nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyarország kúl
„Egy ilyen helyzetben nőként ma már nem kötelességed befogni a pofádat” – Gryllus Dorkával beszélgettünk

„Egy ilyen helyzetben nőként ma már nem kötelességed befogni a pofádat” – Gryllus Dorkával beszélgettünk

Amikor senki nem ment sehova, ő elköltözött Berlinbe. Amikor sokan elindultak, ő hazaköltözött, mert ahogy mondja, most éppen a „vissza a gyökerekhez” elmebajában tombol. Szerinte a nők is tehetnek arról, ahol most az egyenjogúság tart Magyarországon, úgy látja, itthon még mindig fontosabb a „push-up és a műszempilla”, mint a teljesítmény. A munka és a gyereknevelés összeegyeztethetetlenségéről, anyaságról, női és férfi szerepekről, a családi kötelék fontosságáról beszélgettünk Gryllus Dorkával.
Avatar
Barnóczki Brigitta
f Ajánlom

A Jaj, istenem című darabban, amit a Gólem színházzal játszol Kálid Artúrral a Hatszín Teátrumban, egy pszichológusnőt alakítasz. Ella szerepe sokrétű: egyedülálló anya, aki autista gyereket nevel. A darabnak szinte a legelején találkozunk egy olyan szituációval, hogy a páciens akkor érkezik, amikor otthon van a gyerek. 

Igen, az első tíz percben kapunk egy komoly jellemrajzot a csajról. (nevet)

Ez egy egészen hétköznapi kapcsolódási pont akár a mai magyar anyákhoz, meg úgy egyáltalán az anyasághoz.

Anyaság kontra hivatás?

Nem kontra, csak maga az összeegyeztetés.

Vagy az összeegyeztethetetlenség? (nevet)

Te hogyan küzdesz meg ezzel?

Ahogy a darabban Ella is mondja, „hát figyelj, nem szoktam, ha te itt vagy, de most kivételesen muszáj volt, de csak egy óra lesz, és szerencsére a bébiszitter pont át tudott jönni”. Persze a gyerek többször bejön közben, elromlik a DVD-lejátszó, akkor ki kell menni, tehát ez a fajta multitasking, ahogyan az ember próbálja összehozni a munkát és a gyereknevelést, ez igenis létezik. Ha van valami nagyon fontos dolog, ha az Isten fölhív, akkor azt muszáj felvenni, de vasárnap például a gyerekkel kell lenni, mert vele akarsz lenni, és kész.

Fotó: Hermann Ildi

Művészcsaládban nőttél fel, számodra nem idegen ez a jelenség. A saját gyerekeddel hogyan oldod meg az ilyen szituációkat? Vagy kiszámíthatóbb az életed, amióta szabadúszó vagy?

Nem, az ember ilyenkor egy kettős kötöttségű drámai hős: próbálod a prioritásaidat valahogy tisztán tartani, de ez nem mindig könnyű, mert ma már a 24 órás elérhetőség és a 12 órás munkanap a jellemző. Amikor legutóbb egy ismerősömmel arról beszéltem, hogy hány óra pihenőidő járna, akkor ő azt mondta, hogy a multiknál három órákat alszanak az emberek. Nem hiszem, hogy lehet úgy élni, hogy az ember három órákat alszik. Vagy ki az a munkaadó, aki ezt várja el a munkavállalóitól, és ez hol térül meg neki? Valahol tényleg az abszurditás határán túl nyomjuk magunkat.

Volt olyan ismerősöm, aki kijelentette, hogy nem akar olyan grafikussal dolgozni, akinek gyereke van, és öt után nem elérhető.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy könnyebb most már anyaszerepet megformálni így, hogy van gyereked. Nehezebb volt anyát játszani akkor, amikor nem volt?

Azt nem gondolom, hogy akinek nincs gyereke, az ne játsszon anyát. Ez hülyeség, hiszen eljátszunk gyilkosokat is anélkül, hogy megöltünk volna egy embert. Nyilvánvaló, hogy az ember könnyebben tud valamihez nyúlni akkor, ha valamiben több tapasztalata van. De mondjuk, amikor az Egy nap című filmet forgatták, akkor a Szamosi Zsófinak még egy gyereke sem volt, és zseniálisan eljátszott egy háromgyerekes családanyát. Tehát ez nem feltétlenül van így. Nekem például más élményem van most azzal, hogy anyát játszom, mint amíg nem volt gyerekem.

Ella szerepének másik nagyon érdekes rétege, hogy sérült gyereket nevel. Hogyan tudtál ehhez kapcsolódni?

Egy sérült gyerekhez több türelemre van szükség. Mivel én az Autistic Art jószolgálati nagykövete vagyok, többször jártam autista otthonokban, és láttam, hogy anyaként ezt megélni nagyon-nagyon bonyolult. Később, a próbák során derült ki a kapcsolódási pont a darab és az életem egyéb részei között, és így alakult ki egy kis kooperáció: az Autistic Art rendszeresen tart rajzfoglalkozásokat autista otthonokban, az ott készült alkotások kerülnek rá különböző termékekre, például csokoládéra, nyakláncokra. Az eladott termékekből befolyt összeg pedig az otthonokhoz kerül vissza. Azon a kannán például, ami ott van a színpadon, Réti Kristóf manója látható.

Kapcsolatban vagy olyan szülőkkel is, akik autista gyereket nevelnek?

Többször találkoztam már ilyen szülőkkel, igen. Tudom, hogy nehéz egy gyereket beadni egy otthonba, és elfogadni, hogy neki ettől teljesebb élete lesz. De adott esetben ezt meg kell lépni, mert így szakértő kezek közt könnyebben kapcsolódhat rá a világra. 

Gondolod, hogy most már több anyaszerepet fogsz kapni? Egy ideig mintha benne lettél volna egy skatulyában: a prostituált szerepekre gondolok.

Más is van emögött:  hogy most kezdenek másfajta szerepeket írni a nőknek. Sok nő küzd most azért a világban, hogy ne csak a férfi narratíva legyen, hanem női szerzők, női hősök, női problémák kerüljenek szóba, mint például az Egy nap, amiről már beszéltünk.

Így talán a fiatal nő is nemcsak mint a szexuális vágy tárgya képes megjelenni a filmben, hanem másképpen is.

Én már túl vagyok a szexi kiscsaj szerepeken (nevet), de tök szép szerepeket játszottam, minden szuper volt, ahogy volt eddig. Mostanra egy másik korba értem, és tök jó, hogy anyákat kezdek játszani. Elértem azt a kort, hogy ha nem lenne gyerekem, már teoretikusan is elképzelhető, hogy van. (nevet)

Fotó: Hermann Ildi

És te miként viszonyulsz ehhez? 

Jólesnek azok a szerepek, amik az utóbbi időben megtaláltak, és az is jólesik, hogy ezt az egész „jócsaj” problematikát kicsit elrakhatom… épp a múltkor mondta az egyik barátnőm, hogy nekem azért elég sok munkám volt abban, hogy mást is lássanak bennem.

Mire gondolsz?

Arra, hogy ne csak a szép, erotikus nő legyen ott, hanem, hogy valaki meg is hallja, amit mondok. És hogy a gondolat át is menjen. (nevet)

Erre gondoltam az előbb, hogy akkor mégiscsak bezártak téged a szép nő skatulyába. Ami nyilván hízelgő is.

Persze. Tök jó, hogy kaptam a Jóistentől egy olyan alkatot, ami a mai szépségideálnak pont megfelel. Hurrá! És ez a kisugárzás a színpadon vagy a vásznon bizonyos dolgokra alkalmassá tesz, csakhogy

én ahhoz nem vagyok elég ravasz, hogy ezt a kisugárzást bármikor is használni tudtam volna.

Túl egyenes ember vagyok ahhoz, hogy játszani tudjak. 

Németországban könnyebb volt kitörni ebből? Nekem messziről úgy tűnik, hogy a németek elfogadóbbak, egészen másképp látják a világot.

Szerintem más a nőkép Németországban. A nők is ügyesebbek, előrehaladottabban gondolkoznak. Eleve egy kettős játékról beszélünk, úgy értem, hogy ha találkozol egy férfival, akkor akarsz-e azáltal hatni rá, hogy szexi vagy és csinos, vagy odamész és azt mondod, hogy én egy ember vagyok, és szeretnék veled beszélni. Hogy egy munkamegbeszélésre dekoltált ruhában és miniszoknyában mész-e, érted?

Kettőn áll a játék, hogy te milyen imidzset hozol magadról egy adott helyzetben, és a végeredmény igenis, múlik a nőkön is.

Magyarországon még mindig megy ez a „jaj, de csinos ma, Évike”, de Évike tesz is erről, beveti az összes pushupot, amit csak lehet. Nem mindegy, hogy nőként miként prezentálod magad, hogy fontosnak tartod-e a külsőségeket. Úgy érzem, hogy Magyarországon gyakrabban látok olyan nőket, akik fontosabbnak tartják, hogy műszempillát ragasszanak maguknak, és mélyen dekoltált ruhában járjanak, Németországban ehelyett – ha csak a külsőséget nézed – azt láttam, hogy a nők sokkal inkább játszanak arra, hogy egyenrangú partnerei legyenek a férfiaknak.

Mondjuk akár maszkulinabban öltöznek?

Akár. Nem is nagyon hallasz olyan nőkről (mármint én nem hallottam), akik arra játszanak, hogy majd jön egy gazdag pasi és elveszi őket feleségül.

Ez a „jó csaj vagyok, és valaki vegyen nekem egy autót” attitűd valahogy ritkább, mint itthon, ahol szinte hétköznapi. Hogy nők között felmerül, mintegy megoldást jelent az életre, hogy valaki tartson el engem. Úgy érzem, hogy kint ez sokkal ritkábban jut a nők eszébe.

A múltkor hallottam egy beszélgetést, egy illető elmesélte, hogy egy nő alá tolta a széket, és a nő ezen meglepődött. Szóval itt még megvan ez, hogy nőt gyengébbként kezelik. Egyfelől szép, persze, ha valaki lesegíti a kabátod, meg kinyitja előtted az ajtót, de Berlinben már ritkábban fordul elő, hogy valaki kinyitja előtted az ajtót, vagy kiszedi a kezedből a szatyrot, viszont nincs is „jaj, ne izgulj, kiscicám”. Itthon könnyebben „bele lehet nyomni” egy nőt ebbe a helyzetbe.

Fotó: Hermann Ildi

És ezzel elesettebbé tenni?

Elesettebbé, kiszolgáltatottabbá… egy kicsit hülyébbnek nézni, leszólni, hogy „te ehhez nem értesz”. Ez is könnyebb. A múltkor készült velünk egy családi riport, ahol felmerült egy ilyen, hogy „Dorka, kínáld körbe a pogácsát!”, és az öcsém mondta, hogy ő is körbe tudja kínálni.

Akkor nálatok ez jól felépült, de mennyire van ebben szerepe az édesanyádnak, Kőváry Katalinnak? Hiszen ő is egy nagyon maszkulin szakmát választott.  

Biztos, hogy van köze hozzá. Ő színházi rendező volt, és a mai napig ritka a női rendező. Az édesapám anyukája pedig Eötvös-díjas feltaláló, akiről először írtak egy híres amerikai lapban: száz emberből ő volt az egyetlen nő, a többi kilencvenkilenc meg férfi. Anyám, nagyanyám dolgozott, a dédmamám pedig csak azért nem, mert a férje nem engedte. Szeretett volna tanítani, de a dédapám pap volt, és azt mondta, hogy „mit fognak szólni az emberek, ha a pap felesége tanít az iskolában”.

Pedig a tanítás nemes szakma.

Abszolút, de ő mégis csak akkor mehetett, ha helyettesíteni kellett.

Mennyi az anyukád szerepe a te önállóságodban?

Otthon sosem hangzott el, hogy „fogjál magadnak egy pénzes pasit”, így amikor én ezt először hallottam, rendesen meglepődtem. Hogy valakinek ez téma. Evidens volt, hogy tanulok, fel sem merült, hogy ne legyen belőlem valami.

Kislányként mit képzeltél el magadnak, mi szerettél volna lenni?

Nem emlékszem. Semmi konkrét.

Előfordult, hogy úgy érezted, azért, mert híres emberek gyereke vagy, bizonyítanod kell?

A karrierem elején. Akkor az ment, hogy „téged úgyis felvesznek a főiskolára, mert anyukád rendező, mert anyukád majd benyom”. Később, Berlinben sok mindent elértem, de minél messzebb jutottam, annál inkább éreztem, hogy hogy mi az, amit soha nem érek el.

Például?

Hogy mi az odatartozásnak az a lépése, amit harmincévesen már nem tudsz úgy meglépni, mint itt Budapesten, ahol engem generációkra visszamenőleg ismernek. Nemcsak engem, a nagymamámat, a nagypapámat, az anyukámat, az apukámat. Rengeteg ember szeret engem, mert szereti az apukámat. Előnyöm, vagy jobban mondva van egy kreditem attól, hogy tudják, kik a szüleim, és tudják azt is, hogy ki vagyok én.

Fotó: Hermann Ildi

Ez nem teher?

A pályám elején be kellett bizonyítanom, hogy én önmagamért vagyok valaki, de később megéreztem, hogy előny is lehet ez a kredit: hogy sokadik generációja vagy egy, az emberek által elismert családnak.

Berlinben megtanultam, hogy van élet enélkül is.

Mert ott senki nem mondta, hogy „apukáddal együtt jártam focizni a Móriczban”. (nevet)

Te abban az időszakban mentél el, amikor még nem volt kivándorlási hullám. Különlegesnek számított, hogy nekiindultál a nagyvilágnak.

Mindig mást csinálok, mint a többiek. Amikor senki nem megy sehova, akkor elmegyek, amikor sokan elmentek, akkor visszajöttem. Árral szemben menni nagyon jó tulajdonság. (nevet)

Gondolom, voltak olyan napok, amikor inkább elmenekültél volna az egészből. Vagy mindig volt kint munkád?

A döntés nem a költözésről szólt. Itthon nem volt munkám, közben kintről jött egy filmes felkérés, és kimentem. Éppen arra nyílt egy kapu, miközben Budapesten minden zárva volt. Vissza sem úgy jöttem, hogy na én most hazamegyek, hanem terhes lettem. Akkor gondoltam, hogy Budapesten jobb lesz megszülni egy gyereket.

De miért?

Mert itt vannak a szüleim, itt a férjem, ő alapvetően itt dolgozik Budapesten, bár most speciel Nyíregyházán, szóval nem vagyunk beljebb. (nevet) Az akkori élethelyzetünkben úgy tűnt, hogy jobb lesz nekünk itthon, amikor megszületik a gyerek. Terhesen pedig úgysem játszottam.

Logikus volt, hogy amíg Soma kicsi, addig legyünk itt, aztán valahogy nem mentünk vissza.

Kaptam egy színházi felkérést, majd jött még egy. Somika itt kezdett el óvodába járni, aztán a barátaival együtt ment az iskolába. Most már nem megyünk sehova, mert ő iskolába jár. Észrevétlenül, hat év alatt szépen visszaköltöztem Budapestre. (nevet)

Szerinted jobb itt neki? Jobb itt gyereket nevelni, mint Németországban?

Attól függ, hogy hol, attól függ, hogy kinek. Figyelj, ha van egy gyereked, akkor fontos, hogy legyenek körülötted emberek. Olyan helyzetekre gondolok, hogy „figyelj, elugrom egy órára jó, odavihetem?”. Berlinben is sok barátom van, de azt hiszem, nekem itthon mégis könnyebb, még ha ott befogadóbbak is, mint nálunk. Engem pedig minden megérint, iszonyú érzékeny ember vagyok, színészként is, minden rezdülésre ugrom. Ha csak megkérdezik a jógaórán, hogy „érted, amit mondok”, már az is képes érzékenyen érinteni.

Nehezen viseled, ha negatív kritika ér?

Igen. De az utóbbi időben szerencsére nem ért semmilyen kritika. Nehezen viselem, ha valaki nem szeret.

Fotó: Hermann Ildi

Mindenki szeressen?

Igen, persze. (nevet) És tessék, erről eszembe jut megint, hogy a németek sokkal befogadóbbak.

Ha választhatnék, hogy ide jöjjek idegennek vagy Berlinbe, biztos, hogy Berlinbe mennék. De én itt itthon vagyok, ott meg akármennyire is befogadtak, mégis előfordult, hogy idegennek éreztem magam.

Mondok egy példát: kint elmentem abba a boltba, ahova jártam, és vettem fügelekvárt. Mondta az egyébként tök kedves eladó, szeretetből, hogy „jé, fügelekvár?” Mondom, igen, igen én szeretem. „Aha, igen érdekes, hát biztos, ha az ember azon nő fel.” Ennek a párbeszédnek az volt a lényege, hogy ő azt feltételezte, hogy valami déli országból jövök, ahol a füge nő, és valószínűleg azért veszem a fügelekvárt, mert nekem ez valami gyerekkori dolog.  Én meg álltam, hogy én nem a fügelekvárral nőttem fel. Tehát van egy ilyen ti meg mi, ami ha csak bármilyen szófordulattal, még ha szeretettel is beugrik, akkor valahogy mégis csak azt érzed, hogy ő más, ő máshonnan jött, hogy ő itthon van, te meg nem teljesen. Akcentusom is van, azon is hallják, hogy máshonnan jövök. Az alapvető életminőségemet mindez persze nem zavarja, de mégis van benne valami furcsa. Színészként és magánemberként is egészen más itthon. A magyar nyelvet százszázalékosan uralom: nyolc oktávon tudok rajta játszani, németül pedig talán hat oktávon. Most forgattuk az A la carte című sorozatot. Gyorsan kellett dolgozni, munka közben pedig volt olyan nap, amikor eszembe jutott, hogy „de jó, hogy ezt a sok szöveget csak magyarul kell megtanulnom”.

Egyes karakterekben a nüansznyi elmozdulásokat nehezebb megformálni?

Biztos, hogy vannak nüanszok, amiket nem érzékelek németül. Biztos, hogy más, amit hozok az akcentusommal és a kinézetemmel. Mondjuk, ez abból a szempontból jó volt kint, hogy nem az az erotikus nő voltam, amiről az előbb már beszéltünk.

Az A la carte című sorozatnál láttam az Instagram fiókodban, hogy volt, hogy hajnali ötig forgattatok. Ilyenkor hova teszed a kisfiadat?

Van egy kedves, fizetett családtagunk, akire bármikor számíthatunk, az elmúlt években sokat utazott velem és Somával. Mindaddig jött, amíg Soma iskolás nem lett.

Akkor most már nincs utazás munkaügyben? 

De, ha kell, akkor elutazom, csak Soma nem tud velem jönni, mert iskolába jár. 

Visszatértünk a hivatás kontra anyasághoz. Márpedig itt ezzel kapcsolatban kell döntést hozni.

Nem csak nekem. A férfiaknak is döntést kell itt hozni. Úgy érzem, hogy a nőkkel szemben a társadalom kegyetlenebb. Pro és kontra. Nálunk például baráti vagy családi körben sokkal inkább téma, ha én elutazom, mint az, hogy a Kornél (Simon Kornél színész-rendező, Gryllus Dorka párja – a szerző.) most hat hétig rendez Nyíregyházán. Mindenki úgy van vele, hogy „hát igen, a Kornél rendez, te meg itt vagy a gyerekkel”. De amikor én elutazom és a Kornél van itthon a gyerekkel, akkor mindenki jön, hogy „jaj, akkor mit segítsünk?” (nagyot nevet)

Fotó: Hermann Ildi

A Jaj, istenem című darabban arról panaszkodik a Jóisten (Kálid Artúr), hogy ő meg az anyák a bűnbakok mindenért.

Igen. Nem tudod úgy csinálni, hogy a gyereked húsz év múlva ne mondja azt, hogy „miért kellett nekem gitárt tanulni” vagy „miért nem mondtad, hogy tanuljak gitárt?” (nevet) Tényleg nem tudod, hogy mivel teszel jót a gyerekednek.

Neked van erre valamilyen koncepciód?

Nincsen, úgyis azt fogja mondani húsz év múlva, hogy azt nem így kellett volna csinálnod. Megpróbálom maximális szeretettel nevelni. Megteszem, amit csak bírok.

Szerinted a fiús anyáknak mennyire van felelőssége abban, hogy a fiaink lány kortársai ne kapjanak olyan beszólásokat, amilyeneket a mi generációnk kap? 

Megy előre a világ. Anyukámmal beszéltük nemrég, hogy neki fiatalkorában folyamatosan beszóltak az utcán. Az építőmunkások, a kamionsofőrök, mindenki utána fütyült, hogy „hű, de megizélnélek”. Azért ma már ilyet nem mondanak az utcán, ugye? 

Azért még mindig utánad szólhatnak, ha rövid szoknyában vagy.

De azért nem természetes, nem?

Talán nem olyan gyakori.

Kérdeztem anyámtól, hogy anno, akkor mit csináltál? Azt mondta, semmit, csak nézett előre, és ment tovább.

Egy ilyen helyzetben nőként ma már nem kötelességed befogni a pofádat.

Szóval azt gondolom a fiúk neveléséről, hogy a példa nagyon sokat számít. Az én fiam látja, hogy az apukája is főz, és ugyanúgy megy érte az iskolába, mint én. Ők is vannak ketten, én is elutazom, dolgozom, tudja, hogy a mamának is dolgozni kell. A példa a legerősebb, szerintem. Ugyanúgy múlik minden a nőkön is, mint a férfiakon. Az ember azt mondja az ebéd végén, hogy gyerekek, szedjük le az asztalt. Nemrég egy baráti társaságban voltunk, ahol természetes volt, hogy a lányok terítenek, a fiúk beszélgetnek. És akkor egyszer csak mondtam, hogy csajok, ne mondjuk azt, hogy csináljuk együtt ezt a dolgot? És képzeld, a csajok mondták, hogy „á, ne, hagyjuk, hát tök jó ez így”. Tehát a csajokon is múlik, hogy ez miként változik. Mintha szeretnénk, hogy mi, lányok a konyhában beszéljük a lányos dolgokat, a fiúk meg a fiúsakat a nappaliban.

Fotó: Hermann Ildi

Fontosnak érzed, hogy a hétköznapjaidban ezen változtass?

Biztos a berlini időszak miatt szúrnak szemet bizonyos dolgok. Ott más a normális, ott ilyen nincs, hogy a lányok terítenek, a fiúk beszélgetnek, ott a fiúknak is kínos lenne egy ilyen helyzet. De nézzük egy másik oldalát is: 

Nálunk egy hétköznapi beszélgetésben is sokkal több a szexuális utalás, akár vicc szinten is.

Németországban mintha leszoktatták volna a férfiakat az incselkedésről. 

Neked nem hiányzik?

Van, hogy jólesik, ha azt érzem, hogy valakinek imponálok, de nem mindig tudok ezzel mit kezdeni. Amit mondtam már, hogy a saját vonzerőmet sosem tudtam jól kihasználni. Nem tudtam előnyöket kovácsolni, mindig inkább ráfaragtam, és volt, hogy megsértődtek a férfiak, ha nem úgy alakult a dolog. 

Most játszol még az Anna Kareninában is. Őt milyen érzés megformálni? Ő is árral szemben úszott. 

De neki sem ment igazán. Érdekes. Mondja a szerelmének, Vronszkijnak, miközben nem tud kilépni a házasságából, hogy „más nőknek miért megy olyan könnyen mindez?” Nem tud flörtölni.

Korának áldozata: nem volt saját keresete, ki volt szolgáltatva a férjének.

Persze az is egy kérdés, hogy a mai világban ez mennyivel könnyebb, hiszen ma is ismerünk nőket, akik nem tudnak elválni a férjüktől, mert nem akarják elveszíteni a gyereküket. Tudjuk, hogy ma is él a kérdés, hogy van-e jogod a te szerelmi őrületed miatt felrobbantani egy családot, vagy nem rosszabb-e a gyereknek, ha egy boldogtalan anyával él együtt. Anna Karenina vívódik, nem tud megfelelni a társadalmi elvárásoknak, és kicsúszik alóla a szőnyeg. Élvezem a jelenlegi szerepeimet, az Anna Karenina pedig (szerintem) különösen jól sikerült előadás. 

Mitől?

Nagyon egymásra találtunk a Trojka társulattal, egyértelmű a párbeszéd köztünk, és valljuk be, ritka az ilyen. Élmény velük lenni emberileg, színházilag is. Úgy tudtuk megcsinálni az előadást, hogy szinte nem is ismertük egymást. A darab rendezőjét, Soós Attilát onnan ismertem, hogy a testvéremnek egy barátnőjével járt, amikor kicsik voltak. Ez az a kredit, amiről már beszéltem. Találkoztam Attilával az utcán, ő meg megkérdezte, hogy „nem akarsz Anna Kareninát játszani?”, és én azt mondtam, hogy de. Nincs gyanakvás: 25 éve tudod, hogy ki ő. Ez az, ami számomra nincs meg Berlinben. Kint jöttem rá, hogy mennyire mély bizalmi rendszerben létezem Budapesten. Most éppen abban a fázisban élek, vagy éppen abban az elmebajban tombolok, hogy „vissza a gyökerekhez”, de nem állítom, hogy ha egy év múlva találkozunk, akkor is így lesz, és hogy itt maradok örökre. Egyik este Budapest bárt hallgattunk, és Adyról beszélgettünk, és azt éreztem, hogy ez nagyon jó. 

Fotó: Hermann Ildi

Ez hiányzott Berlinben?

Nem, nem hiányzott, abszolút nem érzékeltem, hogy hiányozna, csak amikor visszajöttünk, akkor kezdtem el felfedezni, hogy jé, ez Berlinben nekem nincs. De ilyen vagyok: mindig abban keresem a jót, amiben éppen benne vagyok.

Független színházaknak dolgozol, szabadúszó vagy. Egy részről jó a függetlenség, másik oldalról viszont nem olyan könnyű.

Nehéz helyzetbe kerültek a független színházak a TAO megvonással. Labilis a helyzetük. Azt látom, hogy van egyfajta fáradtság is azokban az emberekben, akik harcolnak a független színházak létezéséért. Meglep, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt, és hogy igaziból nem lehet tudni, hogy lesz-e helyette valami vagy nem. Rengeteg színház az összeomlás szélére került. 

Be tudsz szállni ebbe a küzdelembe?

Felajánlottam. De azt látom, hogy nincs is rá igény.  

Inkább maradunk csendben?

Magam sem értem. Próbálom megérteni, hogy miért nem mondjuk azt, hogy volt egy adott összeg, arra terveztünk egy évadot, aztán elvették azt a pénzt… de ez nem oké. Azt kéne mondani, hogy ez így nem oké. 

A te megélhetésedet ez mennyire érinti?

Engem ez most személy szerint nem nagyon érint, de érzem magam körül a kétségbeesett bizonytalanságot. Különben épp a napokban mondtam a barátnőmnek, hogy a szabadúszás olyan, mint a kutya vacsorája. Mondta is, hogy milyen szép múlt századi fordulatokkal tudok élni. (nevet) De a szabadúszás mindenhol ilyen. Vagy csörög a telefon, vagy nem. Egy bizonyos szint fölött valószínűleg csörög, de még akkor is lehet, hogy nem. Nekem is volt ilyen: amikor leforgattuk a Dallas Pashamendét, és utána nem volt színház, ahova szerződhettem volna. Sőt, amikor elvégeztem a főiskolát, akkor sem volt szerződésem. Ennek már húsz éve, és húsz év alatt annyit épül az ember, hogy azt mondja, majd csak lesz valami. Vagy majd cukorkát árulunk. (nevet) De akármilyen szinten vagy, ilyen periódusok minden színésznél vannak, még a legsikeresebb embereknél is előfordulhat. De akkor is: színésznőnek lenni szerencsés hivatás. 

Megosztás Facebookon