Ezzel küszködnek a kamaszok!

Vannak kamaszok, akik állandóan mozognak. Kezük-lábuk folyton jár, mindent levernek, akár álló helyzetből is el tudnak esni, de közben tele vannak jóindulattal, látni, tapasztalni szeretnének, segíteni másoknak – és örökké bajt okoznak. Ki lehet ez a típus? Nyilvánvalóan Tigris. Ő az, akit nagyon könnyen hiperaktívnak minősítenek, holott meggyőződésem, hogy ezeknek a gyerekeknek legalább a felénél – ha nem többnél – teljesen jogtalan a rásütött bélyeg. A lusta, árnyékban heverésző oroszlán nézőpontjából minden gepárd hiperaktív. A gepárd számára azonban létkérdés, hogy gyors legyen – sem a fogazata, sem a körmei nem alkalmasak arra, hogy oroszlán módjára éljen. Ő csak gepárd módjára tud élni, de arra manapság azt mondjuk, hogy kóros, beteg. Vigyáznunk kellene a szavainkra!

Micimackó, Nyuszi és Malacka

Aztán ott vannak azok a gyerekek, akiket az a vád nem érhet, hogy gyorsak vagy kapkodók volnának. Inkább lusták, lassúak, álmodozók. Ők azok, akiket ha nagy nehezen kivernek reggel az ágyból, fölveszik az egyik zoknijukat, de a másik ott marad a kezükben, mert valami egészen másra gondolnak. Akik mindig otthon vagy az iskolában felejtenek valamit. Akik kifelé bámulnak a tanórán, és lélekben egész másutt járnak.

Milne ezt úgy írja le a Micimackóban, hogy körbe-körbe jár, és közben láthatóan valami egész másra gondol. Ki ő? Hát Micimackó maga, aki csak egy dologra tud igazán koncentrálni, ez pedig a méz! Nem igaz, hogy az ilyen gyerekek nem tudnak összpontosítani! Az iskolában nem koncentrálnak, mert ott éppen nem arról van szó, ami őket igazán lekötné. Az ő mézük hiányzik onnan! De közben marha jó fejek ám, rettenetesen szerethetők. A baj az, hogy a mai iskolai normák között nekik mindig súlyos konfliktusaik vannak, ezért ők is a küszködő kategóriába tartoznak.

A harmadik típus megállás nélkül ügyködik, hihetetlenül szorgalmas és perfekcionista, mindent jól akar csinálni, és nem lehet valamiről lebeszélni, amíg a végére nem járt. Biztosan ismerik az ilyet: már réges-rég túlhaladtunk egy problémán, ám ő még mindig azon lovagol, és a világért sem lép tovább, hiába kérjük. Ő kicsoda? Teljesen nyilvánvalóan Nyuszi.

De nagyon hasonló karakter Malacka is: ugyanolyan buzgó, tele van segíteni akarással – annyi különbséggel, hogy ő aggodalmaskodó, félénk, állandó védelemre szorul.

Depresszió kamaszkorban

Mindig azt találjuk, hogy ezeknél a küszködő gyerekeknél a szorongásszint – a saját korábbi és későbbi életük viszonylatában – az átlagosnál magasabb. Még akkor is, ha időnként a vállukat rángatják, és lezser módon próbálnak viselkedni – mert ez igazából nem jellemző rájuk. Bennük komoly küzdelem dúl, sok bűntudattal és nagy önigazolási kényszerrel, ami gyakran játszmák formájában nyilvánul meg, és nemegyszer depressziós jeleket is mutatnak.

Az igazi depressziós azonban Füles, akire ha nem figyelnek eléggé, annak akár tragikus következményei is lehetnek tizenéves korban. Az egyik ilyen páciensemet tizenöt évesen hozták el hozzám, de addigra már olyan volt, mint Senki Alfonz, akit a világ összes országából kiutasítanak, így aztán teljesen jogtalanul él a földön. Őt már az összes iskolából eltanácsolták, miközben az oktatás persze kötelező, de neki nem volt hova járnia. A tanárok jelezték, hogy durván agresszív, veszélyezteti a környezetét, a legutolsó helyről akkor küldték el, amikor bicskát rántott.

Nálam is hetek elteltével vált világossá, hogy súlyosan depressziós, és erre oka is van. Már óvodás volt ugyanis, amikor felfedezték, hogy nem lát. Képzeljék el azt a szülő-gyerek kapcsolatot, amelyben a szülő három évig nem veszi észre, hogy a gyereke szinte vak! Ekkor nyolcdioptriás szemüveget kapott.

A Margit hídon mentek át, amikor életében először látta, ami körülötte van, és a homályból kibontakozott számára a világ. Ez önmagában is rettenetes trauma, ráadásul a gyakorlati vaksága miatt keveset tudott mozogni, ezért testessége a kortársak folyamatos gúnyolódásának tette ki őt. Arra tehát, hogy súlyosan, keserűen depressziós legyen, ezer oka volt. Ezek azonban nem derültek ki, csak az, hogy a viselkedése elviselhetetlen, hogy váratlanul kitör és robban, és akkor a környezete veszélybe kerül. Ám abban a pillanatban, ahogy depressziós betegként kezdtünk foglalkozni vele, elindultunk kifelé, és ez a gyerek ma már egészséges felnőttként él.

Tehát fontos, hogy depresszió alatt ne csak a mélabút értsük, amikor valaki magába roskadtan ül, mint Füles a folyóparton, hogy ebből a profilból se jó, meg abból se. A depresszió ugyanis nagyon gyakran ingerültséggel, agresszív tünetekkel jár együtt.

Szükséges krízisek

Mindezekkel együtt azt a furcsaságot élem meg öregkoromra, hogy annak örülök, ha tizenéves korban van krízis. Persze tudom, hogy ez pocsék időszak, átéltem szülőként is, mégis az a jó, ha van. Ebből a krízisből születik meg ugyanis az autonóm világkép, az önmagunkkal való azonosság élménye. Amikor nincs krízis, akkor a kamasz a meggyőződéseiért és döntéseiért nem tud megküzdeni, hanem ellenállás nélkül fogadja el és viszi végig a szülőét. Később akár az egész életét is leélheti úgy, hogy valójában nem tudja, kicsoda. Mivel nincs saját képe a világról, minden attól függ, hogy épp hova csapódik, ki az, aki irányítja – így a sorsa kiszámíthatatlan. Pedig ez az élet az övé. Az összes előnyével és jutalmával, hátrányával és büntetésével – ez az ő élete, és neki kellene az ezzel kapcsolatos döntéseket meghoznia.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.

A tartalomból:

• “Nem kötelező szeretni” – interjú Feldmár Andrással
• “Kezdetben csak a migrén volt közös bennünk” – interjú Máté Krisztinával és Bárdos Andrással
• A lélek eszmélése – Tolvaly Ferenc írása Indiáról
• Irányítsd a konfliktusaidat! – Asszertivitás-tréning
• Ha hatot mutat az óra – Mitől lankad a férfiasság?

Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!