nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Psziché
Apa, hogy hívják a nevedet?

Apa, hogy hívják a nevedet?

Családon belül, a munkahelyeken és barátok közt is más hagyományai vannak, kit hogyan nevezünk. Egy hirtelen névváltással pedig mintha személyiségünk új és új regiszterei kapcsolnának ki és be.
Avatar
Bus István
f Ajánlom

“Pisti, hogyan lehet magát szólítani?” – kérdezte az ismerkedős ebéden az anyósom, akiről akkor még nem gondoltam, hogy rokonok leszünk. “Istvánnak” – válaszoltam. “Rendben van, Pisti” – mondta, és azóta természetesen pistiz az egész család. Nem mintha olyan nagy baj lenne amúgy. Az istvánozást a szüleim vezették be, nemigen becézgettek. Hallgatok a Pistára is, bár így anyukám hívja az apukámat, de az egyik baráti körömben ez a név ragadt rám. A bátyám és a haverjai Istinek neveznek, a Busival pedig – amit a keresztnevem és a vezetéknevem összevonásával alkottak az ismerőseim – azóta békültem ki teljesen, amióta véletlenül rábukkantam Debrecenben a Busi utcára. Mindemellett a Busikát néhány kolléga ragasztotta rám, akik akkor ismertek meg, amikor 22 évesen az újságírói szakma közelébe keveredtem.

Nevek és jellemek

István: hát, ez komoly ügy, és rólam is biztosan sokat elmond, hogy magamat így nevezem.
Pisti: ez meg egy jóindulatú, leszegett fejű csávóra utal, aki áll a vérzivatarban, dacol az elemekkel, ám a végén talpon marad. Isti: ha ezt hallom, olyan, mintha újra kisfiúként a Duna partján, a Szigeten fociznék. Busi: mint egy trademark, ami egy könnyed, vicces, kamaszkorban beragadt laza figurához köthető. Busika: ma már egyáltalán nem zavar, szeretet van benne. Pista: ha így hívnak, úgy érzem, mintha a saját apám lennék, és át is alakulok kicsit olyanná, mint ő. Megnyugszom tőle. Olyan, mintha újra két-három éves lennék, amikor még egy szobában aludtam a szüleimmel.
Ők a franciaágyban, én pedig mellettük, egy kis fotelágyban. Éjszakánként, ha nem tudtam elaludni, kinyújtottam feléjük a kezemet, valamelyikük megfogta, és egy darabig így feküdtünk. A két ágy között úgy feszült a két kéz, mint egy stabil függőhíd, amelyben a szeretet megnyugtató impulzusnyalábjai pingpongoznak oda meg vissza. Nem tudom, elmesélték-e ezt valaki másnak is, de akkoriban úgy tűnt számomra, ez a mi titkunk. (Mostantól nem az, persze.)

Apa, hogy hívják a nevedet?

Apucsi, apa, papa

És akkor most jöjjön a legfontosabb. Van valaki, aki úgy hív: Apa. Nemsokára négyéves lesz. Néha, amikor a kiságyában alszik, elcsodálkozom, hogy lett ennyire nagy. Milyen hosszúak a lábai! És mennyire okos! Pillanatok alatt eljutottunk odáig, hogy megszólaljon, és kimondja, amit a gyerekek legelőször szoktak: nem! Innentől kezdve pedig egyre türelmetlenebbül vártuk, hogyan fog bennünket hívni. Anyucsi és apucsi lettünk. Néha eszembe jutott, hogy próbáljuk-e meg irányítani a dolgot, és úgy nevezzen bennünket Stefánia (Stefi , Stefkó), ahogy mi szeretnénk.
Nagyon hamar rájöttem, hogy ez totális tévedés. Annak nevez, aminek szeretne. És megható volt az a pillanat is, amikor egyszer a nevemet kérdeztem tőle és azt mondta: Rédei-Bus Apuci (a feleségem vezetéknevét beletoldva az enyémbe és “cs” nélkül). Én lettem a totális apa. Ezért is kapom fel a fejem, amikor váratlanul azt mondja: papa. Vagy azt: Isti. Ilyenkor mindig azon gondolkodom: talán rossz fát tettem a tűzre? Megbántottam, és nem is vettem észre? Egyelőre nem látok összefüggéseket ahogy a kislányom éppen nevez és a napi történések közt, de azt hiszem, ezek a dolgok talán még képlékenyek a gondolataiban, a nyelvre mint játékra tekint. (Azért is hiszem ezt, mert például fél éve felvilágosított, hogy az ő neve Rédei-Bus Villany.)

Tegezlek és tisztellek

Köszönés, tegezés, magázódás, megszólítás – úgy katyvasz az egész, ahogy van. Időnként illemtanárok próbálnak fényalagutat vágni a sötétségben, de az ezzel foglalkozó cikkeket az ember többnyire tíz perc után elfelejti. Persze mindig előjön a régmúlt hagyománya, amely az elmúlt ötven évben a vidéken még úgy-ahogy tartotta magát, aztán persze elkopott az is. Hogy ez baj-e, arról vitatkozni teljesen értelmetlen. Ez van. Mindenesetre ma már elég kevesen magázzák a szüleiket. Az meg, hogy valaki a bátyját vagy a nővéreit ne tegezze le, egészen nonszensznek tűnik. A magázódás mellesleg hiába tűnik naftalinos és távolságtartó megoldásnak, a mai napig működik. Nem vonzza magával ugyanis a kötelező és hideg tiszteletet. Volt olyan idősebb ember az életemben, akivel magázódtam, de ennek ellenére, kevés emberrel tudtam felszabadultabban és vidámabban hülyéskedni, mint vele. Lehet valakit akkor is mélységesen tisztelni, ha éppen viccből belökjük a medencébe egy koktélpartin. De nyugodtan röhöghetünk teli szájjal is vele.
Ellenben, a tiszteletet nem fogja automatikusan kiváltani a birodalmi magázódás.

Szavak nélkül

Apa és anya – van benne valami bensőséges, valami közeli, valami gyengéd. Apu és anyu – csak egy hang változik, és számomra mégis átalakul a hangulat. Édesapám és édesanyám – hallottam már, hogy más ezt mondja a szüleinek, és amennyire
furának éreztem, egy kicsit irigykedtem is érte. Mutter és fater – durva, mint a pokróc, szlenges és ciki. És mégis, ismertem olyat, akinek a szájából ez sem volt idegen. Leginkább azért, mert tisztelet és szeretet volt benne. Alapvetően, a cikk végére érve is, azt gondolom, teljesen mindegy, miként szólítjuk a szüleinket, a családtagjainkat, egymást. A lényeg úgyis az: hogyan.
Milyen érzelmi töltet van a megszólításban. Mosolygunk-e, amikor kimondjuk. Aggódunk-e. Van-e benne féltés vagy büszkeség. Bármi. És néha nem is kell megszólalni. Emlékszem, egyszer apám leszállt a buszról, és megcsúszott. Az útpadkába verte a fejét, de nem akárhogy, ijesztő sérüléseket szerzett. Negyed óra múlva már ott voltam az ambulancián.  Ahányszor ránéztem, elöntött a rémület. Nemigen tudtam megszólalni, némán várakoztunk a vizsgálatokra. Viszont egyszer csak kinyújtottam a kezemet, ő pedig megfogta, és megszorította. “Helló, apu, itt vagyok veled, most én vigyázok rád.” Ez az üzenet cikázott köztünk akkor. Kár is lett volna kimondani.


Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.

Már nem szeretem az édesanyám, mit tegyek? - Válaszol a szakértő

Már kapható a magazin legfrissebb száma!

A tartalomból:

  • Mi számít megcsalásnak?
  • A jelen pillanatról nem lehet lekésni – Test és lélek
  • Viktimológia – Kiből lesz áldozat
  • Párbeszédek – Müller Péter, Hevesi Krisztina, Havas Henrik, Szendi Gábor


Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!

Megosztás Facebookon