Tavaly sokat utaztam, hat hónap alatt hat különböző országban jártam, és rájöttem, hogy jóból is megárt a sok. De inkább az elején kezdem.
Tavalyelőtt ősszel nagy szervezkedésben voltam, lázasan terveztem 2018-as utazásaimat, és sikerült is elég rendesen betáblázni az évemet tavasztól késő őszig. Nem is tudom igazán az okát, hogyan sikerült ilyen sűrűre, valahogy olyan kedvező repülőjegyárak jöttek mindig szembe, hogy nem tudtam ellenállni nekik. Szerencsém volt, mert mindegyik utazásra be tudtam fűzni egy-egy barátnőmet, az amerikai utam pedig egy haverom meglátogatása volt.
A kezdeti lelkesedés
Az egész kalandot egy laza kis pozsonyi családi hétvégével nyitottam áprilisban, majd alig vártam a az első nagyobb utat, ami májusban Norvégiába vezetett. Erre könnyű volt rávenni Eszter barátnőmet, mert az ő „bakancslistáján” – úristen, hogy utálom ezt a szót – régóta szerepelt a Pulpit Rock. Ez egy kocka alakú szikla magasan a fjordok felett, már biztos láttál róla képet, tele van vele az Instagram. Az volt a szerencsénk, hogy a „sima” feljutásra már nem kaptunk jegyet, csak egy olyan kis csoportos kirándulásra, ami a hegy másik oldalán, egy kétszer olyan hosszú úton vitt fel a sziklához, keresztül egy tavon és egy erdőn. Ez az út maga volt a csoda, egy lélekkel sem találkoztunk végig, csak három francia lány, norvég túravezetőnk, az ő kedves husky kutyája és mi ketten alkottuk a bandát. Ezután borzasztóan kiábrándultunk, mikor megérkeztünk a sziklához, mert olyan tömeg volt, mint egy plázában.
Ez vártuk:
A híres Preikestolen vagy Pulpit Rock (fotó: iStock)
Ez nem saját kép, de tökéletesen visszaadja, milyen is a norvég Pulpit Rock valójában:
Norvégia szószéke Preikestolen vagy Pulpit Rock néven ismert (fotó: iStock)
Az emberek sorban álltak a szikla széléhez, ahol szinte futószalagon fotózkodtak. Eszter, akinek régi nagy vágya volt a Pulpit Rock, szintén alig várta, hogy a kötelező fényképezkedés után visszatérjünk a hegy néptelen felére.
A Pulpit Rock, vagy ahogyan a norvégok nevezik, a Preikestolen tetején. Olyan, mintha egyedül lettem volna, pedig korántsem
Másnap mindenesetre a fjordokon hajóztunk, és csodálatos volt az egész út, Stavanger pedig egy tündéri kis város.
Stavanger
Még mindig lelkesen
A második, júniusi utam célpontja Barcelona volt. Ciki vagy nem, de én még sosem jártam Spanyolországban, és úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, haha. Ide Nelli barátnőmmel mentem, aki ugyanúgy imádja a tengerpartot, mint én, igaz, ő napozni szeret, én pedig úszni, de ez sosem állt közénk. A legnagyobb egyetértésben megbeszéltük, hogy a kötelező nevezetességek meglátogatása után mindennap lemegyünk a „beach”-re, és így is tettünk.
Barcelonában
Míg Norvégiában olyan drága volt minden, hogy Krisztával csak egyetlen puccos vacsit engedélyeztünk magunknak (egy hamburger és egy kóla került húszezer forintba), Barcelonában minden este fényűzően lakomáztunk. Minden tengeri herkentyűt kipróbáltunk, és minden este legalább két Aperol Spritzet megittunk fejenként. Bár az is igaz, hogy az egyik étteremben csak egyet ittunk, és az is úgy fejbe vágott minket, hogy az esti tengerpartozásra már egymást támogatva, vihogva botorkáltunk le.
Ahol már éreztem, hogy kezd sok lenni a jóból
Barcelona után júliusban nyakamba vettem – mondván, az sem baj, ha felfedezem – Amerikát. Három hetet töltöttem ott, meglátogattam a haverom Bostonban, aztán egy barátnőmet Floridában, majd egy másik barátnőmet San Franciscóban. Ez a kis kirándulás egy külön cikket megérne – talán egyszer meg is írom –, mondanom sem kell, fantasztikus volt. Még nem jártam a Jueszéjben, de három hét alatt egész jó kis lenyomatot kaptam az országról. El is határoztam, hogy legközelebb egy New York–Las Vegas–New Orleans kirándulást tolok, és azzal már majdnem teljes lesz a kép, amit az amcsikról alkothatok.
Ugyanakkor miután végigszenvedtem a 12 órás hazautat Bostonból a repülőn, már úgy éreztem, hogy most inkább a fenekemen maradnék egy kicsit. Annak ellenére, hogy leginkább csak San Franciscóban jártam le a lábam városnézés közben – mert Floridában inkább strandoltam, Bostonban és New Hampshire-ben pedig a haverom kocsiján furikáztunk végig –, egyszerűen fáradtságot éreztem.
Bostonban keveset kirándultam
Nem is igazán fizikailag, inkább szellemileg. Sok volt az élmény. A munkatársaim persze a szemöldöküket ráncolták, mikor három hét szabi után azt mondtam nekik, hogy most úgy pihennék egy kicsit, de nekem még hátra volt három út!
Amszterdam, ami már fárasztó volt
A következő város augusztusban Amszterdam volt, Orsi barátnőmet látogattam meg, aki ott dolgozik. Ekkor már megfogalmazódott bennem, hogy talán nem volt a legjobb ötlet ennyi utazást betervezni egymás után. Persze itt is remekül éreztem magam, csak az új dolgokat mintha már nem tudtam volna kellő mértékben befogadni.
Amszterdamban
Innen már tényleg hullafáradtan értem haza, és megállapítottam, hogy a következő két utazáshoz már semmi kedvem nincs. Pihenni akartam, egy kicsit szusszanni, hogy az elmúlt hónapok élményei leülepedjenek. A nyár hátralevő részében tökéletesen boldog lettem volna akkor is, ha már sehova nem megyek.
Dánia és egy kis Svédország, ami már kifejezetten nehezemre esett
Augusztus végén viszont várt Koppenhága, Anna barátnőmmel, ahol természetesen nem akartam mutatni, mennyire nem vagyok lelkes, és hogy nekem szinte már nyűg ez az egész út, mert ő nagyon várta a látogatásomat. Ide volt a legolcsóbb a repülőjegy, viszont a szállás itt volt a legdrágább, mert abból nem engedtem, hogy a központban lakjunk: minimalizálni akartam a járműveken töltött időt.
Koppenhága
Koppenhága csodálatos, a dánok tényleg a legszebb és legnyugodtabb emberek a Földön. Én viszont itt már egy picit kezdtem átmenni a zen közöny állapotába. Minden látnivalót élveztem, de sajnos nem ugrott ki számomra semmi, nem voltak nagy „wow-pillanatok”, pedig még Malmöbe is áthajóztunk.
Malmöben
Itt már tudatosan próbáltam minél többet fotózni, mert tudtam, hogy az agyam nem fogja fel kellően a látnivalókat, és reménykedtem, hogy ha pár év múlva visszanézem a képeket, átélhetem a szépségüket a nekik kijáró csodálattal, amire most nem voltam képes. Azt kívántam, bárcsak újraindíthatnám az agyam, ahogy a számítógépet szoktuk, mikor kicsit túlterhelődik, és belassul, mert pontosan így éreztem magam. Anna ebből elvileg nem vett észre semmit, ugyanis amúgy sem vagyok brutálisan lelkendező típus, sőt lehet, hogy magában egyenesen azt gondolta, milyen jó, hogy rám is átragadt a dán emberekre jellemző kiegyensúlyozottság és nyugalom. Csakhogy ekkor én már nagyon szerettem volna a saját ágyamban aludni.
Koppenhága a nyugalom szigete
Olaszország, ahol már beütött a közöny
Mikor hazajöttem, megpróbáltam „rápihenni” a következő útra. Itt már bevallottam egy havernak, hogy az égvilágon semmi kedvem nincs menni, de valahogy mégis össze kellett szednem egy kis maradék lelkesedést, mert nem tehettem meg Petra barátnőmmel, hogy nyűgösködök – pláne úgy, hogy egy évvel ezelőtt pont én beszéltem rá erre az útra.
A firenzei dóm lenyűgöző látvány
Persze olyan nagyon azért nem kellett megerőltetnem magam, hiszen a barátnőm imádja Olaszországot, az utunk pedig Pisába és Firenzébe vezetett. (Itt jegyzem meg: nem, nem álltunk le kezünket magunk elé tartva, idiótán pózolni a ferde torony előtt, mint a bárgyú átlagturisták.)
A pisai ferde toronynál
Ugyan már szeptemberben jártunk, de irtózatos kánikula volt végig, és elég megterhelő volt a tömegben várost nézni. Ezért beiktattunk egy pihentető tengerparti strandoló napot, a legszebb beach azonban nem volt éppen a legkönnyebben megközelíthető. Miután egy járókelő olasz hölgy, akit útba igazításért állítottunk meg, egy hangos „Mamma Mia!”-val nyugtázta, hogy mi gyalog szándékozunk elsétálni a vonatállomástól a parthoz, már szerencsére barátnőm is jobbnak látta, hogy taxit hívjunk. Végeredményben természetesen ez az út is szuper volt, Olaszország sosem okoz csalódást, és bárhol bármit eszik arrafelé az ember, tízből tízszer isteni lesz, de én már anyukám húslevesére vágytam.
Pisában jólesett megpihenni a rekkenő hőségben
Mindenütt jó
Így ért véget hát a 2018-as utazássorozatom, ami mesés volt ugyan, de egyben jó nagy butaság is a részemről. Sokkal jobban élveztem volna az utakat, ha nem teszek be ennyit egymás után. Fogalmam sincs, hogy a travel bloggerek hogy nem unják meg az állandó világjárást. Meggyőződésem, hogy nagy részük alig fog fel valami az országokból, amiken gyakorlatilag csak átutazik, akkor meg mi értelme az egésznek? (Tudom, a szép fotók, amik jól mutatnak Instán és hozzák a lájkokat. Meg persze nekik a pénzt, hiszen ők ebből élnek.)
Október végén kezdtem magamhoz térni az erőltetett menetben eltelt fél évem után, és eszembe jutott, hogy idén még le sem mentem a Balatonra, és mennyire hiányzik. Bármelyik meglátogatott csodaszép tengerpartot odaadtam volna egy jó kis Balatonföldvárért, pedig megmártóztam a tengerben Floridában, Barcelonaban, Amszterdamban, Olaszországban, de még Koppenhágában is. Megbántam a sűrű programot, mert minimum két, de lehet, hogy inkább három évre szét kellett volna bontanom. Sokat markoltam, keveset fogtam, de legalább megtanultam, hogy – nekem legalábbis – bőven elég évente két új országba ellátogatnom, egy jó kis Balcsit pedig soha többet nem fogok kihagyni, és sokkal jobban értékelem az otthon töltött időmet is. A balatoni hekk jobban esik, mint a malmői halleves, pedig az is nagyon finom volt. Ha a Belvárosban sétálok, jobban megfigyelem a házakat, az építészetet, felfedezem Budapestet, ahol egész életemben éltem, és éppen ezért eddig mintha elkerülte volna a figyelmem. Élvezem az otthon töltött időt, nem menekülök semmi elől, megtalálom a szépséget a mindennapokban. Ha otthon nem érzed jól magad, máshol sem fogod, a boldogságot magadban kell keresni, nem máshol. Itthon is minden napra jut élmény, néha éppen az, hogy ki sem mozdulok a lakásomból.
A világ egyik legunalmasabb városa alig két órára van Budapesttől
Koltai Róbert betekintést engedett otthonába, és rögtön el is állt tőle a szavunk
Mégis eladja Törőcsik Mari velemi házát a lánya – kiderült, mennyit kér érte
Ezt hozza a csillagjegyeknek az áprilisi telihold
Exkluzív: Így él Kanadában Polyák Lilla és Gömöri András Máté
Eltelt 25 év: így nézett ki Zimány Linda, rövid barna hajú tiniként
Zuhanás, repülés, üldözés – A pszichológus elárulta, mit jelentenek a leggyakoribb álmok
