Csak gyerekkel lehetünk boldogok?

Tapasztalataim szerint sajnos nem szokás kérdésként kezelni, kell-e gyerek a boldogsághoz, sokkal inkább megfellebbezhetetlen alapigazság: csak az tudja, mi a boldogság, akinek van. Harminc körüli nőként, gyermektelenül, netán férjezetlenül lehetetlen megúszni a kioktatást: a gyerek az élet értelme – egy szingli nő láttán mindenki feljogosítva érzi magát, hogy ossza neki az észt ebben az ügyben. Függetlenül attól, hogy az észosztónak valóban adott-e boldogságot, örömet a családalapítás. Annak idején az ilyen közhelyek hallatán a sikítófrász kerülgetett. Több okból is: egyetértek, ma már anyaként, hogy a gyermek a legjobb az életben. Az én életemben. De ez nem jelenti azt, hogy mindenkinél így van. Szakmámból (pszichológia) adódóan jó néhány szülőt ismerek, aki – még akkor is, ha soha nem fogja belátni, nemhogy bevallani – teherként és áldozatként éli meg a kicsi felnevelését. És van, aki bántja, megalázza, sőt veri is őt. Kötve hiszek az ő boldogságukban, és a szerencsétlen csemetéről most szólni sem merek! Vajon ez a szülő valaha elgondolkozott azon, hogy valóban szeretne-e gyereket? A legtöbben áldásnak érzik, de vannak kivételek – és valószínűleg többen, mint azt sejtenénk.

Akinek nem adatik meg
A másik ok, amiért a sikítófrász kerülget, hogy nem mindenkinek adatik meg a gyermekáldás. A meddőség ugyanúgy civilizációs népbetegségnek számít, mint az elhízás vagy a depresszió. Egyre több a nemzőképtelen férfi, a fogamzásképtelen nő, és nem mindenki képes örökbe fogadni sem, ha sajátot nem szülhet. Ráadásul hányan vannak, akik szeretnének ugyan gyereket, de megfelelő társ hiányában kifutnak az időből! Amikor valaki ilyen súlyú közhelyekkel dobálózik, a legkevésbé van tudatában annak, hogy milyen nehéz helyzetben lehet az, aki fölött ítélkezik ezzel a kijelentéssel. Mert a „kell a gyerek a boldogsághoz” kijelentésben az a fennhéjázó feltételezés is benne foglaltatik, hogy bezzeg neked, akinek nincs, nem találkozhatsz a boldogsággal – és talán nem is vagy olyan rendes ember, mint én, aki engedelmeskedve a fajfenntartás parancsának és a társadalmi elvárásoknak, sikerrel reprodukáltam magam.

„Harminc körüli nőként, gyermektelenül, netán férjezetlenül lehetetlen megúszni
a kioktatást: a gyerek az élet értelme.”

Ráérünk arra még
Sokat gondolkoztam régebben is ezen a kérdésen. És a válaszom akkor így hangzott: persze, persze hogy kell gyerek a boldogságomhoz. Csak nem most rögtön, szeretném előbb megszerezni capoeirából a sárga övet, és megírni a nagyregényemet is… Amikor így halogattam a döntést, már 33 éves voltam, és együtt éltem a férfival, az egyetlennel, akivel el tudtam képzelni, hogy valaha családot alapítunk. Mégis tétováztam, mert amikor számba vettem a gyerekvállalással járó visszafordíthatatlan változásokat az életemben – és nem a terhességi csíkokra vagy a megereszkedett mellekre gondoltam –, akkor úgy éreztem magam, mintha a fejemre szorult volna egy nejlon bevásárlózacskó. Nagyon szerettem úgy élni az életemet, ahogy: mérhetetlen szabadsággal, sok utazással, barátokkal. Imádtam, hogy az alkotásnak élhetek, a munkámnak, hogy nem függök senkitől és semmitől, és tudtam, hogy ha szülök, ennek mind befellegzett. Ó, persze, nem örökre, csak úgy 10-15 évre. Ha kettőt vállalok – mert abban biztos voltam, hogy tesó is kell –, akkor összejön a minimum 20 év.

Happy end
Ma egy négyéves kislány boldog édesanyjaként ki merem jelenteni, hogy életem legjobb döntése volt a gyerekvállalás. Nemrég a barátnőm, aki négy éve él Amerikában, a sarkára állt, és vett nekem egy repjegyet – mert mindig csak hitegettem azzal, hogy egyszer meglátogatom. Tíz nap vakáció, család nélkül. Már Ferihegyen úgy éreztem, hogy nem bírom ki a lányom és a férjem hiányát. A repülőn pedig azon kaptam magam, hogy Szofi kedvenc mesefilmjét, az ezerszer látott Micimackót kezdem nézni, később meg azon, hogy az mp3-lejátszómon Santanát hallgatok (Supernatural), ami nem is az én kedvencem, hanem a férjemé. Ráadásul könnyekig hatódtam minden kisgyermek láttán. Akármennyire jó volt, és valódi luxus a barátnőmmel tölteni tíz napot, dumálni, viháncolni, mint lánykorunkban, a vakációm legjobban várt pillanata mégis az volt, amikor végre hazaindulhattam – hozzájuk. Az első otthon töltött éjszakámon többször felébredtem. Jobbomon szuszogott a lányom, a másik szobában horkolt életem párja, és tudtam, hogy én vagyok a világ legeslegszerencsésebb és legboldogabb embere, amiért így vagyunk mi, együtt. Pedig az tuti, hogy most jó néhány évig megint nem megyek a világon sehova, és úgy néz ki, hála az égnek, hogy összejön az a bizonyos 20 év – de bánja a fene.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché párkapcsolat különszámában jelent meg.
A legfrissebb lapszám tartalmából:

• Társfüggőség
• Miért szeretünk adni?
  
• Cyberözvegyek – Férjük inkább a laptopjával bújik ágyba
  
• Miért fontos, hogy kapcsolatban élj?
  
• Apának lenni 20, 40, 60 évesen
  
•  Méltósággal megöregedni
  
• Tavaszi tisztítókúrák

  Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!