nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyarország kúl
„A színház nekem az a csodálatos világ volt, amit apám jelentett” – Szirtes Ágival beszélgettünk

„A színház nekem az a csodálatos világ volt, amit apám jelentett” – Szirtes Ágival beszélgettünk

Kossuth- és Jászai-díjas éredemes művész, a napokban derült ki, hogy Székely Gábor és Venczel Vera mellett őt is jelölték az idei Prima Primissima díjra. Alapítása óta tagja a Katona József Színháznak, eddigi pályája során közel száz darabban szerepelt. Több legendás filmben és tévéfilmben is játszott A koppányi aga testamentumától a Roncsfilmen át az 1945-ig.
Dávid Imre
Dávid Imre
f Ajánlom

Édesapád Szirtes Ádám, a legendás színész, hozzád hasonlóan a lányod, Pálmai Anna is a Katonában játszik, ráadásul Soós Imre, a Körhinta tragikus sorsú sztárja volt a keresztapád. Milyen érzés egy színészdinasztia tagjának lenni?
 
Dinasztia? Nem vagyunk mi dinasztia. Előttem csak apám volt színész a családban, sokáig ő volt rajtam a teher, ő volt, akihez meg kellett próbálnom felnőni. Most meg itt van a lányom. Itt maradtam két jó színész között harmadiknak. (Nevet.) Hiába, mindig ez van: az unoka meg a nagyszülő kivételes tehetség, a közbeeső generáció meg olyan, amilyen.
 
Ne haragudj, de ebből a felütésből nehéz lesz beszélgetni. Kossuth- és Jászai-díjas érdemes művész vagy. Épp most jelöltek Prima Primissima díjra. Zsámbékitól Ascherig, Makk Károlytól Szomjas Györgyig a legnagyobb rendezőkkel dolgoztál a színpadon és filmen. Nem kérdés, hogy nagy színésznő vagy.
 
Mondod te, de az ember csak ritkán gondolja így. Van, hogy alulértékeled, van, hogy túlértékeld magad. Nemrég elmentem szerződést kötni egy filmes munkára. Ahogy odaértem a stúdióhoz, már az üvegajtón keresztül láttam, hogy felpattan egy férfi, és indul, hogy kinyissa nekem. Ó, mondom magamban, micsoda fogadtatás! Nem elég, hogy felismert, de még az ajtót is kinyitotta nekem! Ilyen is régen volt, milyen jó látni, hogy újra udvariasak az emberek. Ezen felbátorodva odafordultam hozzá: „Ezek szerint jó helyen járok!”, mire ő végigmért, és csak annyit mondott, „Hát, az attól függ!”. Így végződött ez az én kis kalandom, azt hittem, „rangomhoz méltón” kezel, pedig valószínűleg azt hitte, hogy én vagyok a takarítónő.
 
Ez a fajta túlzott szerénység mintha az egész pályádat végigkísérné. Sokszor elmondtad, hogy szerettél volna igazi dívaszerepeket játszani, de hiába, mert azokat mindig az Udvaros Dorottya meg a Básti Juli kapta.
  
Mert így is volt.
 
Azt is mindig elmondod, hogy túl kicsi vagy a dívaszerepekhez. Miért, egy színésznőnek magasnak kell lennie?
 
Nézz rám, egy színésznőt ezzel a termettel nem lehet komolyan venni. Persze, én már megszoktam, hogy ekkora vagyok, megszoktam, hogy az asztal idáig ér, a kilincs meg itt van. (Mutatja.) Nincs különösebb problémám vele, már nem frusztrál, hogy akkora vagyok, mint egy gyerek. De el kellett fogadnom, hogy mást jelentek a színpadon, mint a karcsú, szálfatermetű kolléganőim. Hiába, egy mosómedve az mosómedve, nem oroszlán. (Nevet.)

Szerintem tévedsz. A Gizi a Roncsfilmből például egy igazi vérbő femme fatale-karakter, aki egy pillanat alatt az ujja köré csavarja a férfiakat.
 
Segítség! Ha-ha! Jó. (Nevet.) De a tréfát félretéve, persze, az ember bármit eljátszik, amit ráosztanak. Akár egy femme fatale-t is, csak azt ne kérje a rendező, hogy „légy nő”, mert akkor biztosan nem fog sikerülni.
 
Ha ilyen vívódó, önreflexív személyiség vagy, miért lettél színész?
 
Édesapám miatt. Szerelmes voltam apámba, és mivel nagyon ritkán volt otthon, mindig nagy ünnep volt, amikor velünk tudott tölteni egy kis időt. Amikor hazajött, nem hagytam békén, szegény, a sok munka után hétvégén végre alhatott volna egy jót, de én folyton nyaggattam, hogy menjünk már el együtt ide vagy oda. Ő pedig önfeláldozóan jött velem: vitt az Állatkertbe, a Vidámparkba, ezekre a hülye helyekre, ahová csak egy gyerek vágyik. Borzalmasan szédült, mégis felült velem a hullámvasútra, és amikor kértem, menjünk még egy kört, már zöld volt a feje a rosszulléttől, de befizetett az újabb menetre. Nagyon szerettük egymást, minden megtett értem, még ezt is.

Bádogdob, Katona József Színház – fotó: Dömölky Dániel

Meg sem fordult a fejedben, hogy más hivatást válassz?
 
Nem. A színház nekem az a csodálatos világ volt, amit apám jelentett, mindig arra vágytam, hogy azt csinálhassam, amit ő. Bejártam vele a színházba, a rádióba, a szinkronstúdióba, a forgatásokra, gyerekkorom óta ebben a varázslatos világban, ezek között a varázslatos emberek között éltem. Nem tudtam, milyen nehéz ez a szakma. Apu civilben nem viselkedett művészemberként, amint hazaért, elrikkantotta magát, hogy „Gatyááá-ra! Gatyááá-ra!”, és már dobta is le magáról a ruhát. Gondolhatod, egy előadáson, forgatáson, tévéfelvételen hányszor kellett átöltöznie szegénynek, mire hazaért, elege lett a göncökből. Ült a dohányzóasztalnál, a macska által megtépázott frottírköpenyben, ment a tévé, általában valami sportműsort vagy természetfilmet nézett, közben szólt a rádió, körülötte szétszórva mindenféle újságok a Horgászújságtól az Élet és Irodalomig, előtte kinyitva a szövegkönyv. Így tanulta a szerepeket, a tévével, a rádióval meg a lapokkal bástyázta körbe magát, hogy hagyjuk békében. (Nevet.)
 
Egy interjúban azt mondtad, apád nem szerette, ha simogatták, mert őszintétlennek érezte. Mivel a családjával nehezen éltek és hatan voltak testvérek, nem jutott arra idő, hogy a szülei kimutassák a szeretetüket.

A nagyszüleim nincstelen zsellérek voltak. Sokszor, mikor vacsorára sem jutott, nagyanyám boszorkányokról mesélt: a nagy ijedtségben a gyerekek elfeledkeztek a vacsoráról. Abban a szegénységben prózában beszéltek, nem versben.

Gondolod, hogy éppen azért próbált megadni neked minden szeretetet, mert azt ő nem kapta meg otthon?
 
Hát, talán ez is benne volt. De ő alapvetően olyan ember volt, aki mindenkinek meg akarta adni azt, amire szüksége volt. Mindig a saját érdekei elé helyezte a többiek érdekét. Gyerekkoromban sokat jártunk Szigligetre; soha nem tudtunk délután két-három óra előtt elindulni, mert előbb még ki kellett menni a Széna téri piacra kenyeret venni a Jóska bácsinak, el kellett intézni a nagybátyám álláskeresési ügyét, seregélyhálót kellett venni a szomszédnak satöbbi. Mindig intézte valakinek az ügyeit.

Azt mondod, abba a varázslatos világba szerettél volna tartozni, amit apád és a színház jelentett neked. Megkaptad a színészettől azt, amire vágytál?
 
Mit mondjak? Akkor, gyerekként még nem tudtam, milyen érzelmi hányattatás színésznek lenni. Szeretem a munkámat, de most már nincs meg bennem az a csodálatos, felhőtlen boldogság, amit gyerekként éreztem, ha a színházra gondoltam. Sokkal inkább az állandó bizonytalanság: amikor elkezdek egy új darabot próbálni, mindig arra gondolok, „Úristen, ebben biztos meg fogok bukni.”

 Elég sok darabban láttalak már, de bukás nem volt köztük egy sem.
 
Szerencsém van, mert türelmesek velem a rendezők.
 
Nehéz eset vagy?
 
Igen, mert annyira őrlöm magam mindig, annyira bizonytalan vagyok. Ráadásul, ahogy telik az idő – múlik pontosabban, nem telik – egyre rosszabb. Egyszer Gobbi Hildával játszottam Canetti Esküvőjében. Egyetlen, picike jelenete volt, az előadás előtt mégis ott ült az ügyelői szobában, és remegett. Láttam rajta, hogy iszonyatosan izgul. Egyetlen aprócska jelenet miatt. A Gobbi Hilda, egy csodálatos színésznő, egy gigász, aki ha kiment a színpadra, csillagok ragyogtak körülötte. Én is minden egyes új feladat előtt szorongok, hogy nem verem-e le a lécet.

A Színházi adattár szerint kilencvenhét bemutatód volt, jó részük a Katonában, ahol alapító tag vagy.
 
Krisztusom! (Szorongva.) Tényleg? Könnyen lehet. Hatvanhárom éves vagyok, huszonhárom éves koromban kerültem a kecskeméti Katona József Színházhoz, aztán a Nemzeti és ugye ’82-től a budapesti Katona. Negyven éve vagyok a pályán, tényleg sokat játszottam.
 
Közel száz darabbal a hátad mögött hogy lehet, hogy még mindig így tudsz izgulni? 
 
Jaj, ez nem ettől függ. A színházban nem sokat jelent a rutin, mert minden darab, minden rendező, minden bemutató más. Jó, a Portugálban már nem izgulok annyira (Egressy Zoltán darabjában Szirtes Ági a folyton italozó Asszonyt játssza, a szerző.), de azt már húsz éve játsszuk. Idén le is vesszük a repertoárról; nagyon szeretem játszani, de azért örülök, hogy végre megszabadulhatok tőle. (Nevet.)  
 
Játszottál főszerepet, mellékszerepet, gonosz parasztasszonyt és végzet asszonyát, és mindegyik szerepben hiteles voltál.
 
Jaj, de kedves vagy. Ha rossz napom van, megrendelhetlek, hogy gyere, vajazz egy kicsikét? (Nevet.) Hadd rakjam fel a lábam.

A szerelem diadala – Fotó: Szilágyi Lenke

Úristen, hányas lábad van? Harmincötös?
 
Harmincnégyes. Egyszer egy belga rendező, Michel Dezoteux ugyanezt kérdezte. Amikor mondtam neki, hogy harmincnégyes, rám nézett: „És ennek ellenére tudsz járni?!”
 
Visszatérve a munkához, nem akarok vajazni, de te tényleg olyan színész vagy, aki egy mellékszerepben, két gesztussal ugyanúgy ki tud bontani egy karaktert, mint két felvonás alatt egy monodrámában.
 
Láttad a Szép Napokat?
 
Igen.
 
Tényleg? Tetszett?
 
Nagyon.
 
Jaj, de jó! Arra tényleg büszke vagyok. Egyszer egy szörnyű próba után álltam a 7-es busz megállójában, vártam a buszt, talán még az eső is esett, pocsék hangulatban voltam, amikor odajött hozzám egy néző, és azt mondta, „Művésznő, ne haragudjon, hogy megszólítom, de láttam a Szép napokat. Beckett-rajongó vagyok, nagyon sok Beckett-előadást láttam, de ilyen csodálatosat még nem.” Na, az nekem felért egy Kossuth-díjjal, hirtelen kiderült a kedvem, és minden napsugarassá vált. Nagyon jólesett.

A Szép napokon kívül volt kedvenc darabod?
 
Persze. Az Elnöknőket nagyon szeretem, a Három nővért is, a Távoli vidéket, a Mauzóleumot, a Roberto Zuccót, a Közellenséget, a Portugált. Sok jó darabban játszhattam, hirtelen nem is tudom felsorolni mindet.
 
És a film?
 
Filmből? Nagyon szerettem a Tarr Bélától A londoni férfit és a Roncsfilmet is, de ott már kevesebb olyan volt, amiben igazán nagy élmény volt dolgozni.
 
Te amúgy is inkább színházi színésznő vagy, nem?
 
Hát, a Dorottya például biztos többet filmezett, mint én.
 
Az Udvaros?
 
Igen. Talán a Básti Juli is. De azért elég sokat forgattam filmet, és amíg volt, tévéjátékot is.
 
Te még azok közé tartozol, akik a hatvanas-hetvenes évek nagy generációjának tagjaival is játszhatott.
 
Igen, játszottam a Kállayval a Jegor Bulicsov és a többiek tévéfeldolgozásában, az Őzével a Nemzetiben, emlékszem, a Pogány Jutka helyett ugrottam be, még a Bessenyeivel is voltam egy színpadon.
 
Apádon kívül volt példaképed?  
 
Persze, a Törőcsik Mari, a Csomós Mari, a külföldiek közül a Glenda Jackson és a Liv Ullmann, őket mindig nagyon szerettem és tiszteltem.
 
Hogy választasz szerepet?
 
Én? Sehogy. Elvállalom azt, amire felkérnek, vagy amit a színházban kiosztanak rám.
 
Soha nem mondtál nemet?
 
Soha. A filmnél örül az ember, ha hívják, a színházban pedig egyszerűen nem lehet nemet mondani. Társulati tag vagyok, arra szerződtem, hogy amit kiosztanak, azt megcsináljam. Persze, olyan van, hogy nem szeretnék eljátszani valamit, de akkor is megcsinálom, mert ez a dolgom. Nem mindig könnyű, mert vannak olyan rendezők, akikkel nekem nagyon nehéz együtt dolgozni. Van, amikor szívesebben lapátolnék sódert, mint hogy próbára menjek.  
 
Van kedvenc rendeződ? Olyan, akivel különösen szeretsz együtt dolgozni?
 
Hát persze, Máté, Zsámbéki, Gothár. Ascher meg egyenesen utazik rám, mindig basztat. Ha nem is azonnal, de kitapossa az emberből az eredményt.
 
Ennyi darab után van még olyan szerep, ami kimaradt? Amit szívesen eljátszottál volna, de nem kaptad meg?
 
Hogyne lenne. Nagyon szerettem volna eljátszani a Szecsuáni jóemberben a Sen Te-Sui Ta kettős szerepet és Lady Machbethet is. Jó lett volna.
 
Még mind a kettőt eljátszhatod.
 
Nem, öreg vagyok én már ezekhez a szerepekhez. Van még egy olyan, amit szívesen eljátszanék, és nem is vagyok öreg hozzá, de nem mondom meg, hogy mi az.
 
Ne csigázz!
 
Nem. Nem mondom meg. (Nevet.)
 
Hát jó. Te hogy közelítesz meg egy szerepet, hogyan raksz össze egy karaktert?
 
Szerencsés esetben beugrik egy kép – ha nem, akkor mindig meg is ijedek. Miután kiderült, hogy Zsámbéki a Médeiát fogja rendezni nálunk, és én leszek a Dajka, épp egy előadáson ültem a színpad szélén, és vártam a jelenetemet, amikor megláttam egy halom fehér követ. Megkérdeztem a díszítőktől, „Srácok, mik ezek a kövek?”. „Ja, az a Médeiában lesz.” Na akkor nekem rögtön beugrott egy kép, hogy a Dajka mezítláb fut ezeken a köveken. Ki is próbáltam, de nem tudtam megcsinálni, mert rettenetesen fájt meztelen talppal szaladgálni azokon a köveken. (Nevet.) Pedig parasztgyerek vagyok, kiskoromban egyfolytában mezítláb jártam a libaszarban.

Pálmai Anna és Szirtes Ági (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Anna, a lányod is színésznő lett, ráadásul hozzád hasonlóan ő is a Katonában játszik. Anya és lánya egy színpadon – hogy éled meg ezt?
 
Annával nagyon jó a viszonyunk. Erős és egészséges kapcsolat a kettőnké. Ismer, és tudja, hogy nálam minden vihar két percig tart, utána újra kisüt a nap. A humorával a legnehezebb helyzeteket is meg tudja oldani. Nagyon jól bánik velem, és én ezért nagyon hálás vagyok. Kifényesedik minden, amikor együtt vagyunk.
 
Ahogy te az apád miatt, úgy ő is miattad lett színész?
 
Nem tudom. Emlékszem, amikor nagyon picike volt, eljött Magyarországra a pápa. Nem a mostani, hanem a Wojtyla. A nagyanyám nagyon vallásos volt, együtt nézték a pápalátogatást a szigligeti kiskonyhában. Egyszer csak odajön hozzám a lányom, és azt mondja, „Mama, én apáca leszek.” Mondom, hát Krisztusom, jól van, ha apáca lesz, akkor apáca lesz. Másnap nem mondott semmit. Aztán a harmadik nap megint odasomfordált hozzám, és azt mondta, „Mama, meggondoltam magam, azt hiszem, mégis inkább műlovarnő leszek.” Na akkor megnyugodtam. (Nevet.) Végül aztán se apáca, se műlovarnő nem lett.
 
Mindketten nők vagytok, és a színházi közegben dolgoztok. Mit gondolsz a Marton László és Kerényi Miklós Gábor zaklatási botrányai miatt kitört polémiáról?
 
Nem tudom, én alapvetően utálom ezt a metoo-mizériát. Nagyon. Azt gondolom, hogy egy embernek, legyen akár nő, akár férfi, ki kell tudnia állni magáért. Persze, az is igaz, hogy ha valaki – legyen az rendező, bankigazgató vagy politikus – hatalmat kap a kezébe, meg kell tanulnia élnie ezzel a hatalommal, anélkül, hogy visszaélne vele. De ennek ellenére úgy érzem, méltatlan dolog a nemek közötti harcként beállítani ezt a kérdést: ezek alapvető emberi problémák, konfliktusok, amik így vagy úgy, de nagyon sok embert érintenek. De hagyjuk is, nem szeretem ezt a témát.
 
Rendben. Most úgyis a felülről gerjesztett Kulturkampf van műsoron. A Katona mindig független, rendszerkritikus műhely volt; te érzed a saját bőrödön ennek a mesterségesen szított „kultúrharcnak” a hatásait?
 
Amíg még be tudok jönni ide, a Katonába, addig közvetlenül nem. De mindig attól félek, hogy előbb-utóbb ránk is sor kerül majd, egyszer bejön Fortinbras, és rendet csinál.

Megosztás Facebookon