„Iszonyú szükségünk van a férfiakra”– Pokorny Liával beszélgettünk

Nyári szünet van, te mégis dolgozol. Most jöttél le a színpadról, ma este épp a Benczúr-kertben játszottad a Valami csaj(ok) című darabot. Ennyire nehezen bírod színház nélkül?

Mit mondjak? (Nevet.) Jönnek a felkérések, és nagyon jó, ha a szezonon kívül is játszhatunk egy-egy nekünk kedves előadást. A héten a monodrámámmal Taliándörögdön voltam (Duncan Macmillan Dolgok, amikért érdemes élni című darabját év közben a Centrál Színházban nézhetik meg – a szerző.), és filmezem is, de nyári színházat az idén nem vállaltam. Szeretek dolgozni, de persze pihenni is. Ez egy jó nyár, mert az idén mindenből jutott: egy kis munka, egy kis pihenés, egy kis lakásátalakítás. Nemrég két hétre elvonultam egy ajurvéda-klinikára – na, az nagyon különös kaland volt, nagy testi, lelki és szellemi pucolódás, jól esett, nagyon.

Miben más itt játszani ezt a darabot, mint a Rózsavölgyi Szalonban? 

Ha az ember kimozdul otthonról, az mindig nagyon más, mert el kell engednie a megszokott, begyakorolt rutint. Itt más a tér, mások a fények, más az akusztika, mint a Rózsavölgyiben; nagyobb a színpad is, ezért teljesen máshogy, más tempóban más eszközökkel kell előadnunk a darabot. Mintha megnyúlnának a végtagjaid meg a hangszálaid, hirtelen nagyobbak lesznek a mozdulatok a gesztusok, hangosabb lesz a beszéd, és ettől megváltozik a játék ritmusa; mintha maga az előadás is lelassulna egy kicsit. Ráadásul ez egy kert, hallod a tücsökciripelést, hallod, ahogy elhúz a fejünk felett egy repülő, és ez is hatással van a játékodra is. Az ilyen kiruccanások nagyon hasznosak, mert nem engedik, hogy elkényelmesedjünk.

Ebben a darabban négy különböző nőt játszol. Hogyan építed fel a karaktereidet?

Mindig máshogy, nagyon sok múlik a rendezőn, a partnereimen és persze magán a darabon is. Azt vettem észre, hogy ahogy telik az idő, mindig apró lépésekkel, nagyon finoman formálódnak bennem a karakterek, egyre tudatosabban, magabiztosabban játszom. Így volt ez Valami csaj(ok)nál is: egyre világosabban láttam, hogy mitől más ez a négy nő, hogyan viszonyulnak egymáshoz, miben különbözik és hogyan egészíti ki egymást a személyiségük. Persze, vannak módszerek, amik segítenek abban, hogy hitelesen tudjunk megformálni egy figurát. Egy rendező egyszer csinált velem és a kolléganőimmel egy nagyon érdekes játékot – ha jól emlékszem, öten játszottunk abban a darabban –, arra kért minket, hogy hozzunk magunkkal öt tárgyat, és azokból „rakjuk ki” a karaktereinket. Ha például egy üzletembert vagy bankárt játszol, akkor nyilván viszel magaddal egy zakót, egy nyakkendőt, egy mobiltelefont, egy aktatáskát – de az ötödik tárgy az, ami igazából életet ad a figurának: mondjuk egy Shakespeare-kötet, ami ott lapul a belső zsebében. Egy oda nem illő dolog, ha úgy tetszik, egy titok – és ettől a titoktól válik igazán egésszé a figura, ez adja meg a szerep sava-borsát. Az, hogy vannak a külsőségek, a mindenki által látott, jól ismert maszk – de közben van ott valami olyasmi is, amit csak kevesen látnak. Ez a kettősség teremti meg azt a feszültséget ami igazán hitelessé teszi a játékodat.

A titkok nagyon-nagyon fontosak a színházban.

Mint egy belső zsebbe rejtett Shakespeare-kötet: lehet, hogy elő se kerül a darab során, de a néző mégis pontosan érzi, hogy az az ember, akit a színpadon lát, hordoz magában valami kimondatlanul is súlyos dolgot. Valamit, ami előhívja azokat a konfliktusokat, amitől egy karakter, egy szituáció és végső soron az egész előadás működni tud.

Cserhalmi azt mondja, hogy ha az első forgatási napon nem tud többet a szerepéről, mint a rendező, akkor szereposztási tévedés volt. 

De szép!

Te válogatsz a szerepek között? 

Nem. Életemben egyszer mondtam valamire, hogy nem. Tudod, valahogy úgy érzem, engem nem véletlenül találnak meg a szerepeim, eddig még mindig találtam bennük valami olyat, ami miatt azt gondoltam, igen, ezt érdemes megcsinálni. Lehet, hogy csak egy mondatot – akkor arra az egyetlen mondatra építem fel a játékomat.

A Dolgok, amikért érdemes élniben mi volt az, ami megfogott?

Te láttad azt az előadást?

Sajnos még nem.

Meg kell hogy nézd. Muszáj. Nagyon régóta keresek valami olyasmit, ami valami pluszt adhatna nekem a színházon belül, és ebben a darabban megtaláltam. Amint a kezembe vettem, és belelapoztam a szövegkönyvbe, rögtön tudtam hogy meg akarom csinálni. Mondják, hogy attól érdekes, hogy ez egy interaktív előadás, a nézőket is bevonom a játékba. De ez önmagában még nem lenne akkora újdonság. Ami igazán megrázó és felemelő benne, az az, hogy mekkora hatással van az emberekre. Előadás után sokszor kimegyek még egy kicsit beszélgetni a nézőkkel, és azt vettem észre, hogy sokan nem is akarnak hazamenni: csak mesélnek, mesélnek a saját életükről, mintha valami láthatatlan gátat szakított volna át bennük ez a Macmillan-darab.

Olyan, mintha nem csak színházi előadás, de csoportterápia is lenne.

Pszichodráma?

Igen, de azért nem olyan súlyos, nem olyan megterhelő. Attól működik, hogy a tenyeremre ültetem, és viszem magammal a nézőket: nem elemezzük ki a problémákat, nem keresünk intellektuális megoldásokat, egyszerűen csak elmesélek egy történetet, amihez partnereket választok közülük. Ez a darab folyton levisz és aztán felemel, olyan érzelmi hullámvasútba ülteti az embert, amiből nem tud kiszállni. És éppen ez a gyönyörű benne: hogy az egyik pillanatban csorognak a könnyek a nézőtéren, a következőben pedig kitör a fergeteges röhögés. És közben remek terápia, mert olyan alapvető emberi dolgokról beszél, amiket így vagy úgy, de mindannyian megéltünk már. Ezt a történetet csak nagyon őszintén és nagyon-nagyon sok humorral lehet igazán jól elmesélni – azért is döntöttem úgy, hogy eljátszom, mert úgy éreztem, képes leszek arra, hogy bevonjam, magammal húzzam, és közben megtartsam a nézőket végig az előadás ideje alatt. Valaki azt mondta, hogy olyan az egész, mint egy családállítás.

Nem túl megterhelő neked ez a szerep? Estéről estére felmenni a színpadra, és megküzdeni a saját érzéseiddel, miközben a nézőket is egyensúlyban kell tartanod? 

Figyelj, a színpadra lépés előtt mindig úgy érzem, mintha egy hegyet kellene elhordanom. Egy ilyen érzelmileg nagyon intenzív előadás során bármi megtörténhet, nyomaszt is a felelősség súlya – de közben nagyon felszabadító érzés, ha azt látom, hogy magammal tudom húzni az embereket. Magamban végig azt suttogom nekik, „Itt vagyok. Rám figyeljetek. Gyertek velem!” Amikor lejövök a színpadról, mindig rettenetesen fáradt vagyok, de közben boldog is, mert eddig még mindig hallgattak rám. (Nevet.)

Ezen az előadáson tényleg bármi megtörténhet: nemrég például egy asszony kezdett vajúdni a nézőtéren.

Igen. Csodálatos élmény volt. Ebben a darabban gyakran előfordul, hogy le kell mennem a nézők közé. Akkor is éppen a sorok között sétáltam; egyszer csak látom, hogy ketten elindulnak kifelé. Mondom: „De, kár, hogy elmentek!”, mire a hölgy csak annyit válaszolt, „Bocsánat, épp elfolyt a magzatvizem”. Nagyon édesek voltak a nézők, mindenki bravózott és tapsolt. Nagyon szép meglepetés volt.

Az ilyen élmények kedvéért lettél színész? Elég későn kezdted a pályát.

Igen, huszonhárom évesen. Pedig a vágy egészen kicsi koromtól kezdve megvolt bennem, emlékszem, már négy-öt évesen, amikor hallgattuk otthon az öcsémmel a mesekazettákat, tudtam, hogy egyszer majd én is így akarok mesélni. Persze, akkor még nagyon távolinak tűnt a dolog, hallottam Mensáros László, Ruttkai Éva, Márkus László, Bánsági Ildikó hangját, és emlékszem, arra gondoltam, milyen furcsa: mintha ezek a csodálatos színészek egy másik bolygóról jöttek volna, mintha nem is hús-vér emberek lennének. Telt-múlt az idő, nagyon sokat költöztünk a szüleimmel, és volt egy tinédzserkori szerelmem is, aki nem akarta, hogy felvételizzek. De a vágy megmaradt, és amikor megláttam a tévében, hogy felvételt hirdetnek a Pinceszínházba,  úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megpróbálkozzam a színészettel. 

Azt mondod, a tinédzserkori szerelmed nem engedte, hogy felvételizz. Tűrted? Ez furcsa, hiszen nagyon erős nőnek tűnsz.

Most már igen. De ehhez fel kellett nőnöm. Sokszor eszembe jut Marie-Louise von Franz (német pszichológus, Jung lélektani iskolájának egyik legnevesebb követője – a szerző.) női mesealakokkal kapcsolatos elmélete. Tudod, ő azt mondja, hogy a női sorsok a híres meséken keresztül is levezethetők: vannak például, akik Csipkerózsika-álmot alszanak, át kell aludniuk a maguk „száz évét”, hogy aztán valaki vagy valami felébressze őket, és elindulhassanak a maguk pályáján. Igaz, nekem nem a Csipkerózsika, hanem a Hamupipőke volt a meghatározó mesém, mindig úgy éreztem, nagyon sokat kell tennem azért, hogy a végén megkapjam a jutalmam. (Nevet.) 

Végül mégis felvételiztél a Színművészetire.

Igen, kétszer is. Felvettek a Pinceszínházba, pedig minősíthetetlen volt, amit produkáltam, elmondtam három verset, és westerncsizmában kickboxoztam a színpadon, nem is értem, hogy kerülhettem be a társulatba, és utána úgy döntöttem, megpróbálkozom a főiskolával is. Az első felvételin már az első rostán kiszórtak, utána kihagytam egy évet, és huszonöt évesen még egyszer nekifutottam, akkor a második rostáról küldtek haza. Hegedűs D. Géza volt az egyik felvételiztető, ő azóta is mindig elmondja, ha találkozunk, hogy ő átengedett volna. Nagyon édes. De én tudom, hogy borzalmas voltam, nem csodálom, hogy kiraktak.

Rossz érzés volt?

Katatón állapotban feküdtem fél évig. Katatón állapotban. Nem értettem, hogy a fenébe van az, hogy tudom – nem csak „érzem” vagy „szeretném”, hanem tudom –, hogy nekem ez a pályám, nekem erre kell továbbmennem, mégsem sikerült a felvételi. Teljesen szétesett bennem minden, felfoghatatlan volt számomra ez az egész. De azóta már rájöttem, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Hiszek a sorsszerűségben, és tudom, néha mi magunk se tudjuk, hogy mi a legjobb nekünk.

Majd megfeszülünk azért, hogy megszerezzünk magunknak egy barátságot, egy szerelmet, egy munkalehetőséget, mégsem kapjuk meg, egyszerűen azért, mert valójában nincs vele dolgunk.

Most már nem bánom, hogy nem vettek föl a főiskolára, mert nem kellett, hogy fölvegyenek. Nem az volt a dolgom – nekem más utat kellett bejárnom ahhoz, hogy színész legyek. Fantasztikus társulatokban voltam, nagy színészekkel és rendezőkkel dolgozhattam a Pinceszínházban, a Bárkában, az Újszínházban és a Centrálban is, akiktől marokszám kaptam azokat a kincseket, amiket fölhasználhatok, beépíthetek a saját játékomba. Ráadásul nagyon nagy mázlim van, mert miközben kitapogattam és ma már viszonylagos biztonsággal használom ezeket a kapaszkodókat, megmaradt a szabadságom, és így saját magamat is bele tudom rakni a szerepeimbe. Mintha kaptam volna egy térképet, amin nincs berajzolva a pontos útvonal, egyszerűen csak a kezembe nyomták: „Tessék, itt van, ez a térkép, barangold be a kincses szigetet úgy, ahogy szeretnéd.” Szerencsére elég jó a tájékozódási képességem.

Van kedvenc rendeződ? Tudom, hogy ilyenkor kötelező azt mondani, hogy mindenkivel nagyon jó együtt dolgozni, de mégis.

Mindig végtelen hálás vagyok, ha olyan rendezőkkel dolgozhatom, akik okosabbak nálam. Na, az egy csodálatos élmény. Rájuk jó hallgatni. Persze, ilyenkor is hozom a saját ötleteimet, ha azt mondják, szuper, tegyük bele, akkor örülök, ha azt mondják, ezt inkább hagyjuk ki, és meg is tudják indokolni, hogy miért, akkor is örülök, mert tudom, hogy így fejlődhetek. Horgas Ádámmal (rendező, koreográfus, színész, táncos és zeneszerző, ő rendezte többek között Pokorni Liával a Pillanatfelvétel és a Dolgok, amikért érdemes élni című darabot is – a szerző.) különösen szeretek dolgozni, vele egészen különleges a kapcsolatunk. A pályám kezdete óta ismerem, társulati tag volt a Pinceszínházban, amikor odakerültem, szerelmespárt játszottunk Marivaux Vita a szerelemről című darabjában. Azóta sok-sok év eltelt, de valahogy mindig újra egymásra találtunk: rendezett az Újszínházban és most a Centrálban és az Átriumban is. Amikor Bereczki Zolival és Ferenci Orsival, a Lepkegyűjtő Produkció producereivel elhatároztuk, hogy színpadra állítjuk a Dolgok, amikért érdemes élni-t, és Tamás (Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója – a szerző.) felajánlotta, hogy csináljuk meg a Centrálban, azonnal vállalta, hogy megrendezi. Két hét alatt raktuk össze a másfél órás előadást, tényleg, félszavakból megértjük egymást, és így nagyon könnyű dolgozni.

Vannak szerepálmaid?

Nincsenek, soha nem is voltak. Annak örülnék, ha több filmben játszhatnék, mert a vászon teljesen más technikát kíván, mint a színpad, ott sokkal finomabb, visszafogottabb eszköztárral kell dolgozni. Nincs szükség nagy gesztusokra, ha csinálsz egy homloksimítást, az már elég, annak súlya van. (Mutatja.) Nekem ezt még meg kell tanulnom, ahhoz pedig, hogy rendesen megtanuljam, csinálni kell. Azért is szeretek együtt dolgozni Herendi Gáborral, mert ahogy Ádámmal, úgy vele is nagyon hamar megértjük egymást, ami nagyon megkönnyíti a forgatásokat. 

Amikor 2012-ben kiderült, hogy Márta István helyett Dörner György vezeti majd az Újszínházat, te voltál az első, aki eljöttél. Miért döntöttél így?

Egyrészt szakmai szempontok miatt: amikor elolvastam a nyertes pályázatot, csak álltam széttárt karokkal, mert nem értettem, hogy mi keresnivalóm lenne nekem egy ilyen színházban. Másrészt azért, mert olvastam Dörner György nyilatkozatait, és úgy éreztem, ha megfeszülök, sem tudok azonosulni azzal a szellemiséggel, amit képvisel. Harmadrészt meg azért, mert úgy éreztem, tartozom ennyivel Márta Istvánnak. Miután eljöttem a Bárka Színházból, tulajdonképpen anélkül vett fel, hogy látott volna játszani.

Bizalmat szavazott nekem, és én úgy éreztem, meg kell szolgálnom ezt a bizalmat.

Egy pillanatig sem volt kétséges a számomra, hogy el kell onnan jönnöm.

Nagy veszteség volt a számodra, hogy szétesett az a társulat?

Igen. Már a Csányi János-féle Bárka is nagy veszteség volt – onnan is egy hasonló konfliktus miatt kellett eljönnünk –, de az Újszínház talán még nagyobb. Furcsa, de néha még ma is eszembe jutnak egészen primer benyomások abból az időből – hangok, szagok, hangulatok –, ilyenkor mindig megsajdul a szívem, inkább nem is engedem meg magamnak, hogy belegondoljak. Gyönyörű idők voltak, nagyon jó volt a többiekkel együtt lenni. 

Voltak azért, akik maradtak. 

Igen. Nem könnyű erről beszélni; voltak, akik rögtön pálcát törtek azoknak a feje felett, akik maradtak, de sajnos nem mindenki annyira szerencsés, hogy egy ilyen helyzetben azonnal megkeressék, „gyere, itt egy szerep, itt egy szerződés”. Sajnos a szakma nem elég szolidáris – igaz, szabad színházból is egyre kevesebb van, ahova elszerződhettek volna. 

Te nem féltél, hogy mi lesz veled, miután kiesett a feneked alól a színpad?

Dehogynem, rettenetesen féltem. Nagyon. Ráadásul akkoriban egy nagy személyes veszteség is ért, ami nagyon megrázott. Úgy éreztem, mintha egy végtelen mély szakadékba zuhannék, mintha elszívták volna előlem a levegőt. Nagyon nehéz időszak volt.

De ott volt a Beugró.

Igen. Akkor már javában ment a Beugró, és ez adott is egy kis biztonságérzetet, mert tudtam, hogy aki a tévében szerepel, könnyebben kap munkát. Ez egy ilyen műfaj, akit ismernek, az komoly előnyből indul.

Az egy remek műsor volt. 

Most is megy a Játékszínben.

Azt olvastam, nagyon féltél, hogy nem fog menni ez a fajta kötetlen, asszociatív improvizáció.

Igen, tényleg nagyon féltem. Ugyan improvizáltam már korábban is Bácskai Juli Pszichoszínházában, de az azért egy nagyon más műfaj: ott egy pszichológus dolgozik együtt két színésszel, és jól felépített jelenetekben kell részt venni, szóval nem ez az „és tessék, itt vagyunk, a Holdon, itt fogsz paradicsomot termeszteni!” típusú őrület, amit a Rudolf Petiékkel csinálunk. Miután felkértek, úgy voltam vele, oké, betyárbecsületből megcsinálom a pilotot, legalább ők is látják majd, hogy mennyire rossz vagyok ebben. (Nevet.) Aztán pár hónap múlva felhívott Kapitány Iván, a Beugró producere, és szólt, hogy indul a forgatás, engem választottak. Mondom, „Tessék?”, jó, megcsinálom az első fél évet, aztán úgyis rájönnek, hogy ez nekem nem megy. De nem így alakult. Pedig ma is nagyon kritikus vagyok saját magammal szemben, nagyon kevés olyan jelenetem van, amiről azt gondolom, hogy igazán jól sikerült.

Félre ne érts, nagyon szeretem csinálni, de ha rossz napom van, és úgy érzem, nem jönnek a mondatok, az borzasztó.

Amikor viszont megy, akkor olyan önfeledten dobáljuk egymásnak a labdákat, hogy sokszor észre se vesszük, hogy letelt az ötven perces játékidő. Olyankor tényleg olyanok vagyunk, mint a kamaszgyerekek, és egymáson is nagyon jókat tudunk nevetni.

Nem ez az egyetlen nagyszabású televíziós műsor, amiben szerepeltél. 2012-ben meghívtak a Csillag születik zsűrijébe is. Gondolom, az még nagyobb ismertséget hozott. 

Az nagyon más volt. Elképesztő stresszt jelentett beülni az RTL stúdiójába, mert tudtam, hogy zsűritagként nem bújhatok el egy szerep mögött: ott saját magamat kell adnom. Úgy éreztem magam, mintha pucéran ülnék a pódiumon; nagyon nehéz volt, de közben nagyon tanulságos is. Sokat tanultam akkor az emberekről, a bátorságukról, a bátortalanságukról, a tehetségükről és a gyengeségeikről. Döbbenetes élmény volt.

A Csillag születik után kapott fel igazán a sajtó. A bulvár is, elkezdték nyilvánosan kitárgyalni a magánéletedet: hol nyaralsz, kivel jársz, mivel töltöd a szabadidődet. Hogy viseled az ilyesmit?

Megőrülök tőle. Ebből a szempontból nagyon szigorú vagyok, nem beszélek a magánéletemről, nem hagyom fotózni a gyerekemet vagy a kedvesemet, nem engedem be a riportereket a lakásomba. Teljesen körbebástyáztam a magánszférámat, mégis előfordul, hogy intimpistáskodó marhaságokat olvasok magamról az újságban. A Csillag születik után különösen elviselhetetlen volt a bulvár érdeklődése.

Kinézek az utcára, hát látom, hogy ott egy pasi egy akkora teleobjektívvel, mint a Hubble űrtávcső, és les be az ablakomon.

Lefotóznak valakivel, aztán felhívnak, hogy mondjam el, ki az, miért találkoztunk, milyen szerepet játszik az életemben. Mondom, nem nyilatkozok. „De hát miért? Te nem úgy vagy vele, mint a Madonna, hogy mindegy hogy mit, csak írjanak rólad?” Mondom, nem. „Jó, akkor azt fogjuk megírni rólad, hogy…” – és bedob valami őrült, hülye pletykát. „Ja, hogy nem igaz? Hát akkor mondd el a valóságot, különben ezt fogjuk lehozni.” Mondom, figyelj, értem én, nektek ez a dolgotok, semmi probléma, írjátok csak meg nyugodtan, de akkor perelni fogok, nyilván van egy elkülönített összeg erre a büdzsétekben. Végül aztán nem hozták le. 

Kicsi kora óta egyedül neveled a fiadat. 

Igen, két és fél éves korától.

Ő tud téged támogatni az ilyen nehéz helyzetekben?

Soha nem kértem tőle ilyet. Nagyon erős, de egy gyereknek nem az a dolga, hogy támogassa az embert a nehéz helyzetekben. Ő nem a barátom, hanem a gyerekem. Az más kérdés, hogy partnernek tekintem, de akkor sem várhatom el tőle, hogy segítsen megoldani a problémáimat. Nem rakhatok ekkora súlyt a vállára.

Azt hiszem, rosszul tettem fel a kérdést. Tudod, nekem az a tapasztalatom, hogy ha van egy gyereked, akit feltétel nélkül szeretsz, és aki feltétel nélkül szeret téged, könnyebb elviselni a nehéz helyzeteket.

Igen. Ebben teljesen igazad van. A felelősség az nagyon nagy erőt tud adni. És persze az is, hogy mennyire halálosan szereti az ember a gyerekét. Hogy minden reggel föl kell kelni, és intézni kell a dolgait, mert nincs más választásod – de ez olyan jó. Ez tényleg nagyon megerősíti az embert. 

Ha már erő, a női magazinokban általában az „erős és sikeres nő” archetípusába próbálnak beszuszakolni téged.

Igen, pedig ettől a „power girl mítosztól” frászt kapok. Manapság mindenhol – a női magazinokban éppúgy, mint a tévéműsorokban vagy a közösségi médiában – azt sulykolják a nők fejébe, hogy nekik mindenáron „erősnek” kell lenniük. Persze, hogy rengeteg nő zokog a párnájába, hogy nincs senkije – hogyan is lenne, ha a férfiak úgy érzik, hogy nincs szükség rájuk. 

Mit gondolsz a Metoo-mozgalomról? Sokan azt mondják, hogy a férfiak lassan már nem mernek közeledni a nőkhöz, mert attól félnek, hogy zaklatónak bélyegzik és meghurcolják őket.

Szerintem fontos, hogy felhívjuk a figyelmet a szexuális kizsákmányolásra, de nem szabad átesnünk a ló túlsó oldalára.

Engem sokat támadnak azért, mert védem a férfiakat – pedig szerintem ezzel a nőket is védem.

Ha valaki zaklat egy nőt, ha visszaél a helyzetével, ha megerőszakolja, azt meg kell büntetni. Ez nem kérdés. De közben azt sem szabad elfelejteni, hogy iszonyú szükségünk van a férfiakra, és baromira kell, hogy szeressük a férfiakat. Ne ítéljük el őket azért, ha utánunk fordulnak az utcán, ha elmondják hogy gyönyörű a szemünk, ha megdicsérik a frizuránkat. Könyörgöm, hát ne tegyük már tönkre az udvarlást, ne tiltsuk be a bókot, ne tagadjuk meg a lehetőséget – se tőlük, se saját magunktól –, hogy tisztességes, felnőtt férfiként viselkedjenek velünk.