nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Paralimpia 2016 cikkek
“Attól, hogy másfél kezed van, nem szereted kevésbé a Hupikék törpikéket vagy a tejeskávét” – Lévay Petra triatlonversenyző

“Attól, hogy másfél kezed van, nem szereted kevésbé a Hupikék törpikéket vagy a tejeskávét” – Lévay Petra triatlonversenyző

Petra történetéből értettem meg, hogy szép dolog az elfogadás, de a pozitív diszkrimináció is lehet teher. Hiszen a jóérzésű emberek annyira igyekeznek a jót adni, és csak a jót látni abban, aki "más", hogy annak a "másnak" néha kedve lenne igazán undokul viselkedni... Petra persze kedves, és az az igazság, hogy ennél nagyobb próbatételeket is bírnia kell, ha paralimpikon szeretne lenni.
Kempf Zita
Kempf Zita
Fotózta:Neményi Márton
f Ajánlom

“A legnagyobb harc a pályán kívül zajlik” – mondja Petra, aki beszélgetésünk után indul egy spanyolországi versenyre. Maga próbál felhajtani szponzorokat, az ideje egy részét ez viszi el. “Vannak nagyon jóindulatú emberek, akik egy-egy nehéz ponton melletted vannak, de

ha parasportoló vagy, sok esetben magadon kell segítened.

Ennek ellenére azt mondom, hogy valami elindult. És hát ezt vállaltam. Ha éldegéltem volna az életemet tovább, akkor a kihívások most nem lennének. Nem szeretem nehézségnek mondani…”

Petra lépett egy váratlant, és elég sok mindent egy lapra tett fel. Korábban ugyanis sikeres úszó volt. Tizenhat évesen világcsúcsot úszott 200 mellen, kétszeres világbajnoki 11. helyezett volt és sokszoros magyar bajnok, de nem jutott ki Athénba. Akkor abbahagyta a sportot – talán a csalódás miatt. Diplomát szerzett, többet is, elhelyezkedett közalkalmazottként, az uszodának közelébe sem ment. Így telt el tíz év. Aztán dr. Litavecz Anna (a paratriatlon szövetségi kapitánya) megkérdezte tőle, nem bánja-e, hogy annak idején kimaradt az életéből a paralimpia. Amíg nem kapta meg ezt a kérdést, eszébe sem jutott ez. De akkor elgondolkodott. “Kudarcnak nem mondanám, hiszen szép eredményeim voltak. De rájöttem, ez egy megvalósulatlan fogadalmam, márpedig én nem az a típus vagyok, aki belenyugszik abba, ha valami nem jön össze. De hát… visszamenni az időben nem lehet. Viszont… lehet folytatni, minden energiámat összeszedni, és megpróbálni kijutni Rióba. Én azon szerencsések közé tartozom, akik szeretik a munkájukat, ezért ez különösen nehéz dilemma volt. Mégis úgy éreztem, most vagy soha.”

Petra főnökei rendesek voltak: fél év fizetés nélküli szabadságot vehetett ki azért, hogy megvalósítsa az álmát, naponta készülhessen, és elutazhasson a pontszerző versenyekre. Nem az úszók közé tért vissza (ott már nem lehetett volna behozni a kiesett időt), úgy gondolta, paratriatlonban több esélye lesz, különösen, mivel ez a sportág idén először szerepel a programban.

“Magyarországon a sportból az tud megélni, aki paralimpiai bajnok. A többiek magáért a sportért kell hogy csinálják. Én viszont kizárólag a dicsőség miatt szeretném. Még nem dőlt el, hogy mely országok mely kategóriában kapnak névre szóló szabadkártyát, ettől függ, hogy megyek-e. Viszonylag jó pozícióban vagyok, de minden lehet, és az ellenkezője is…”

A “viszonylag jó pozíció” annyit jelent, hogy a most harmincegy éves Petra két világkupa-ezüstérem és két bronz birtokosa triatlonban, plusz van egy Európa-bajnoki hetedik helye.

“A sok nehézség ellenére szeretem a sportot. Olyan készségeket ad, mint semmi más. Önfegyelem, küzdőszellem, pontosság, önzetlenség… a fizikai fájdalmakat pedig meg lehet szokni. Emellett sok értékes emberi sorssal lehet találkozni. Én így születtem, de sokan életük során váltak fogyatékossá. Hogy honnan tudnak emberek felállni… balesetből, betegségből… az amerikaiaknál pedig elég sok a hadirokkant.”

Petrának egyik keze hiányzik, ezzel a rendellenességgel született. Ám hogy ennek jelentősége lehet, azzal egy gyerek nem azonnal szembesül. “Emlékszem, a játszótéren voltunk, és egy szemüveges kisfiút csúfoltunk. Körbeugráltuk, kinevettük. Egyszer csak azt mondta: “neked meg nincs kezed.” Ez úgy hirtelen arcul csapott, hogy tényleg, a többieknek kettő van. Akkor éreztem először, hogy ez még fontos lesz, hogy életem során végig fog kísérni.”

Petra tavaly nagyot esett a dél-afrikai Világkupán egy pályára tévedő gyalogos miatt, idén pedig ukrán ellenfele bukott ugyanabban a kanyarban. “Csak annyit láttam, hogy ott áll a biciklije letámasztva. Tudtam, hogy ez mit jelent: kiesett a versenyből. Rossz érzés fogott el annak ellenére, hogy vérre menő küzdelmünk volt egymással. Én is meglepődtem, de nem éreztem megkönnyebbülést.

Csak fair küzdelem során érdemes győzni, azért, mert te vagy a jobb. Erről szól a sport.”

Mármint jó esetben. Mert azért van itt más is… “Amint valami paralimpiai sportág lesz, megjelenik a szövetség, a támogatók, de a kemény érdekek is, a bajtársiasság háttérbe szorul. Megy a lobbi, sőt, sokan igyekeznek a pályán kívül is ellehetetleníteni a többieket. De azért, mert mások tisztességtelenül játszanak, nekünk nem szabad, akkor a befektetett munka elveszti az értékét.”

Petra hajlamos elfeledkezni a kezéről, meg arról, hogy milyen hatással van az emberekre. Például mikor a forgalomban hajt a biciklivel, és kijelez balra, látja, amint az autósok “megállnak a fejlődésben”, ahogy fogalmaz. Hát igen, komoly gépen, komoly szerelésben egy sportoló száguld előttük, erre nem számítanak. “Sokszor a hátamon is érzem a pillantásokat. De nem haragszom érte: ami érdekes, azt megnézi az ember. Én is megnézek mondjuk egy jó cipőt máson…”

Szerencsésnek mondja magát a családja hozzáállása miatt. “Sosem kezeltek úgy, mintha nem élhetnék teljes életet, sőt jóval teljesebbet élek, mint sokan két kézzel. Velem senki nem volt rosszindulatú, de mégis vannak előítéleteik az embereknek, egy fal van köztetek. Folyton meg kell mutatnod, hogy ugyanolyan vagy. Hogy attól, hogy másfél kezed van, nem szereted kevésbé a Hupikék törpikéket vagy a tejeskávét. És persze köztünk is ugyanúgy vannak jobb vagy kevésbé jó fej emberek.

Attól, hogy valakinek fél keze van, még lehet rossz reggele.

Nehéz ez, mert gyakran jönnek oda hozzánk kedvesen érdeklődve, és néha ez is lehet sok. Máskor meg azt éreztem tehernek, hogy mindig mintát adjak. De tudom, hogy sokaknak egyetlen olyan pillanatuk van, amikor veszik a bátorságot, hogy megszólítsanak egy fogyatékos embert, megkérdezzék, mi történt a kezével. Ha életed legrosszabb napja van is, ha már öten megkérdezték a héten, akkor sem reagálhatsz undokul, mert lehet, hogy ez az egy tapasztalata lesz, és ebből fog általánosítani.

Akarod vagy sem, egy egész társadalmi csoportot képviselsz. És ez felelősség.”

Petra nyolc éve él a barátjával, aki megismerkedésükkor elhívta csocsózni. “Mondtam neki viccesen, hogy azért jó fej vagy… Azt gondolta, ha tényleg nem jelent számomra gondot a fogyatékosságom, akkor nem sértődöm meg.”

Kiskorában az elsők között tanulta meg az oviban, hogyan kell bekötni a cipőjét, ő tanította meg a többieknek, amire büszke a mai napig. A tojássárgáját a fehérjétől azonban nem tudja szétválasztani – ez az egyik olyan tevékenység, amit több kezek nélkül élő ember említ a legnehezebbek között. Ugyanakkor elég gyorsan gépel – két végtaggal.

Persze triatlonban – főleg a kerékpározásnál – elég sok olyan dolog van, amihez nem árt, ha rendelkezésre áll két kéz. Petra például képes visszatenni a leesett láncot, de kereket cserélni nem tud. Ám nem ez a legnagyobb kihívás. “Sokáig nem tudtam összefogni a hajam. Míg otthon laktam, ez nem volt probléma, valaki mindig megcsinálta. Később az akkori barátom segített. Akkor jött a gond, amikor szakítottunk… A lelki fájdalmak mellett ezt a hajas dolgot különösen nehezen éltem meg.” – nevet.

Aztán copfot kötni is megtanult. “Hiszek abban, hogy amit elhatároz az ember, azt meg is tudja csinálni, de ez nem ment. Mikor először sikerült, elsírtam magam. A másokra utaltság nagyon kiszolgáltatottá tesz.” Miközben – azt mondja – meg kell tanulni elfogadni a segítséget. “És ha visszautasítom, akkor is úgy tegyem, hogy közben ne sértsem meg a másikat.”

Hogy mi lesz Rióban? “Irreális dolgokat nem várok, de ha már ott vagy, bármi megtörténhet. Talán leginkább a küzdőképességemben bízom. Amikor azon a versenyen elestem a biciklivel, nem volt olyan opció, hogy ne álljak fel, és ne menjek végig akár úgy is, hogy a fejem fölött tartva viszem végig a biciklit, és még pontot se kapok érte. Van, aki ha elesik, már nem megy végig. Talán ez egy nagy különbség, és remélem, ennek meglesz az eredménye.”

Ezt a beszélgetést nyár elején vettük fel. Azóta kiderült, hogy Petrának nem sikerült kijutni Rióba, nem kapta meg a szabadkártyát. Telefonon értesítették, kicsivel utána tudtunk még váltani pár szót:

 “El vagyok keseredve. Minden nappal kicsit jobb, de azért ezt el kell gyászolni. Mindent, de mindent végigcsináltunk már, még a formaruha-próbát is… De nem gondolom, hogy itt a vége mindennek. Ha nem a versenysportban, akkor majd megtalálhatom magam másban. A jövő heti VB-re még biztosan kiutazom, aztán októberben vissza a munkába. Tokió pedig…? Meglátjuk.”

 

Megosztás Facebookon