nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Paralimpia 2016 cikkek
Pásztory Dóra paralimpikon: “A nettó gyűlölködés lepereg rólam”

Pásztory Dóra paralimpikon: “A nettó gyűlölködés lepereg rólam”

Egyik legismertebb paralimpikonunk, noha "csak" két Játékokon vett részt. Sydneyben és Athénban is ő hozta el az aranyat vegyesúszásban, de pillangóban és hátúszásban is állt a dobogón. Viszonylag hamar, húszévesen kiszállt a versenymedencéből, majd az ELTE-n kezdett kommunikációt hallgatni, és az ÁVF nemzetközi tanulmányok szakán is diplomát szerzett. Dolgozott két alapítványnál, az Eurosporton úszást közvetített, írt. Informatikus férjét, Marcit 2014 végén Londonba szólította egy munkalehetőség, így kisfiuk születése után egy évvel oda költöztek. Azt mondja, az élete sosem volt olyan nyugodt és kerek, mint most. Az írásban igazán magára talált: a WMN.hu portál állandó munkatársaként őszinte, olykor keményen kritikus cikkeit ezrek lájkolják, osztják.
Kempf Zita
Kempf Zita
f Ajánlom

Kezdődik a Paralimpia Rióban. Mit gondolsz, nézed majd?

Remélem, minél többet látok majd belőle. Korábban azt hittem, gyerek mellett lehetetlen lesz követni az eseményeket (nálunk sosem megy a tévé), ehhez képest életemben annyi olimpiai közvetítést nem láttam, mint most. Így Rio kicsit Barnabás életének is része lett. A Paralimpia miatt pedig talán izgatottabb vagyok, mint valaha. Kicsit küldetésemnek is érzem, hogy az emberek jobban értsék a kategóriákat, és az egész parasportot. Sajnos egy negatív dolog, a hazai bizottság tavalyi botránya is kellett ahhoz, hogy újra kapcsolatba kerüljek a mozgalommal.

Fotó: Varga Dániel
Fotó: Varga Dániel

Ez már inkább az újságíró énedről szól. Ha látod a riói előkészületeket, az megérint érzelmileg is? Két paralimpián vettél részt, öt érmet hoztál, az egyik legeredményesebb sportolónk vagy.

Persze, előjönnek az emlékek. Ahogy látom őket, újraélem azokat a pillanatokat, amikor mentünk a ruhapróbára, vagy amikor esküt tettünk. A mostani csapatban sok a szívemhez közelálló ember, akikkel jó lenne osztozni ezekben a csodás élményekben.

Elég korán abbahagytad az élsportot. Az embernek az az érzése, hogy még jó néhány érem “benned lett volna”. Nincs hiányérzeted?

De, én is érzem. Nem tudom, mi segített volna, hogy ne égjek ki ilyen fiatalon. De inkább ajándéknak fogom fel, hogy az én habitusommal egyáltalán tíz évig benne tudtam maradni egy ilyen monoton sportágban. Az biztos, hogy ma boldog és elégedett ember vagyok, ezek szerint mindennek így kellett történnie. De azért… aki versenyző lélek, az örökre az marad. Ha lemegyek kocogni a ház körül, rögtön azon kezdek gondolkodni, hogy el kéne kezdenem triatlonozni vagy maratont futni.

Angliában máshogy tekintenek a paralimpiára, mint itthon?

Igen, ez elég szembetűnő. Egyrészt négy éve itt zajlottak a versenyek, rengetegen mentek el megnézni, másrészt innen indult az egész mozgalom. Jobbak a lehetőségek is, például amikor önkénteskedni akartam, csak a mi kerületünkben három-négy olyan alapítványt találtam, amely mozgássérültek sportolását segíti. Otthon jó, ha az egész országban van ennyi. Vagy ott van a közlekedés: itt a babakocsit végig tudom tolni a járdán bárhol, bármeddig, és bármilyen buszra vagy metróra fel tudok szállni vele, ami hihetetlenül kinyitja a világot. Otthon emiatt lettem igazán mozgáskorlátozott… Itt is vannak persze nehézségek, de azt nem kell elmagyarázni senkinek, hogy mi az a paralimpia, és felcsillan a szemük, ha meghallják, hogy bajnok vagyok. De ezen kívül nem “nagy szám” egy végtaghiányos ember, nem bámulnak, és nem is előzékenyek csak emiatt. Itt annyiféle nemzetiségű, öltözködésű, külsejű ember él együtt magától értetődően, hogy a fizikai megjelenés nem számít. Végül is, valamiben mindenki “más”.

Eközben Magyarországon…

Magyarországon az én nevem viszonylag ismerik, de nem igazságos, hogy senki nem tud például Ráczkó Gittáról, Engelhardt Katalinról vagy Vereczkei Zsoltról, pedig sokszoros érmesek, van köztük, aki már a hetedik paralimpiájára utazik… Bár ebben lehet olyasmi is, hogy akinek látványosabb a fogyatékossága, annak talán nehezebb kiállnia a nyilvánosság elé, és a média is óvatosabban kezeli őket. Persze ez ördögi kör, mert ha az emberek többet találkoznának velük, akkor nem lenne rossz érzésük. És ez azt üzenné másoknak is, hogy semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy valaki milyen testtel született, vagy egy baleset következtében hogyan alakult át.

Feltűnt, hogy te sportolóként, nem pedig parasportolóként szoktad meghatározni magad.

Jaj, hát annyi identitásom van! Anya vagyok, feleség, nő, külföldön élő magyar… mindig más a fontos. De nézzünk, mondjuk, egy kerekes székkel közlekedő embert. Ha öt lépcső áll előtte, akkor mozgáskorlátozott. Ha bejut a bankba, ott már egyszerűen ügyfél, egy sportversenyen pedig sportoló. Ilyen egyszerű. A paralimpia a világ egyik legnagyobb sportversenye, ott elsősorban sportolók vannak. Jó volna, ha a közvetítések során is sporteseményként tekintenénk rá, és nem azzal foglalkoznánk, hogy kinek mije hiányzik.

Pásztory Dóra paralimpikon:

Zavar téged, ha a paralimpiát az olimpiához hasonlítják?

Ez egész egyszerűen lehetetlen. Még az olimpián belül is. Mert hogy hasonlítod össze például Imre Géza ezüstérmét Cseh Laciéval? Mi alapján? Hogy mennyi induló van, hogy mennyi ideig tart a verseny, vagy mennyi oxigénmolekulát használnak el közben? Teljesen mást csinálnak. Még inkább így van ez az olimpikonok és paralimpikonok esetében. Bár van olyan úszónk, aki egyáltalán nem menne rossz időt az olimpiai versenyzők között sem, azért az ottani világcsúcsok nyilván messze vannak annak, akinek, mondjuk, hiányzik a karja vagy a lába. Ezzel együtt szó sincs arról, hogy paralimpiára könnyebb lenne kijutni, idén negyvenhárom magyarnak sikerült. Egyre nagyobb a verseny ott is: a határaikat feszegetik az élsportolók.

Egy szempontból viszont nehéz megkerülni a párhuzamot: a jutalmazási rendszer kialakításánál. Magyarországon jelenleg a paralimpikonok feleakkora díjazást kapnak az érmeikért (az aranyért 17,5 millió forintot), mint az ép sportolók. A korábbi években ez hol jobb volt, hol rosszabb. Egykor semmi nem járt, majd tárgyi ajándékot adtak, egyszer előfordult, hogy egyformán díjazták a sportolókat, legutóbb csökkent az összeg az épekéének kétharmadára, most pedig a felére. Szerinted mi lenne a korrekt?

Ha egy sportoló érme az embereknek jó érzést, büszkeséget okoz, amiért a kormány megjutalmazza őt, annak én csak örülök. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy valaki a milliós tételekért csinálja végig négy év munkáját, bár ha igen, neki ugyanúgy jár a tisztelet. Más kérdés, hogy mennyi legyen ez az összeg – én a 35 millió forintos jutalmat kicsit eltúlzottnak érzem ahhoz képest, hogy egy átlagember mennyit dolgozik ennyiért, miközben, mondjuk, egy asztalos teljesítményét senki nem ismeri el külön, csak mert az kevésbé látványos vagy eladható. De az biztos, hogy bármekkora legyen is a jutalom, rossz üzenete van annak, ha a parasportolók kevesebbet kapnak. Arra meg végképp nincs magyarázat, hogy a riói érmek miért érnek kevesebbet, mint a londoniak. Érthetetlen, hogy ahelyett, hogy előre lépnék, visszafelé fejlődünk ebben. 

Van, aki szerint egy parasportoló még inkább megküzd azért az aranyért. Erről mi a véleményed?

Tény, hogy nem egyszerű a dolgunk. Nézzük csak azt, hogy egy fogyatékkal élő nem az alapján választ sportágat, hogy miben tehetséges, hanem hogy melyik létesítménybe tud bemenni. De ezen túl teljesen mindegy, hogy ép vagy fogyatékkal élő emberről beszélünk, mindenki mögött van egy élettörténet, fogalmunk sincs, hogy egy-egy olimpikon min megy keresztül a dobogóig. Másfajta küzdelem ez, de nem könnyebb vagy nehezebb. A sport arról szól, hogy valaki folyamatosan felülmúlja saját magát, napi öt-tíz órát edz, ha fáj, akkor is. Aki ott van Rióban, az mind végigcsinálta ezt.

A jutalom csak az érmeseket érinti, ahogyan az életjáradék is. A többségnek enélkül kell megoldania, hogy sportoljon, de közben meg is éljen valamiből.

Talán, ha a top három az, aki megengedheti magának, hogy csak ezt csinálja. Szinte mindenkinek van civil munkája is a sport mellett. Egy parasportoló nem nagyon számolhat szponzori bevételekkel, a sportösztöndíj az egyetlen, ami szóba jöhet, de az általában elmegy a felkészülésre: táplálék-kiegészítőkre, sportfelszerelésre, közlekedésre. És még akinek lesz is életjáradéka… harmincöt évesen túl fiatal az ember ahhoz, hogy nyugdíjba vonuljon.

Fotó: Varga Dániel
Fotó: Varga Dániel

Ráadásul a paralimpia csak a legvége a történetnek. Mennyire kaptál te annak idején támogatást a felkészülésedhez, milyenek voltak az edzéskörülmények, és vajon változtak-e ezek mára?

Egy klubban edzettem Jakabos Zsuzsával, és ugyanazt a felkészítést kaptam, mint ő. Mindketten a huszonöt méteres, négypályás, félig tanmedencében edzettünk Pécsett. Nem volt pszichológus, vagy dietetikus segítségünk – ma már tudom, hogy mennyit számított volna. Masszőrt is csak az utolsó évben kaptunk. Kevés edzőtáborba jutottunk el, arról nem is álmodtunk, hogy külföldre mehessünk. Most látom, hogy már van az is, és nagyon örülök, hogy egyre több épekkel foglalkozó edző látja meg a lehetőséget a parasportolókban.

Két paralimpián összesen ötször álltál dobogón. Van bronzod, ezüstöd, aranyad… Athénban az egyetlen aranyérmet te hoztad. Érezted a megbecsülést?

Igen, és nekem fontos is volt, hogy elismerjenek. Nagyon sokat dolgoztam érte, és szerettem volna minél több emberrel megosztani az örömömet. Ehhez hozzátartozik, hogy extrovertált típus vagyok, akit nem zavar a nyilvánosság, és hogy a figyelem, amit kaptam, nem érte el az a szintet, ami már teher, mint esetleg az olimpikonoknál. Egy bajnok akaratlanul is példakép lesz, és erre a “mellékhatásra” kevés sportolót készítenek fel. Nem tudják például, hogy a szavaknak milyen erejük van, mondjuk egy verseny után adott interjúban. Vagy hogy egy korábbi tettük nem marad titokban, és akár súlyos következményei lehetnek.

Amikor visszavonultál, utaltál az élsport árnyoldalaira is, azóta pedig sorra derültek ki az uszodák világát érintő konkrét visszaélések. Te személyesen tapasztaltál-e bármilyen visszásságot?

Vannak elhangzott mondatok, amiknek akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, de tizenöt év távlatából, felnőtt nőként, anyaként más értelmet kapnak. Én sokat küzdöttem a súlyommal, és napi szinten kaptam emiatt a megjegyzéseket. Voltam a terhes tehéntől kezdve a karácsonyfáig minden. Akkor azt hittem, ez így oké, mások meg mást kapnak. Az edzőmhöz nagyon kötődtem, és nehéz kritizálni azt, akit szeret az ember. De neki is voltak hibái, csak nehéz szembesülni ezzel.

Kiss László szövetségi kapitány ügyének kipattanásakor kemény szavakkal ostoroztad azokat a sportolókat, akik vele dolgoztak, de nem szólalnak meg. Talán ezért nem tették…

Hát igen. Hogy mondhatom, hogy az illető hibázott, mikor bajnokot csinált belőlem? Nekünk az edzőmmel voltak mélypontjaink, szép magaslataink, és nagy szerepe van abban, amilyen ember ma vagyok. Olyan nekem, mint egy apa vagy nagyapa, ott volt még az esküvőmön is, de… nem biztos, hogy a gyerekemet rábíznám az akkori önmagára.

Miután abbahagytad az úszást, elég sok mindent kipróbáltál a sportkommentátori munkától a sportdiplomácián át az edzősködésig. De mintha most találtál volna igazán magadra, amióta írsz.

Éppen kezdtem teljesen beleszürkülni a monoton anyai mindennapokba, amikor D.Tóth Krisztától, a WMN.hu főszerkesztőjétől jókor kaptam egy felkérést, és egy olyan platformot, ahol teljesen szabadon írhatok bármiről. A anyaság nehézségeitől kezdve közügyeket érintő témán át mindenről. Ezt könnyen meg tudom oldani gyerek mellett is, de valahogy mostanáig tartott elhinni magamról, hogy az úszáson kívül más témában is hiteles lehetek, és hogy számít a véleményem.

A sokszor igen kemény véleményed…

Van egy stabil érzelmi hátterem, így kritikusabb hangot is meg merek ütni. Félórával azután, hogy leütöttem az entert, általában már ebédet melegítek vagy a játszótéren vagyok, szóval nem ragadok bele a virtuális világba. A nettó gyűlölködés lepereg rólam. Sok pozitív visszajelzést is kapok olyan emberektől, akiknek a szavára adok. Akkor miért foglalkozzam profilkép nélküli, egy baráttal rendelkező felhasználók támadásaival?

Fotó: Kövesdi Réka
Fotó: Kövesdi Réka

Nemsokára hároméves lesz a kisfiad. Gondolom, mára rutinszerűen végzel el minden vele kapcsolatos feladatot, de az elején valószínűleg sok mindenre kellett “alternatív” technikát kifejlesztened.

Nagy szerencsém van a férjemmel, aki mindenben segített. Van két kisebb testvére, úgyhogy könnyedén pelenkázott az első napokban, amikor én még nemhogy fürdetni, de tisztába tenni sem mertem Barnabást. A szoptatásnál is kellett a segítség. Valaki mindig tartotta a fiam fejét, de utólag azt hiszem, itt is inkább a magabiztosság hiányzott, mint az ép karok. Ma pedig már nincs olyan, amit ne tudnék megcsinálni önállóan is. Egyébként a legtöbbet maga Barnabás segítette. Mintha ráérzett volna… Például én nem tudom bal kézzel megfogni az ő kezét, és mivel a másikkal a babakocsit toltam, neki kellett fognia. Soha nem fordult elő, hogy elengedte, elrohant volna. A mai napig nyugodtan végigfekszi a pelenkázást is, szóval nagyon együttműködő.

Neki valószínűleg ez a természetes állapot.

Igen, bár a múltkor felfedezte, hogy valami nem stimmel. A számokat tanultuk az apjával együtt, azokat kellett elmutogatni. Én persze a négyet nem tudtam, amit először nem értett, aztán így fogalmazta meg: “Anyának becsapós a keze!”

Megosztás Facebookon