“Nem szabad kívül keresni a boldogságot”

A könyved végén a férjednek köszönöd meg, hogy mellette és gyerekek mellett “felnőtté válhattál”.

Számomra ők jelölték ki a saját határaimat. Előtte sokkal bizonytalanabb, “megfelelősebb” voltam, a saját félelmeim uralkodtak rajtam. De ahhoz, hogy az ember felelősen összetartson egy családot, és ha azt szeretné, hogy ez a család jó hely legyen mindenki számára, össze kell szednie saját magát is. Nincs már időm annyit foglalkozni magammal, és ettől hirtelen kinyílt a világ is. A férjem nagyon pragmatikus, céltudatos ember, amit nagyon tisztelek benne, de persze adódnak ebből súrlódások is, mert én azért nem ilyen vagyok. De nagyon jó hatással vagyunk egymásra, én még mindig sokkal inkább az érzelmekre fókuszálok, ő pedig visszanyesi, ahol ez túlburjánzik. Fontos az a keret, amit egy férfi hozzátesz egy nő életéhez, és persze fordítva is.

A Hó című novellában egy anya magára hagyja a gyerekét az út mentén, annyira nem bírja az anyaság terheit. Nem szívesen beszélnek az anyák arról, ha kétségbeesnek, ha nem tudják csinálni – ebből fakadhat tragédia. Neked milyen az, amikor nem megy?

Az ember nem szívesen teregeti ki a szennyest, a kudarcélményeket, de természetesen nekem is van ilyesmiben részem. Ilyenkor úgy érzem, megbuktam, rossz anya vagyok, ártok a gyerekeimnek, és ki szeret erről nyíltan beszélni? Pedig ez normális, de az is, hogy a művészetben éppen az a jó, hogy azokról a lélek mélyén rejtőző “bűnökről” is lehet nyíltan és őszintén beszélni, ami a civil életben szalonképtelen. Ott a megoldásokon kell dolgozni. De ha az ember egy tőle eltávolított történetben szembesül a saját gyengeségeivel, az talán segít neki abban, hogy változzon. Legalábbis ezt remélem. A médiából rengeteg olyan jó   – és rossz – tanácsot is kaphatunk, amelyekre a mi nagyszüleink fiatal korában még nem volt lehetőség. Az én nagymamám például sokszor ad nekem újságcikkeket gyereknevelésről, családról, anyaságról és mindig azt mondja, mennyire sajnálja, hogy amikor ő fiatal volt, még nem olvashatott ilyeneket, és hogy ő hozzánk képest milyen tudatlan volt. Szerintem részben annak a tudásnak a hiányát próbáljuk így-úgy, magazinokból, pszichológustól pótolni manapság, amiket a mi nagyszüleink, dédszüleink még megtanultak az ő felmenőiktől. Ezért aztán elhiszünk egy csomó ostobaságot is.

A Menjünk Ausztráliába című novella egy olyan család életét mutatja be, ahol a házastársak között sehogy sincs megértés. Szerinted hosszú kapcsolatban hogyan lehet megalapozni és fenntartani a felek egyenrangú és – jobb szavam nincsen rá – boldog viszonyát?

Szerintem a kölcsönös tisztelet a legfontosabb a hosszú távú jó viszonyhoz. Fel kell mérni, tudjuk-e tisztelni, elfogadni, támogatni azt a férfit vagy nőt, akivel összekötjük az életünket. Ehelyett viszont sokszor az történik, hogy van egy vágyunk, hogy milyen embert képzelünk el magunknak, és ezt a vágyat “hazudjuk bele” a másikba ideig-óráig. Tehát nem a másikat nézzük, hanem a saját vágyainkat, elvárásainkat akarjuk ráerőltetni, aztán csalódunk. Ha lehull a lepel, és kiábrándulunk, akkor viszont pillanatok alatt ki tudunk lépni egy ilyen kapcsolatból, és szállunk a következő virágra. És a legrosszabb, ha még gyerek is születik egy ilyen viszonyban, akiben az ilyesmi komoly nyomot hagyhat.

A Fogorvosom című groteszk történetben a hősnő lemond arról, hogy valaha kapcsolata legyen, ám erotikus fantáziáját azért kiéli: a fogorvosi székben. Ezt a szöveget egyfajta kortünetként olvastam. Szerinted sokszor előfordul, hogy nők önszántukból az egyedüllét mellett döntenek?

Ez nagyon érdekes kölcsönhatás. A mai nők félnek attól, hogy rá legyenek utalva a másikra, félnek attól, ezért arra törekednek, hogy kemények legyenek, és mindent egyedül meg tudjanak oldani. Rosszak a családi minták, a tapasztalatok. Tudom, ismerem ezt az érzést. Az a baj, hogy a nők sokszor éppen ezzel a hozzáállással izolálják magukat: összekeverik az egyoldalú kiszolgáltatottságot az egymásra utaltsággal, amely viszont kölcsönös. Ha mindenre képesek vagyunk egyedül is, akkor nem tudunk kölcsönös támogatásra épülő viszonyba lépni, és egyedül maradunk. Ráadásul sokszor éppen azokat a nőket szokták a legjobban kihasználni, akik a leginkább függetlenek, őket könnyen megtalálják őket az élősködők, hiszen nem motiváltak mellettük arra, hogy hozzáadják az erejüket a kapcsolathoz. Szerintem a gyengeség fontos összetartó erő lehet a kapcsolatban, mégpedig mindkét fél részéről.

Szomorú helyzetkép az is, ahol azt mutatod be, soha nem lehetünk elégedettek, hiába a lakás, a berendezett élet, a munkahelyi siker. Valami mindig hiányzik, valami még kellene…

Ez tényleg egy beteges életérzés, amely alól az ember nehezen húzza ki magát. Talán azért, mert kívül keressük a boldogságot, azt hisszük, hogy a magány, a szorongások ellen a társadalmi siker a gyógyír, amiben némi igazság persze van, de ezek a sikerek rövid ideig tartanak, és ha nincs más, például meleg, elfogadó párkapcsolat, barátok, akkor az ember egyre szélsőségesebben hajhássza a külső megoldásokat, amíg megteheti. De az idő sajnos eljár felettünk, a teljesítményünk sem mindig azonos színvonalú, és akkor következnek be a tragédiák… Úgy képzelem, ez a folyamat játszódhatott le például Robin Williams-szel is.

Egyik szövegedben egy jósnő igéi kapnak testet, másikban egy vallási fanatikus monológját hallhatjuk. Mindkét írás azt mutatja, kétségbeesetten keressük a kapaszkodókat.

Az ezotéria iránti óriási érdeklődést, illetve a szélsőséges vallásos hitet szintén kórtünetnek érzem. Az ember alapvetően nem bírja a magányt, hiába törekszik arra, hogy szuperfüggetlen legyen. Erőltethetjük ezt, hazudhatjuk magunknak, hogy jó ez így, ám az érzéseket, a szorongást nem lehet elnyomni. Ilyenkor születnek az újabb menekülőutak, például az ezotériába, ahol éppen azt a lelkiséget, intimitást próbáljuk meglelni, ami annyira hiányzik a mindennapjainkból. Holott lehet, hogy azt kéne magunkban rendbe rakni, hogyan tudnánk normális emberi kapcsolatokat építeni. De nem akarok senkit megbántani. Én azt gondolom, hogy egyfajta spiritualitásnak fontos szerepe lehet az ember életében, csak a túlzásokat ellenzem.  

A Lányok az uszodában című szöveg élesen felmutatja, mennyire félünk az öregedéstől. Szerinted honnan jön ez a görcs a nőkben? Komolyan elhisszük, hogy kozmetikai bűvésztrükkökkel konzerválhatunk valamit?

Egy olyan világban, ahol minden eldobható, ahol már eleve úgy gyártják a háztartási gépeket, hogy rövid időn belül tönkremenjenek, az ember is eldobhatóvá válik. Muszáj valahogy becsapni a fogyasztót, hogy azt higgye: még nem olyan “régi széria”. De komolyra fordítva, ez is összefügg azzal, hogy férfi és nő közötti valódi szövetség ma nagyon ritka, mindenki retteg, meddig lesz kelendő, mert az élet a folytonos újrakezdésről szól, ami nem a legkellemesebb. Az öregedéstől való szorongás is olyan, mint az állandó félelem, hogy lemaradunk valamiről: tudjuk, hogy természetellenes, mégis nehéz tenni ellene. Azt vettem észre, hogy a plasztikai beavatkozások egy bizonyos kor felett sokak szemében ma már elengedhetetlenek az ápoltsághoz. Talán tíz éven belül olyan természetesek lesznek, mint a borotvált hónalj. Nemrég egy rajzfilmet is láttam, ahol az ötven körüli anyuka nem ráncosnak volt ábrázolva, hanem egyértelműen fel volt varrva az arca. De én nem törnék pálcát senki felett bizonyos beavatkozások végrehajtása miatt, ha mértékkel teszi ezt, és bírja a pénztárcája.

Főleg nők állnak az írásaid középpontjában. Ez tudatos választás volt részedről?

Nem, de utólag azt gondolom, hogy mindenki könnyebben nyúl a saját nemén keresztül a világ problémáihoz. Ám az, hogy itt nők a főszereplők, nem jelenti azt, hogy ez a könyv csak a nőkről és nőknek szólna. Ez sajnos egy rossz beidegződés: azt gondoljuk, ha férfi a főszereplő, akkor az az általános emberit képviseli, ha pedig nő, akkor az csupán a nőket. A legjobb az ilyesmit a gyerekeknél megfigyelni. Nekem egy lányom van és egy fiam, felváltva kell fiús és lányos mesét mesélni nekik. Mindketten meghallgatják és átélik mindkét történetet, megtalálják benne maguknak az általános emberit, csak máshol vannak a hangsúlyok.