“Mintha ezer szem nyílna ki a testeden” – kipróbáltuk a kontakt táncot

“Itt nincsenek nemek. Testek vannak. Energiák. Érzetek.”

1972-ben az amerikai Steve Paxon kísérletezni kezdett táncos és tornász barátaival, hogy a szigorú, korlátozott mozgásformákat önfeledt, szabad élménnyé varázsolja. Első előadásuk még csak nyers esésekből, elkapásokból, repüléshelyzetekből állt, az Atomok tánca viszont már az egymásnak ütköző testek találkozására, energiájára épült. A kontakt improvizáció azóta rengeteget finomodott, több változata is él. A kontaktórák fő témája a testtudatosság fejlesztése, az érzékelések megkülönböztetése, valamint a test és az érintés intenzív bekapcsolása a kommunikációba.

Vonzások és választások

Trafó (Kortárs Művészetek Háza), szerda este, fotós kolléganőmmel kontaktórára várunk.
Mosolygós, karcsú lány érkezik. Laura először van itt, de máshol már kipróbálta a táncot.
A szabadságot és a spontaneitást szereti benne. “A táncosok között mindig történik valami – magyarázza. – Kapcsolódások, közeledések, távolodások. Érzések, amelyek verbális szinten
rejtve maradnának, a mozdulatokból azonban kiolvashatók. Ez egyfajta önkifejezés, olyan hobbi, amelyen keresztül megjelenhet a lelked.”
Befut az egyik oktató, Kovács Vera. Bemutatkozunk, kezet fogunk. Amikor kiderül, hogy Laura nem a stábhoz tartozik, vidáman átöleli és megpuszilja. Az óra elején törökülésben ülünk. A nemek aránya egyenlő, mindenki harminc–negyven közötti. A foglalkozást a francia Gregory Chevalier tartja. Légies alkatú fiú kedves akcentussal. Az ő első kontaktélményét csak egy év múlva követte a második alkalom, de ma már szenvedélye a tánc, s két éve tanítja is. A kontaktórától annyira felpörög, hogy utána alig tud elaludni.

Tengeri csillagok

“Ma a központunkkal foglalkozunk, ősi mozgásokat, testtudatos technikákat végzünk majd – kezdi Greg. – Amikor csecsemők voltunk, innen indult a mozgásunk. Ez a köldökkiáramlás hasonlít a tengeri csillaghoz, az öt ága a négy végtagunk és a fejünk.”
Nem tudom, mi vár rám, kezdek izgulni – elég régen táncoltam, akkor is csak csárdást –, de Greg megnyugtat, hogy az említett mozgás bennem van. Az első gyakorlathoz triókba rendeződünk, a feladatot a fiúk Verán mutatják be. A lány hanyatt fekszik lehunyt szemmel, a srácok a két oldalán ülnek. A köldökét figyelik. Néhány perc múlva a hasára teszik a tenyerüket, majd “tudatosítják a központ és a végtagok közötti kapcsolatot”: Kezüket lassan végighúzzák a lány lábán, megmarkolják a lábfejét. Elindulnak felfelé, oldalra fordítják Verát, megnyomkodják a gerinc vonalát. Finoman ringatni kezdik.

Mintha kukkoláson kaptak volna

“Érezzük meg, hogy mire van szüksége” – mondja Greg. Egyre erősebben forgatják-tekergetik a lányt. Vera ellazul. Amikor felsóhajt, zavarba jövök, mintha kukkoláson kaptak volna. Ismeretlen ismerősökkel, Greggel és Laurával kerülök össze. Udvariasan átadnám nekik a kezdés jogát, de a fiú mókából csak azért is engem vezényel a földre. Csukott szemmel fekszem. A hasamtól a lábamig futnak a kezükkel egy lassú kanyart, aztán oldalra görgetnek. Greg nem tesz különbséget női és férfi alany között, próbálom hát én is kiiktatni a zavaró gondolatokat. Csak sokára sikerül, utána viszont olyan nyugalom száll meg, hogy erőlködnöm kell, el ne aludjak. Kemény napom volt. 
Csere, Laura következik. Ő sokkal könnyebben ellazul, megéli a pillanatot. Az oktató hangtalanul int, hova guggoljak, mit csináljak, majd egyszer csak elszalad, hogy bekapcsolja a zenét. Hogyan tovább? Próbálom felidézni a korábbi technikákat, ide-oda csavargatom a lány térdét, de a lendület csak Greggel együtt tér vissza. Egyre határozottabbak a mozdulataink, egyre többször ültetjük fel Laurát, végül talpra is állítjuk. Táncolunk. A lányon keresztül folyamatosan kapcsolódunk egymáshoz, játszunk a távolsággal. Néha egyikünk tapintatosan visszavonul, majd újra összefonódunk. Könyökhajlatunknál összekarolva pörgünk, mint egy lagziban, majd hárman hullámzunk egy négyzetméteren.

“Ez egyfajta önkifejezés, olyan hobbi, amelyen keresztül megjelenhet a lelked.”

A bennem lakó állat

Rövidebb szólózás után párban folytatjuk. Verával találkozom, ki kell töltenünk egymás terét. Szórakozik velem. Egyszer körbetáncol, körbegördül, aztán elszalad, én meg futok utána. Következő feladat: egymással szemben állunk, és felváltva kell ordítanunk. Ide-oda “passzolgatjuk” a kiáltást, a hatodik körnél már nem zavar annyira. Később az üvöltések közben egy képzeletbeli labdát kell egymáshoz vágnunk. Teljesen beleéljük magunkat, vetődünk, ugrunk. Az ordítás felébreszti bennem az ősembert, Verával úgy kiabálunk, mintha bennszülöttek lennénk.
Új gyakorlat. A lány hasán a kezem, akárhogy táncol, ugrik, fekszik, követnem kell a középpontját. Nem könnyű, minden pillanatban meglep – mire cserélünk, kifulladok. Nekem nincs ötletem, mivel tölthetném ki a tíz percet, téblábolok. Vera segít, azt mondja, csukjam be a szemem, a zenére figyeljek. A végén egymásnak háttal ülünk, a hátunkkal kommunikálunk, majd a vállunkon, fejünkön keresztül is kapcsolódunk.
Az est zárásaképpen teljes szabadságot kapunk. Az egyik pár állva ring, a másik a földön hempereg, végül egy csoporttá olvadunk. Néha lemaradok, a többiek arrébb táncolnak, ilyenkor kirekesztettnek érzem magam. Másként élheti ezt meg a harmadik fiú, András, ő önként szakad ki a körből, hogy lehunyt szemmel, egyedül csavarogjon a teremben.

Nincsenek nemek?

A levezető relaxáció után a tapasztalatokról beszélgetünk. Az egyik lány felidézi a pillanatot, amikor Greg hátáról kézenállásba “szánkázhatott” volna, de nem vállalta be a mutatványt. András elmeséli, hogy ő akkor állt kézen először, amikor nem görcsölt a korlátain, és “egyszer csak megtörtént magától”. Ámulattal hallgatom őket, hiszen én ma egyszer sem éreztem késztetést arra, hogy akrobatizáljak. Vajon a gyakorlatok árulkodnak a szimpátiáról és az ellenszenvről? András úgy véli, ha ki tudja kapcsolni az agyát, akkor mindegy, ki jön vele szembe, azzal táncol, aki megjelenik a látómezőjében. Ennek köszönhetően már az sem zavarja, ha fiúkhoz kapcsolódik.

Egymáson fetrengenek az emberek…

“Sokan elsőre csak annyit látnak, hogy itt egymáson fetrengenek az emberek – veszi át a szót Vera. – Pedig a kontakt nem erről szól. Itt nincsenek nemek. Testek vannak. Energiák. Érzetek. Aki először találkozik a kontakttal, szokatlannak érezheti, hogy idegeneket enged a személyes területére, azonban itt a szexualitás nem központi kérdés, mert túllépve azon sokkal magasabb tudatállapotot is megélhetünk.” A gyakorlott oktató a táncosok személyiségére is tud következtetni. De míg a hagyományos műfajokban például az, hogy a férfi vezeti a nőt, határozottságot jelent, kontakt közben arról árulkodik, hogy nem bízza magát a partnerére. András is “kontrollos” volt régebben, akkor érezte magát biztonságban, ha csak ő emelt. “Rájöttem, hogy a párkapcsolataimban is ez jellemez: igyekszem mindent megtenni, csak hogy kézben tarthassam a dolgokat.” Sokat segítettek neki azok a gyakorlatok, amikor társai körbeállták, és csukott szemmel a karjaikba kellett zuhannia. “A hétköznapokban az érintések mögül hiányzik a figyelem. Felszínesen, automatikusan élünk – meséli Vera. – A kontakt improvizáció közben viszont mintha a testeden ezer szem nyílna ki. És ezek nyitottak lesznek a térre, a párodra, sőt egy idő után át tudod vinni őket a külvilágba is. Őszinte nyitottsággal, figyelemmel fordulsz mások felé – akár még a villamoson is.”

Játszótér felnőtteknek

Új táncosok csatlakoznak, egy szikár arcú, copfos férfi a barátnőjével érkezik. Hiába erőltetem a témát, őt nem zavarja, ha kedvese más férfiakkal kontaktozik. “Persze a szexualitás itt is jelen van, hiszen férfiak és nők találkoznak, kár tagadni. De ez másról szól. A tánc igazi testtudattal olyan hétköznapitól eltérő tudatállapothoz vezet, amelyet nagyon nehéz szavakba önteni – mondja. – Mintha soha nem hallottál volna zenét, de el akarják neked magyarázni. Az érzéseim, gondolataim és testérzeteim finoman összehangolódnak, egyik sem kerül túlsúlyba. Igazi egységélmény.”  Hitetlenkednék még, de játszani kezd egy kockás inges fiúval, szinte szikrázik a férfienergia. Bolondoznak, dobálják, gyűrik egymást, kézen állnak. Fesztelenek, akár a kölyökkutyák. Néhány méterre a férfi kedvese egy vékony fiúval bújik össze, meghitten cirógatják egymás kezét.

Átszakadnak a belső gátak

“Játszótér felnőtteknek, ahol újra megélhetjük a gyermeki énünket” – fogalmazza meg az
élményt az egyik táncos, Klára, majd sorolja a kontakt improvizáció áldásos hatásait. A tánc során felfedezheti magában a szunnyadó művészt, miközben sokat tanul magáról és a kapcsolódásairól. Önismereti eszköz ez, amely akár terápiaként is felfogható, gyógyíthatja a kötődési problémáinkat, bizalmat épít. “Évekbe telt, amíg magabiztosabban táncoltam, ám az órák kezdőként is nagy élményt jelentettek – idézi fel. – Átszakadtak a belső gátak.” A csapatépítők még nem fedezték fel ezt a programot, működnek viszont olyan stúdiók, ahol a szülők a gyerekeikkel táncolhatnak.
A foglalkozás még tart, amikor a fotóssal elbúcsúzunk. Némán lépünk ki a sötét utcára, ahol a járókelők nem is sejtik, hogy egy vidám törzs ősi ünnepét hagytuk fent az emeleten.

Bővebb információ: www.kontaktbudapest.hu

 Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:

• Mióta élsz szex nélkül?
  
• 103 évesen is boldogan – interjú a hosszú élet titkáról
• Coming out – Egy magyar színész vallomása
  
• Nem akaroom! – dr. Vekerdy Tamás a rettegett dackorszakról  
• Merd néha azt is mondani: NEM!
  
• Feldolgozni a feldolgozhatatlant – Két asszony vallomása
  
• Létezik újrakezdés? 

Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!