nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Paralimpia 2016 cikkek
“Én már most is elégedett vagyok” – Vereczkei Zsolt, aki megveri a világot, csak a rántotta fog ki rajta

“Én már most is elégedett vagyok” – Vereczkei Zsolt, aki megveri a világot, csak a rántotta fog ki rajta

Nem szeretek "szerepelni" a cikkeimben, közvetlenül leírni az érzéseimet, de most... muszáj mindent elmondanom. Vereczkei Zsolt az egyik legérdekesebb interjúalany, akivel valaha találkoztam.
Kempf Zita
Kempf Zita
Fotózta:Neményi Márton
f Ajánlom

Talán senki életére nem voltam ennyire kíváncsi, mint az övére. És talán senkihez nem sikerült ilyen kevéssé közel kerülni – mármint a sportolón túl, magához az emberhez. De ha ti is megláttok egy kis darabot “Zsoltból”, ha elképzelitek, milyen lehetett neki felnőni, milyenek lehettek egykor és milyenek ma a mindennapjai, szerintem érteni fogjátok, hogy miért.

Ha arra gondolok, amit elért, az alapján egy vakmerő, erős, a végletekig kitartó, vállalkozó szellemű embernek képzelem. De mikor találkozunk, sehogy se tudom a képet összerakni. Egy kedves embert látok, akit mégis mintha üvegfal választana el tőlem. A szavai barátságosak, de a mimikája, hanghordozása, testtartása mintha folyamatosan azt üzenné, ne tegyek fel több kérdést.

Ahogy mondani szokták, élő legenda ő a magyar parasportban. A hetedik paralimpiájára készül. Igen, már ott volt 1992-ben, Barcelonában is. Huszonnégy évvel ezelőtt, amikor a magyarok tizenegy érmet szereztek az olimpián. Repka Attila, Farkas Péter, Kovács Anti, Kőbánék, Ónodi, Darnyi, Szabó Bence, Egerszegi rögtön hármat… emlékeztek?

Vereczkei Zsolt ekkor nyerte első aranyérmét 50 méteres hátúszásban.

Élete első paralimpiáján, tizenöt évesen, és mindjárt világcsúccsal.

Utána még kétszer, Atlantában és Sidney-ben is nyerni tudott. Továbbra is ez maradt a főszáma, de a következő három olimpián már bronz sikerült. Négy évvel ezelőtt sokan azt hitték, a számára utolsó játékokra utazik. De ő ott lesz most is. Harmincnyolc éves, hat érmet hozott Magyarországnak Barcelonától Londonig – mégis, az ő nevét kevesen ismerik.

Amikor találkozunk, nyújtom a kezem, ő lendületesen belecsap – így fog kezet fél karjával. Mindkettő könyékig van csak meg. Nem akartam leírni, hogy milyen piszok nehéz lehet bármit megcsinálni így. Mert evidens. Mégis leírom, mert muszáj elképzelni. Azt, hogy mi küzdelmet jelenthet megtanulni alkar nélkül, ujjak nélkül… bármit. Felhúzni egy nadrágot. Begombolni. Bekötni egy cipőt. Megforgatni a kulcsot a zárban. Vágni egy szelet kenyeret. Használni a vécépapírt. Mit mondjak még? Értitek. Maga a technikai tanulás csak az egyik (szerintem a kisebbik) része ennek az egésznek. A küzdelem nagyobb része arról szól, hogy az ember akarja mindezt megtanulni, hogy akarjon így élni. Hogy ne verje a fejét sírva a falba – én biztos ezt csinálnám. Úgy képzelem. És még mindig csak a cipőkötésről beszéltünk, nem az érzelmi dolgokról, barátok, társ találásáról.

Ha Zsolt ezt olvassa, most bizonyára röhög rajtam, de hülye ez a csaj. Merthogy mit csinált volna. Hát csinálnia kellett. Ha élni akart, és nem másokra rászorulva, tehetetlen bábuként, ezeket meg kellett tanulnia. És mivel megtanulta, neki mindez természetes. Ő valószínűleg nem érzi sem borzalmasnak, sem embertelenül nehéznek – nem hiszem, hogy megengedheti magának. Hiszen ezért tudta végigcsinálni. És ezért mondom, hogy ritka erős ember. Pedig ekkor még nem tudom, hogy Zsoltit, mikor megszületett, a szülei ott hagyták a kórházban. Egy kezek, karok nélküli csecsemő nem kellett. Pedig nyilván nem volt még egy újszülött ott, akinek nagyobb szüksége lett volna a szüleire. Akkor, és a következő évtizedekben.

Zsolt intézetbe került (akkor még úgy mondták). Onnan három asszony vette magához, testvérek, akik sosem mentek férjhez. Négyéves kora óta ők nevelték a kisfiút, aki mindhármukat mamának szólította. Már csak egyikük él (Zsófia nyolc, Júlia három éve halt meg). Ilonát mindenképp szeretném meglátogatni. Zsolt nem boldog az ötlettől, de rávágja, hogy jó, majd megkérdi a mamát, akar-e beszélni velem.

– Nincs rólad túl sok cikk a neten – mondom neki.
– Nem is baj.
– Pedig biztos volna mit mesélni…
– Az biztos. Huszonöt év alatt sok mindent átéltünk. Paralimpia… a kilencvenes években Magyarországon azt sem tudták, eszik-e vagy isszák!

A jutalom egy színes televízió volt meg egy gyümölcscentrifuga.

A maiak belecsöppentek a jóba, de nekünk kellett kiharcolni. Régen annyi volt, hogy mikor aranyérmet nyertem, írtak valami kis hírt az újság alján. Most meg állítólag élőben fogja közvetíteni a tévé. Hát ezt is megértük!

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Fotó: Koszticsák Szilárd, MTI

Persze gyerekfejjel hatalmas dolog volt a paralimpia, óriási esemény egy sportolónak. “A legnagyobb. Felállhattam a dobogóra, és mindjárt a legmagasabb fokára… Aztán ezt még kétszer meg tudtam ismételni, de mindig csak épphogy nyertem. Nem volt könnyű. Ott voltak a nyomomban, és nagy teher volt rajtam. Vágytam az aranyra, de a vezetés kimondottan elvárta. Nehéz úgy odaállni… Most már kifelé megyek, de magamtól ugyanúgy elvárok egy érmet Rióban is.”

Így úszott Zsolt négy éve, Londonban:

És így vette át a bronzérmet:

Zsolt jelenleg negyedik a világranglistán. Előtte egy vietnami versenyző áll, úgy látja, az ő eredménye behozható. “És ha ez megvan, elmondhatom, hogy hét paralimpián voltam kint, és mindegyikről éremmel jöttem haza. De én már most is elégedett vagyok, és azt mondom, hogy elég volt. Mert hát azért csak mennek az évek, fáradt vagyok, a stoppert pedig nem lehet becsapni. Körülbelül tartom azt az időt, amit négy, nyolc, tíz éve úsztam, de nehéz. Az egykori világcsúcsom 40,24 volt, azóta öt másodperccel csökkent, és sprintszámról beszélünk. Hol a határ? Ki tudja. Az épeknél is sorra döntik a világcsúcsot. Persze nekünk nem kell hozzájuk mérni magunkat, hiszen sokkal jobban tudnék úszni, ha meglenne a karom, a tenyerem. De sok helyen még az uszodába se lehet bemenni akadálymentesen.

Egy ép sportoló leúszik ezer métert addig, míg a kerekesszékes egyáltalán bejut a medencetérbe…”

Borotválkozás, főzés, vezetés: Zsolt mindent megold önállóan. Kérdezem a cipőfűzést. “Hát tépőzárasat veszek! – világosít fel. – Volt egy idő, amikor kiment a divatból. Na, akkor gondban voltam. De mindegy, ha fűzős van, akkor megkérek valakit, aki egyszer beköti, onnantól én meg bebújok, kibújok. Ha lehet, nem kérek segítséget.”
Néha nem lehet. Mert van, ami tényleg nem megy. Például a tojást szétválasztani… Bár állítólag létezik erre valamilyen eszköz, mondom neki (Lévay Petrától, a fél karral élő triatlonostól hallottam).

 Így vezet autót Zsolti:

És így eszik túrógombócot…

Zsolt Baján él, egy telekommunikációs cégnél dolgozik. A Duna vagy a Sugovica partján, az öbölnél szeret üldögélni. Beszélgetni, vagy csak nézelődni. “Szeretem a vizet” – mondja. És büszke arra, hogy egészen nagy vizeknél is járhatott már. “Most Madeirán versenyeztünk, szép helyen laktunk. Az Atlanti-óceánra nézett az ablakunk. El tudod képzelni? Annak, aki szereti a vizet… De voltam már Új-Zélandon, Argentínában, Máltán… persze ehhez kellett az eredmény.”

Zsolt Baja város díszpolgára, és megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Tiszti Keresztjét.

“Én a mínuszból indultam. Voltak nehéz pillanatok, a betegségek, meg minden. Nem volt könnyű helytállni. Úgyhogy nekem óriási dolog volt ott lenni a Parlamentben, a miniszterek közt, átvenni a kitüntetést, együtt az épekkel… Nem sűrűn fordul meg ott az ember.”

Nem mondta ki egyértelműen, de azt hiszem, Zsoltnak a riói lesz az utolsó paralimpiája. Azt mondja, utána szívesen dolgozna az utánpótlásban, felfedezne fiatalokat. Szerinte sokkal több fiatal sportoló lehetne az országban, ha “ki mernének jönni a házukból”. “Sokaknál látom, hogy bezárkóznak. Azt mondják, nekem más a kezem, más a lábam, ne nézzenek. Sok ilyen lehet, csak nem tudunk róluk. Én sosem foglalkoztam azzal, hogy sérült vagyok. Bárhová elmegyek, sok a haverom, élem az életemet.”

Beszélgetésünk után több hét eltelt, mire a fotózásra sort tudtunk keríteni. Hívom Zsoltot. Nem akar fotózkodni, a hangja megtört. Meghalt Ilona, elment a harmadik, az utolsó mama is. Zsoltnak nagyon nehéz most. Gyászol, miközben néhány hét múlva a legjobb formáját kéne hoznia. Én meg a történetet gyászolom, amit Ilona magával vitt. Már nem tudjuk meg, hogyan volt az, amikor a három lánytestvér hazavitte magával azt a kisfiút. Hogyan szereztek róla tudomást? Hogyan gondozták, hogyan tanítgatták? Milyen volt, mikor iskolába került? Miért vállalták mindezt? És mit éreztek, amikor látták őt felnőve, a dobogó legfelső fokán? Látták egyáltalán? A tévé sosem közvetítette… És vér szerinti szülei? Vajon hallottak a sikereiről? Vajon megbánták már a döntésüket?

Nem tudjuk meg. Talán mert nem tartozik ránk, nem tartozik ránk minden történet. Ami ránk tartozik, az a drukkolás – hogy drukkoljunk Vereczkei Zsoltnak Rióban. És hogy most már jegyezzük meg a nevét.

 

Mostantól a Riói Paralimpia végéig az NLCafén is nyomon követhetitek a versenyek eseményeit, a magyar csapat sikereit. Szeretnénk, ha megismernétek például Lévay Petra triatlonost, aki ha félig hiányzó karjával kijelez balra, megáll a forgalom. Arlóy Zsófi asztaliteniszezőt, aki gyerekkorában egy nyelvtankönyvvel gyakorolt apukájával, mert csak egy ping-pong ütőjük volt. Az atléta-ikreket, akiknek tizenkét testvérük van, egy Szeged környéki tanyán élnek, de nincs kontintens, ahol még nem jártak. Dani Gyöngyi vívót, aki öngyilkossági kísérlete után került kerekesszékbe, és ma már aranyérmes boldog anyuka.Tunkel Nándor törpe növésű erőemelőt, aki ha lemegy a fitneszterembe, először beszólásokat kap, aztán mindenkinek leesik az álla… Ők már mindannyian legyőzték a korlátaikat, most ellenfeleiken a sor. Gyere, drukkolj velünk!
 
Megosztás Facebookon