Kollár-Klemencz László: „Belebetegedtem a városba”

Nemrég jelent meg a második novellásköteted, A műanyag kerti székek élete. Miről szól ez a könyv?

A műanyag kerti székek életéről. De komolyra fordítva a szót, ez tulajdonképpen az első, Miért távolodnak a dolgok című novelláskötetem folytatása, amiben a környezetemről, a Dunakanyarról, a város és vidék peremén élő emberekről írok: azokról az emberekről, akik körülöttem élnek – és rajtuk keresztül, persze, a saját életemről is. Erről a félvidéki-félvárosi létről. Az első könyvemben „új természetírásoknak” tituláltam a novelláimat, tulajdonképpen ezek a most megjelent írások is azok, csak azóta még beljebb költöztem a természetbe és ezzel valószínűleg a saját természetembe is. Szerettem volna, ha ezek a történetek még jobban kibontják az ember és a természet viszonyát, és felmutatnak valamit abból a küzdelemből, amit mi, természetközelbe vágyó-bújó emberek vívunk, hogy megtartsunk vagy újra felfedezzünk bizonyos értékeket. Mert azzal, hogy a nagyvárosi, könnyen megszerezhető és eldobható, olcsó, de kényelmes életünket éljük, nagyon sok mindent elvesztünk, megtagadunk magunktól.

Szentendre mellett, a Pilisben laksz egy erdei tanyán, lovak, kecskék, tyúkok között, de közben abból élsz, hogy kiállsz a színpadra több száz vagy több ezer ember elé, és kicsapod eléjük a lelkedet. Nem érzed ellentmondásosnak ezt az életformát?

Én nem érzek ebben ellentmondást, nekem így kerek az élet. A legközelebbi szomszédom egy kilométerrel arrébb lakik, de összejárunk: egymás mellett legelnek a lovaink, ha elkóborol a kecske, szól, hogy menjek utána, ha nincs vize, átjön és kér tőlünk, egymásra vagyunk utalva. Vidéken voltam gyerek, Újhartyánban, egy kétezer lakosú, Dabas melletti városkában, nekem kedves a falu, azokat a mintákat hoztam magammal, amiket ott kaptam. Lehet, hogy egy tősgyökeres városinak ez szokatlan: hogy vidéken mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja a másikról, hogy iszik-e vagy nem, hogy jól megvan-e az asszonnyal vagy nem, hogy mikor jár el, mikor jár haza. Ha falun élsz, nyilvánosan, kiterítve élsz, de nekem jó így, én így érzem magam biztonságban.

Kollár-Klemencz László (Fotó: Vadnai Szabolcs)

Ezen nem változtat semmi, az ismertség és a siker sem; annak idején, amikor az Andersennel meg a Kistehénnel tényleg közel kerültünk ahhoz, hogy külföldön is befussunk, az volt az első dolgom, hogy megbeszéljem a zenekarral, bárhogy is lesz, mi itt maradunk, nekünk ez az otthonunk, ha kell, innen megyünk majd nagy, nemzetközi turnékra, és ha vége, ide jövünk vissza. Nekem a falu, az erdő az otthonom, a város, legyen az magyar város vagy külföldi, igazából csak a színpadot jelenti, a bulikat, a fellépéseket. Ami fontos, de nem tudja kitölteni az egész életemet, nekem kell az, hogy a zöldben, állatok között legyek, hogy a kezembe vegyek egy zsíros göröngyöt, egy darab fát vagy egy szerszámot.

Röhögni fogsz, de ha nem otthon vagyok, akkor vagyok legboldogabb, ha bemegyek a barkácsboltba láncfűrészt vagy sarokcsiszolót nézni.

Remeteéletet élsz?

Nem tartom magam remetének, inkább azt mondanám, hogy keresem azt az állapotot, ami nekem a legtermészetesebb, amiben igazán jól érzem magam. Van, akinek elég, ha van néhány fűszernövénye az erkélyen, de nekem ennél több kell, nekem fontos, hogy valódi, fizikai kapcsolatom legyen a természettel, és hatalmas szerencsém van, hogy a munkámnak, a körülményeimnek és a körülöttem lévő embereknek köszönhetően így élhetek. Hogy őszinte legyek, engem éppen ez a fajta rácsodálkozás lep meg: nincs abban semmi különös, ha valaki az erdőben él, és Pesten zenél, nekem halál természetes, hogy így élek. Nem vagyok sem ufó, sem különc, sem külön utakat járó kívülálló. Ezt választottam; hidd el, vidéken igazán jól, „nagy lábon” lehet élni, már csak azért is, mert sokkal olcsóbb minden, mint a nagyvárosban. De ezzel együtt megértem, ha valaki inkább a városban marad, ott könnyebb elbújni, nincsenek fürkésző szemek, csak annyit kell megmutatnod a személyiségedből, amennyit akarsz.

Mégis, honnan ez a vidék iránti, erős nosztalgia? Újhartyánban születtél ugyan, de úgy tudom, a szüleiddel elég hamar felköltöztetek Pestre.

Igen, Újhartyánban csak egy-két évet éltem kicsi koromban. A szüleim első generációs pestiek, de hiába költöztek be a városba, nem tudták igazán megszeretni az itteni életet, hétvégente vagy amikor szabadságuk volt, azonnal rohantunk haza. Velük együtt én is átéltem a Pestre költöző vidékiek nagy dilemmáját: jó ez a város, és sok mindent megad, mégis, azok a minták, amiket vidékről, a családodból hozol, mindig visszahúzzák az embert. Sok olyan barátom, ismerősöm van, aki itt él, itt csinált karriert, idekötik a hétköznapjai, mégis, évről évre alig várja, hogy hazamenjen az ünnepekre, a disznóvágásra vagy a kolbászfesztiválra.

Nem tartom magam remetének, inkább azt mondanám, hogy keresem azt az állapotot, amiben igazán jól érzem magam. (Fotó: Vadnai Szabolcs)

Sokáig te is Pesten éltél, a BME-re jártál, zenéltél és egy rajzfilmstúdióban dolgoztál. Úgy tűnt, hogy tipikus fővárosi művészgyerek lesz belőled. Mikor jött a felismerés, hogy ki kell költöznöd a városból?

Ez igazából mindig ott volt bennem, egy ideig úgy voltam vele, hogy ha eljön az ideje, majd visszaköltözöm Újhartyánba, de hát tudod, hogy van ez, az ember Pesten él, itt dolgozik, idevalósi lányokkal találkozik – akárhogy is vágyik vissza vidékre, megpróbálja elfogadni az életét. Pláne fiatalon. Huszonévesen csak topogtam, kerestem a helyemet, nem tudtam, merre menjek tovább. Bele is betegedtem a városba. Amikor a Varga Stúdiónál dolgoztam, pánikbeteg lettem, voltak olyan hónapok, hogy minden délután rám tört a roham, be kellett ülnöm egy taxiba, és hazahúzni, hogy megnyugodjak. Egy időben komolyan azt hittem, hogy szívbeteg vagyok. Aztán harminc-egynéhány évesen kiköltöztem Szentendrére, és magától elmúlt a dolog.

Soha nem vágytál külföldre?

Dehogynem. Lett is volna rá lehetőség, hogy kiköltözzek, amikor rajzfilmeket csináltam, Paul Driessen (Kanadában élő, világhírű holland animációs filmrendező, 3 Misses című filmjéért 2000-ben Oscar-díjra jelölték – a szerző.) hívott, hogy menjek dolgozni a Kanadai Filmakadémiára. Baromi nagy lehetőség volt, de persze elbaltáztam. Beadtam a Követ a teve című filmtervemet, ami egy talkshow-műsorvezető Elvis-imitátorról szólt, akinek az a fixa ideája, hogy bárhova megy, mindenhová követi egy teve. Teljesen elmebeteg ötlet volt, mondták is, hogy „Te, Laci, küldjél már valami mást!”, én meg megsértődtem, hogy nem értékelik a művészetemet, és azt mondtam, ha ezt nem csinálhatom meg, akkor kapja be Kanada.

Rajzfilmes voltál, a BME-n építőmérnöknek tanultál, hogy jött a zene?

Már a gimnáziumban elkezdtem zenélni, persze, vonzott a színpad is, de inkább az alkotás maga. Akkoriban az íráson kívül mindent kipróbáltam: foglalkoztam színészettel és festéssel is, egyszer még a a Képzőművészeti Főiskolára is jelentkeztem. Végül maradt a zene. A kilencvenes évek elején találkoztam Daviddel (David Bornstein amerikai zenész, az Andersen együttes alapító tagja – a szerző.) az Almássy téren, én akkor a Boann nevű zenekarommal nyomultam, ő meg a Gasoline-nal, egyszerre léptünk fel, összehaverkodtunk, és megbeszéltük, hogy csinálunk valamit közösen. Abból lett az Andersen.

Az Andersennel komoly karrier előtt álltatok, az MTV 120 Minutes című alter-rock műsora több klipeteket is vetítette.

Igen. A Varga Stúdió rendszeresen gyártott animációkat az MTV-nek, ismertük a csatorna kreatív igazgatóját. Kiküldtünk pár klipet, kurvára tetszett neki, és onnantól fogva egy darabig rendszeresen mentek a számaink a 120 Minutes-ben. Nagy szó volt az akkoriban, mert abban a műsorban tűnt fel a Nirvana, a The Verve, a Blur, a Butthole Surfers meg a New Order is, de mi persze hülyék voltunk hozzá, hogy kihasználjuk a lehetőséget. Az elérhetőségeink között például a régi lakásom telefonszámát adtuk meg, ahonnan akkor már rég kiköltöztem. Később mondták az új lakók hogy egyfolytában csörgött a telefon, hívtak innen is, onnan is, csak éppen nem volt ott senki, aki felvegye. Szóval erről lemaradtunk, sajnálom, hogy így alakult.

David Bornstein nagyon sokak számára fontos volt, sokan gyászolták, amikor 1996 szilveszterén herointúladagolásban meghalt.

Nagyon szerettük. David New Yorkból jött, egy olyan városból, ahol tényleg azt érzed, hogy ma van ma. Hogy a jelenben vagy, a jelenben élsz, a jelenben történnek a dolgok. Ha ott valami új megjelenik, legyen az dal, film, könyv, gondolat, bármi, az biztosan eredeti lesz és friss. Ott, abban a kulturális közegben az emberek a jelenre figyelnek, nem a múltra, ami iszonyú fontos, mert így folyamatosan új és izgalmas dolgok születhetnek. Nálunk ez nem így van, mi jó húsz-huszonöt évvel le vagyunk maradva, kulturálisan egy zárt burokban élünk, ahol még mindig az a menő, ha valaki ügyesen koppintja a sikeres amerikai vagy angol bandák számait. Nálunk még mindig a Kiscsillag, a Quimby és a Tankcsapda a menő. Nem azt mondom, kurva jó zenész a Lovasi, a Kiss Tibi és a Lukács Laci is, de azért már itt lenne az ideje, hogy valami új, formabontó is bekerüljön a mainstreambe. Davidben éppen az volt a csoda, hogy megvolt benne ez a fajta vágy, ez a fajta igény, ő egy a jelenben működő, határokat nem ismerő figura volt, és amíg együtt zenéltünk, úgy éreztem, én is magamba tudom szívni ezeket az energiákat, hogy az Andersennel talán végre magunk mögött hagyhatjuk ezt a nagy magyar lemaradást.

Az Andersen 1991-ben alakult. Onnantól számítod magad igazából zenésznek?

Igazán sosem éreztem magam zenésznek. Egyrészt azért, mert nem vagyok képzett zenész, és azok, akik konziba vagy a Zeneművészetire jártak, folyamatosan éreztetik is az emberrel, hogy nem az. Másrészt pedig azért, mert ez egy szűkös kis skatulya, és nekem semmi kedvem skatulyákba zárni magamat. Foglalkozom a zenéléssel, elég aktívan, jó ideje ebből tartom el a családomat. De közben egy csomó minden mással is: könyvet írok, művészeti projektekben veszek részt, állatokat tenyésztek, elvégeztem a lovastanár-képzést az Állatorvosi Egyetemen. Valószínű, hogy ezt is Újhartyánból hoztam magammal. Mi gyerekként úgy nőttünk fel, hogy mindig kell csinálni valamit, nem ülhettünk egész délelőtt a Szünidei matiné előtt, mert bejött a nagyapám, és ránk szólt: „Mit ültök itt bent, ezer dolog van, sipirc ki, söpörjétek fel az udvart.” Úgy neveltek minket, hogy zenélni jó dolog, megvan annak is a haszna, de azért mégsem komoly munka, inkább csak szórakozás. Ha van egy szakmád, amihez értesz, amiből pénzt csinálsz, amiből el tudod tartani a családot, na az már valami.

Jó húsz-huszonöt évvel le vagyunk maradva, kulturálisan egy zárt burokban élünk, ahol még mindig az a menő, ha valaki ügyesen koppintja a sikeres amerikai vagy angol bandák számait. (Fotó: Vadnai Szabolcs)

Ezek szerint a zene szeretetét is otthonról hoztad?

Igen. A hetvenes években, amikor gyerek voltam, még majdnem mindegyik férfi trombitált a faluban, vasárnaponként összejöttek egy „teára” – persze, teát azt soha nem ittak –, mulattak, beszélgettek, fújtak. Édesapám kutató vegyészmérnök volt, édesanyám meg úri szabó, de operaénekes szeretett volna lenni, csak a nagyapám nem engedte. Ő volt a mi falunkban a primadonna, rendszeresen játszott a helyi színjátszó körben, és minden férfi szerelmes volt belé. Most is, ha hazamegyek, „a Bori fia vagyok” meg a „Herkot Miska unokája”, senkinek eszébe nem jutna, hogy „a Kistehén énekeseként” emlegessen.

Mondod, hogy egész életedben fontos volt neked a zene, mégis, miután 1994-ben az Andersen feloszlott, jó ideig nem álltál színpadra.

Igen, 2002-ig, a Kistehén megalakulásáig nem álltam újra színpadra. Az Andersen után nem nagyon akartam zenélni, pedig sokan hívtak, hogy csináljunk bandát, de nem akartam belefolyni abba a pokoli haknikultúrába, amiről akkoriban a magyar popzene szólt, inkább csak otthon pengettem, énekelgettem a gyerekeknek. Aztán Igor Lazin (szerb származású illusztrátor, rajzfilmes, rendező, A mulandóság gátja című film producere – a szerző.) meghallotta az Én vagyok a kis tehén kezdetű dalomat, és csinált belőle egy rajzfilmet, ami a Sziget reklámjaként pillanatok alatt nagyon népszerű lett. Felkértek, hogy csináljak egy lemezt, tök mindegy, milyet, csak az a lényeg, hogy ez a dal rajta legyen. Akkor megint nekiálltam lemezt csinálni. Nem volt könnyű, hosszú délutánokon keresztül ültem a többsávos magnó előtt, és próbáltam egy olyan világot összehozni, ami nem üt el annyira a Kistehén falzetthangú visításától, meg ettől az egész, gyermekien egyszerű hangulattól, ez lett az első Kistehén-lemez. Azóta megint zenélek. Egy ideig félvállról vettem a dolgot, 2007-2008 körül, amikor több európai országban és Amerikában is megjelent lemezünk, még fontosabb volt a film, emlékszem, én hülye, amikor Párizsban az EMI igazgatójával tárgyaltunk, azt mondtam a palinak, hogy igazából nem is zenélni akarok, hanem nagyjátékfilmet szeretnék készíteni, de aztán a film lassan elmaradt mellőlem. Sok volt a meló, nem maradt rá időm.

A Kistehénnel is nagyon közel kerültetek a nemzetközi ismertséghez.

Igen. Amikor a New York-i Joe’s Pubban léptünk fel, Letterman (David Letterman amerikai műsorvezető, producer az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb tévés személyisége, aki hosszú ideig vezette az NBC The Late Show with David Letterman című műsorát – a szerző.) show-jának zenei szerkesztője is ott volt. Nagyon tetszett neki a zenénk, nem sokon múlott, hogy végül nem léptünk fel a műsorban.

Érdekes, hogy hány olyan magyar zenekar van, amelyik hajszál híján világhírű lett, de végül mégsem sikerült az igazi áttörés.

Persze, mert nemzetközi karriert építeni rohadt sokba kerül, idővel egyszerűen belefáradnak az emberek a folyamatos keccsölésbe. Amíg nem vagy igazán ismert, a külföldi fellépésekkel alig keresel pénzt, ott van a Qualitons, nemrég voltak amerikai turnén fillérekért, jó fél évig hakniztak itthon, mire ki tudták fizetni a tartozásaikat. Egy tengerentúli turné rengeteg pénzt visz el, fizetni kell a repülőjegyet, a vízumot, a kinti életedet, kifolyik az ujjaid közül a pénz. Nekünk szerencsénk volt, mert kaptunk támogatást a repülőjegyekre, de így is csak a harmadik amerikai utunkon tudtunk valami kis nyereséget termelni, pedig akkor már nagy helyeken, fesztiválokon játszottunk, sokszor mi voltunk a headlinerek. De nem sok olyan zenekar van, amelyikben minden tag megengedheti magának, hogy évekig semmit se keressen, csak tolja bele a pénzt a zenélésbe. Egy idő után elfogy a türelem, és azt mondják, jó, akkor inkább itthon maradunk, lehet, hogy kisebb foci, de egyszerűbb az élet Magyarországon. Sajnos, nálunk nem igazán támogatják a könnyűzenét, nincs egy ügynökség, ami azzal foglalkozna, hogy segítsen világszinten is befuttatni a tehetséges zenészeket. Úgy vannak vele, hogy épp elég a klasszikus meg a népzene támogatására költeni, a pop- meg a rockzenészek tartsák el magukat, mégiscsak szórakoztatóipari termékeket állítanak elő.

Nem sok olyan zenekar van, amelyikben minden tag megengedheti magának, hogy évekig semmit se keressen, csak tolja bele a pénzt a zenélésbe. (Fotó: Vadnai Szabolcs)

Persze, ez valahol jogos is, Ákosnak meg a Punnany Massifnak én sem adnék támogatást, tök jó zenészek, ki tudják termelni azt a pénzt, amire szükségük van. Csak az baj, hogy nálunk Menyhárt Jenőt (az Európa Kiadó zenekarvezetője, frontembere – a szerk.) is ugyanabba a kalapba teszik, mint a Halott Pénz; oké, mind a kettőnek gitár lóg a nyakában, de azért teljesen más filozófiát, megközelítést, értéket képviselnek. Nem tűnik túl nagy feladatnak, hogy máshogy kezeljük a Vágtázó Halottkémeket, mint a Neoton Famíliát, de hosszú évek alatt mégsem sikerült elérni ezt. Pedig a kilencvenes években, amikor az Andersennel nyomultunk, még megvolt az értéke annak a fajta kísérletező, progresszív, értékorientált zenének, amit játszottunk, kurvára megvolt. De ma már nincs így, legalábbis nálunk, mert Berlinben, Londonban vagy New Yorkban ma is egy komplett szakma foglalkozik ezzel a szcénával.

Annyi év filmezés és zenélés után 2015-ben jelent meg az első novellásköteted. Miért álltál neki majd’ ötvenévesen könyvet írni?

Mindig is szerettem a történeteket. Már filmesként sok forgatókönyvet írtam, volt köztük olyan is, ami aztán nem valósult meg. Gyűltek a sztorik, a történetek, és közben rájöttem, hogy élvezem az írást, fontos nekem, szeretem csinálni. Persze, nem akartam abba a csapdába esni, hogy idejekorán kiadatom az írásaimat, mert nem szerettem volna, ha azt mondják, milyen aranyos, hogy itt van egy zenész, aki közben írogat is, és ennyi. De aztán, amikor a Magvető úgy döntött, hogy megjelenteti a novelláimat, úgy éreztem, rendben van, ha ez a komoly, nívós kiadó is lát fantáziát a dolgaimban, talán tényleg ideje kiadni őket.

Most jelent meg a második könyved. Most pihensz, vagy megint dolgozol valamin?

Hát, figyelj, tegnap mindenszentek volt, lementem Újhartyánba meglátogatni a halottaimat, aztán elmentem a nagynénémhez, és megbeszéltem vele, hogy mostantól sokat ülök majd a konyhájában, eszem a főztjét, és beszélgetek vele, mert szeretném mélyebben megismerni a történeteit, a családom történeteit. Szeretnék írni egy könyvet a békebeli hetvenes évekről – mert a mai háborús viszonyokhoz képest az a kor tényleg békésnek tűnik –, a falumról, a kiskertről, a háztájiról, a kendős nénikről, a lovaskocsikról, a gyerekkoromról, arról, hogy hogyan élt akkoriban ez az én furcsa, szedett-vedett családom. De ez egy hosszú, többéves munka lesz, egyelőre anyagot gyűjtök hozzá. Ezen kívül keményen dolgozunk a Kistehén legújabb, Bocsánat című albumán, aminek december 21-én lesz a lemezbemutató koncertje az A38 Hajón, és egy Farkas Robival, a Budapest Bár hegedűsével, illetve Dargay Marci zeneszerző-zongoristával, a Katona József Színház zeneszerzőjével közös sanzonesten is, ahol Viszockijtól Leonard Cohenig egy csomó kortárs balladát fogunk feldolgozni. Jó lesz.