„A lelkemet teszem a lámpákba” – A magyar tervező, akiért Jennifer Lawrence is rajong

Térdvédőben, széles mosollyal és hatalmas, göndör hajkoronával jön elém. A térdvédő azért kell, mert imád a földön dolgozni. Spanyol dallamokat hallgat, miközben alkot az apró, budai műhelyében. Hajnali kettőig simán „elmolyol”, ahogy ő hívja ezt, és boldog, hogy megteremtette magának a hivatást, ahol a saját ritmusa szerint dolgozhat. Sok nehéz, küzdelmes év, és hihetetlen erő vezetett ide.

Sok évig dolgoztál a médiában. Az alkotási láz később jött, vagy mindig is megvolt?

Mindig része volt az életemnek a „molyolás”. Hétévesen varrtam az első lambadaszoknyámat, és utána az egyetemig saját cuccokban jártam, mert sosem tudtam a boltban olyat vásárolni, ami igazán tetszett volna. Az, hogy megvalósítsak valamit, ami nincs, kiskorom óta alap volt.

Huszonegy évesen, egy bulvárlapnál kezdtem el újságírói pályafutásomat. Három év alatt sem tudtam beilleszkedni abba a közegbe, de amúgy nagyon hálás vagyok azért az időszakért is, mert döbbenetes mennyiségű tapasztalatot szereztem emberismeretben, tűrésben, kitartásban. Aztán a tévéhez kerültem, riporterként kezdtem, majd szerkesztő lettem. Átcsöppentem a filmgyártásba, ami sokszor száraz, kreativitásmentes, pénzügyi munka. Mindig megtaláltam a nyomorúságban is a jót – ez egy áldásos tulajdonságom, mert elég sok helyzeten átsegített. Ettől függetlenül rájöttem, nem azt csinálom, amit szeretnék. Akkoriban párkapcsolatban éltem egy leukémiás fiúval.

Mikor derült ki a betegség?

Fél éve voltunk együtt, amikor kiderült, hogy beteg. Végigcsináltam vele az egészet, nagyon-nagyon fájdalmas időszak volt, de elképesztően sokat tanultam belőle. Szépen letisztult körülöttem és bennem is a világ. Teljes mértékben átértékelődött a pénz mint eszköz a hétköznapjaim során, átértékelődött az emberség. Az összes negatív rezgésű ember vagy magától lepattant, vagy pedig segítettem nekik egy kicsit.

Ő hogy van most?

Meggyógyult, él és virul azóta is. Egy életre szóló kötelék alakult ki köztünk.

Honnan tudtál erőt meríteni?

Van egy alapvető hit ilyenkor az emberben. A cél az volt, hogy meggyógyuljon. Az a szerelem, amivel egymást szerettük, mindenhatónak tűnt akkor. Tele volt zokogással ez a három év, és iszonyatosan nehéz volt, de közben rájöttünk, hogy ha ezt halálkomolyan vesszük, akkor abba beledöglünk. Volt olyan, hogy elmentünk a Liszt Ferenc térre vacsorázni, scampis tésztát kértünk – „a 34-es számút” – mondta. Ránézett a pincér: a rákosat? Erre mi: „Honnan tudta?” És ezen már nevettünk, mert egy ponton nem tudsz mit csinálni, csak belenevetsz a halál arcába, és mész tovább. Nem gondolkozol, hogy van-e rá erőd vagy nincs, ott van a cél, és meg kell csinálni.

Sokan talán elmenekültek volna egy ilyen helyzetből.

Fel sem merült. A szerelmem azt mondta egy év után, hogy ha nem bírod, akkor nyugodtan elmehetsz. De én nem tudok, és nem is szoktam kimenekülni a nehéz helyzetekből, ezért azok sokszor meg is találnak, de azt gondolom, hogy a sors azt terheli, aki bírja. Ezt inkább ajándéknak fogom fel, mert tényleg olyat ad, amit sok-sok év tapasztalatával sem tudnál pótolni máshogyan. Teljesen újraírja az életed értelmét.

Hogyan készült el az eső „Love Lamp”?

A szakítás szeretetteljes elválás volt, megállapítottuk, hogy most nincs tovább, a párkapcsolatunk nem tud tovább működni.  A betegség idején nem az intimitás, hanem a túlélés volt az első a listán, úgyhogy aztán volt egy vad nyaram. Azt éreztem, hogy vissza kell szereznem a nőiességemet. Ekkor szerettem volna venni a hálószobámba egy lámpát, de sehol nem lehetett kapni olyat, ami a fejemben megszületett, ezért úgy döntöttem, megcsinálom. Majdnem négy éve volt ez, ott hasaltam a nappalink parkettáján, egy sniccerrel vagdostam ki a leveleket, hobbiboltban kapható arany spray-vel fújtam le, tehát teljesen 1.0-s volt. Olyan, mint az Alföld: legalább nekem szép – gondoltam. Aztán kiderült, hogy másoknak is tetszik.

Mikor döntöttél úgy, hogy csak a lámpákkal szeretnél foglalkozni?

Ezek után még majdnem három évig dolgoztam a gyártócégünkben, a kollégámmal, akivel addigra nagyon jó barátok voltunk, majd hozzámentem feleségül. Neki készült az első szerelemlámpa. Az elején hatalmas erővel és lelkesedéssel csináltam a filmgyártást, de a szívem folyamatosan a lámpákkal akart foglalkozni. Aztán egy augusztusi napon spontán meglátogattam a Madridban élő barátnőmet. Ahogy megérkeztem a spanyol napsütésbe, azt éreztem, hogy itthon vagyok végre. Az emberek rád mosolyognak, csak azért, mert kedvük van. Magyarországon nem csinálják, én meg mindig ilyen voltam, és mindig hülyének néztek, mikor ültem a villamoson, és mosolyogtam, mert szép volt a homlokzata a körúti a házaknak. Azt hitték, hogy őrült vagyok, pedig egyszerűen csak így szeretem megélni az életet. Minden egyes momentumát, a jót is, meg a rosszat is. Akkor lehet teljes életed, ha beengedsz mindent.

Hogyan lettél főállásban alkotó?

Magyar tervező lámpáját imádja Jennifer Lawrence

Magával ragadott a szabadság. Azt éreztem, hogy elég a filmekből, én most már lámpákat akarok csinálni, ideköltözöm, kibérelek egy tetőtéri lakást. Amikor hazajöttem, azt mondtam a férjemnek, hogy „Madridba költözöm, ha jössz velem, ha nem”. Persze mielőtt mindent borítottam volna, megkértem, hogy jöjjön ki velem, és nézze meg. Az első este azt mondta, hogy oké, ért mindent, jöjjünk ide sokszor. Most néhány havonta elmegyünk az én Madridomba. Kompromisszumként pedig, hogy maradok, kértem három hónap szabadságot a filmes cégünkből: ha ez idő alatt eladok egy lámpát, akkor szeretném folytatni, ha nem adok el egyet sem, akkor szemlesütve visszakullogok a filmgyártásba, kész, pont. Három hónap alatt tizenöt lámpát adtam el, amire legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Nagyon hálás vagyok a férjemnek, csodálatos ember. Néha nem könnyű velem szárnyalni, mellette jöttem rá igazán, milyen impulzív kis dög vagyok. Ő pedig hihetetlenül tud engem kezelni. Rengeteget tanulok tőle mindennap.

Teljesen egyedül alkotsz?

Egyszemélyes világsikerben gondolkodtam egészen pár hónappal ezelőttig, amikor beléptem egy ledbolt ajtaján, és megismerkedtem Laborc Tamással, aki fával dolgozik. Famágus, én így hívom. „Alkotói cunamiba” kerültünk, és már nem tudom elképzelni nélküle a Lovelamp jövőjét. Biztos vagyok benne, hogy mostantól együtt kell teremtenünk.

Fontos, hogy megismerd a vevőidet?

Ez az egyik legfontosabb rész. Nagyon szeretek elmenni az otthonukba is. Ránézek a falra, és látom, hogy pontosan mekkora, milyen színű, milyen mintájú lámpa kell oda. Én inkább fényszobornak hívom őket, és valahogy bele tudom rakni a lelkemet ezekbe a lámpákba. Mindennap, amikor fölkelek, örülök, hogy ébren álmodhatok, és minden este felnézek az égre, szétnyitom a kezeimet és azt mondom: köszönöm.

Mi van a bakancslistádon?

A bakancslistám csak most kezdődött el. Nagyon-nagyon sok utazás szerepel rajta, és tényleg az egész világba fényt akarok vinni ezzel a lámpával. Egyébként legutóbb Los Angelesben mutattam be. Ezenkívül szeretnék a két kezemmel építeni egy házat. Nem tudom, hol, de a lényeg, hogy hegyoldalban legyen és vízparton. Szeretnék eljutni minden kontinensre. És szeretném, ha az embereknek egy picivel szebbé tehetném az életét.