpia. A fontos az, hogy ő legyen elégedett a teljesítményével. Aztán hogy az mire elég, majd meglátjuk!”

 

Megosztás Facebookon