nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyarország kúl
„Bárki bármikor kiköthet az egyik könyvemben” – interjú Robin Cookkal

„Bárki bármikor kiköthet az egyik könyvemben” – interjú Robin Cookkal

Harmincöt könyv, közel 400 millió eladott példány, több sikeres filmfeldolgozás: a 78 éves Robin Cook nem mindennapi karriert tudhat magáénak. Nagyon szereti a magyar rajongókat, mert „rendkívül hűségesek”, és a mai napig nálunk fogynak a legjobban a könyvei. Az orvosi thriller műfajának megteremtőjével legújabb, Sarlatánok című regénye bemutatója kapcsán beszélgettünk.
Dávid Imre
Dávid Imre
f Ajánlom

Először jár Magyarországon?
 
Nem. Már öt vagy hat alkalommal jártam itt. Először a nyolcvanas években látogattam el Budapestre, a Kóma (Robin Cook első igazi sikerkönyve 1977-ben jelent meg az Egyesült Államokban, 1978-ban Michael Douglas és Geneviéve Bujold főszereplésével nagy sikerű filmet is forgattak belőle – a szerk.) annyira jól fogyott, hogy úgy éreztem, mindenképpen el kell látogatnom Magyarországra. A fordítóm, Morcsányi Géza (dramaturg, műfordító, egyetemi tanár, Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas filmje, a Testről és lélekről férfi főszereplője – a szerk.) hívott meg, és én kapva kaptam az alkalmon. Azóta rendszeresen visszajárok, és mindig remekül érzem magam itt. Nagyon szeretem a magyar olvasókat, mert rendkívül hűségesek, a mai napig itt fogynak a legjobban a könyveim.
 
Valóban komoly rajongótábora van nálunk. A dedikáláson annyian voltak, hogy a folyóson kígyózott a sor.
 
Igen, fantasztikus volt látni, milyen sokan eljöttek, és hogy hajlandóak voltak kiállni azt a hosszú sort. Nem tudom, én képes lennék-e ilyen türelmesen várni saját magamra. (Nevet.) Nagy megtiszteltetés volt. Jólesett, hogy ennyien kíváncsiak rám.  
 
Ne szerénykedjen. Ön egy igazi bestsellerszerző, nyilván megszokta már a felhajtást. Elvégre világszerte több millió példányban fogytak el a könyvei.
  
A Wikipédia szerint cirka 400 millió példányban, igen. Néha belegondolok, hány fát vágtak ki miattam – könnyen lehet, hogy én vagyok a felelős a globális felmelegedésért.

Fotók: MTI fotó / Koszticsák Szilárd

Közel három tucat könyvet írt, mégis mindig hangsúlyozza, hogy inkább orvosnak tartja magát, mint írónak.
 
Így van. Talán azért, mert olyan sokat kellett tanulnom és dolgoznom az orvosi diplomámért. Hogy olyan sok időbe és erőfeszítésbe került, mire végre kimondhattam, orvos vagyok.

Ami azt illeti, az írótársaim között ma is „másodrendű állampolgárnak” érzem magam.

Ha irodalmártársaságban vagyok, előbb utóbb mindig megkérdezi valaki, hogy olvastam-e ezt vagy azt a könyvet. Persze nem olvastam. Az egyetemen kémia-matematika-fizika szakos voltam, nemigen látogattam az irodalmi előadásokat. Ma már bánom, hogy így volt.
 
Mégis, remek a stílusa, magyar fordításban is átjön, mennyire élvezetesen, olvasmányosan, elegánsan ír.
 
Igyekszem. Nem tudom, jó író vagyok-e, vagy sem, de nagyon komoly energiákat fektetek a munkámba. Annak ellenére, hogy a laikus olvasóközönségnek írok, viszonylag sok szakszót használok, mert fontosnak tartom, hogy ne butítsam le a szöveget. Szeretném, ha tudományos szempontból is autentikusak lennének a könyveim, ezért megpróbálom olyan szövegkörnyezetben elhelyezni ezeket a kifejezéseket, amelyből könnyen kiókumlálható a jelentésük. Meg aztán, mindig is szerettem olvasni, így talán nagyobb a szókincsem, mint néhány kollégámnak.
 
Gyakran mondják, hogy a legtöbb író tulajdonképpen saját magáról ír. Ön is felhasználja a saját tapasztalatait, élményeit, történeteit a munka során?
 
Azt hiszem, ez elkerülhetetlen – pláne nekem, aki orvosként más orvosokról és úgy általában a gyógyítás világáról írok. Persze az első öt-hat regény után az ember ráérez, hogyan kell olyan új, a történetbe illeszkedő karaktereket írni, akik a saját gondolatainak közvetítése helyett inkább a cselekmény folyását szolgálják, de azért ma is van egy rendszeresen visszatérő figurám, Jack Stapleton, akit tulajdonképpen az alteregómnak tartok. Igaz, én vele ellentétben nem vagyok igazságügyi patológus, de a személyisége, a szakmai és politikai hozzáállása nagyban tükrözi az enyémet. Őszintén szólva szórakoztat, hogy rajta keresztül egy kicsit magamat is beleírhatom a könyveimbe.
 
Első regényét, az 1972-ben megjelent A gyötrelem évét egy atom-tengeralattjárón írta. Miért döntött úgy, hogy írásra adja a fejét? Grafomán?
 
Soha nem akartam író lenni, engem nem vonzott ez a fajta életvitel. Azért ragadtam tollat, mert el akartam mondani valamit: rájöttem, hogy az emberek mennyire félreismerik az orvosi hivatást. Miután beiratkoztam az egyetemre, nagyon hamar ráébredtem, hogy választott szakmám közel sem olyan csodálatos, mint ahogy korábban gondoltam. Fiatal koromban nagyon sok könyv, tévésorozat és film foglalkozott az orvosokkal – mint a Marcus Welby M.D. vagy a Doctor Ben Casey –, ezek szinte kivétel nélkül fantasztikus, altruista szupermenekként mutatták be őket, pedig a valóságban köztük is vannak buta, rossz és alkalmatlan emberek. Úgy éreztem, átvertek, és ez nagyon felbosszantott. Azt mondtam magamnak, egyszer írok egy könyvet, ami a maga puszta valóságában, erényeivel és hibáival együtt mutatja be a gyógyítás világát.

Orvostanhallgatóként és rezidensként erre sajnos nem volt lehetőségem – aztán jött a vietnámi háború, besoroztak, és életemben először rengeteg szabadidőm lett.

Míg az őrségek után a többiek aludtak, beszélgettek vagy kártyáztak, én nekiültem megírni az első könyvemet. Akkoriban az emberek még feltétlen bizalommal néztek az orvosokra, úgy éreztem, ha bemutatom a gyógyítás „sötét oldalát”, nemcsak nekik, hanem az orvostudománynak is nagy szolgálatot teszek.
 
Miért ábrándult ki a hivatásából?
 
Ifjúkoromban az orvosokat szinte kivétel nélkül különleges embereknek tartották. Piedesztálra emelték az orvosi hivatást, és feltétel nélkül megbíztak a „családi doktorban”. Sajnos, gyakran előfordult, hogy ok nélkül, hiszen sokuk csak azzal a tudással gazdálkodott, amit az egyetemen jól-rosszul összekapart magának. Én egész életemben akadémiai közegben dolgoztam, természetesnek vettem, hogy folyamatosan képezzem magam. El sem tudom képzelni, hogy ne tájékozódjak a legújabb orvosi eredményekről, ma is minden héten megveszem a The New England Journal of Medicine-t, és alaposan átnyálazom a cikkeket. Sajnos sokan vannak, akik ezt nem tartják fontosnak, pedig az élethosszig tartó tanulás alapvető dolog ebben a szakmában – arról nem is beszélve, mennyire izgalmas látni, hogy milyen szédítő tempóban fejlődik az orvostudomány, milyen új eredményeket érnek el a kutatók.
 
Ön szerint ki a felelős ezért az áldatlan helyzetért: az orvosok vagy maga a társadalom, amelyben élünk?
 
Nem tudom. Annyi biztos, hogy mi, orvosok nem vállaltuk fel a társadalmi pozíciónkkal együtt járó felelősséget. Persze, tudtuk, hogy vannak jobb és rosszabb kórházak, ahogy azt is, hogy sok kollégánk megfelelő tudás és ismeretek híján praktizál. A „körorvos” például már egyetemista koromban is szitokszónak számított – gúnyolódtunk is rajtuk a diáktársaimmal. De nem tettünk semmit azért, hogy megváltoztassuk a rendszert – sokkolóan felelőtlenek voltunk.

Ezért is örültem annyira, hogy miután megjelent a Kóma, érezhetően megváltozott a közbeszéd.

Többé nem volt tabu az orvosi hivatás problémáiról beszélni, többé már nem lehetett olyan sorozatokat készíteni, mint a Marcus Welby M.D. vagy a Doctor Ben Casey. Az emberek rádöbbentek, hogy a kórházak és az orvosi rendelők közel sem olyan makulátlan szentélyek, mint ahogy gondolták.
 
Híres mondása, hogy „a kórházak életveszélyes helyek”.
 
Ez így van.
 
Mégis, minden csalódása ellenére is kitartott a hivatása mellett. Miért?
 
Fontosnak érzem, hogy embereken segíthessek. Ha elölről kellene kezdenem az életemet, megint orvosnak tanulnék.


 
Praktizál még?
 
Már nincs magánpraxisom, de a kórházba még bejárok, és tanítok is. Igyekszem naprakész lenni, úgy érzem, akár már holnap újra tudnám nyitni a rendelőmet. Emellett az is előfordul, hogy bemosakszom – igaz, főként azért, hogy feleleveníthessem a műtétekkel kapcsolatos tudásomat, amit aztán felhasználhatok a könyveimben. A Sarlatánok (Cook legújabb könyve a hetekben jelent meg Magyarországon – a szerk.) kedvéért például beálltam az aneszteziológusok közé, és egy szívműtéten is részt vettem, csak hogy tisztában legyek vele, mi változott ezeken a területeken, amióta felhagytam az aktív praktizálással.
 
Beszéljünk az új könyvéről. Valóban úgy érzi, hogy csalók, sarlatánok vannak az orvosok között?
 
A sarlatánok köztünk járnak, amióta világ a világ, mindig voltak olyan csalók, akik azt állították magukról, hogy orvosi tudással rendelkeznek – de szerintem manapság nem is ez a valódi probléma. Inkább az, hogy a közösségi média térnyerésével az orvosoknak is lehetőségük nyílt arra, hogy többnek, jobbnak, tapasztaltabbnak, felkészültebbnek állítsák be magukat annál, mint amilyenek valójában. Ráadásul ez már szinte fel sem tűnik, hiszen a Facebookon vagy a Twitteren mindenki ezt csinálja, mindenki a lehető legjobb színben szeretné feltüntetni magát. Nem véletlen, hogy az orvosok is hajlamosak füllenteni arról, hogy milyen hátterük van, milyen képzéseken vettek részt, milyen tapasztalatokat szereztek. Annál is inkább, mivel a magánklinikákon sokszor annak alapján kapják a fizetésüket, hogy mennyire népszerűek a betegek körében. Most, amikor szó szerint bárki vásárolhat lájkokat az interneten, ez egy nagyon veszélyes dolog.
 
Egyetért azokkal, akik azt mondják, hogy a közösségi média használata elidegeníti az embereket egymástól? Hogy egyfolytában a telefonunkat nyomkodjuk ahelyett, hogy kilépnénk a „valódi világba”, és egy sör mellett beszélnénk meg az élet dolgait a barátainkkal?
 
Bizonyos fokig igen. Sőt, attól tartok, hogy ez a probléma idővel egyre súlyosabbá válik majd. A mesterséges intelligencia fejlődésével párhuzamosan egyre jobban elfordulunk majd egymástól, nem kell rakétatudósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, mennyivel egyszerűbb lesz például egy csinos androiddal együtt élni, mint egy valódi emberrel.
 
Na igen, ami azt illeti, én ebben a tekintetben elég konzervatív vagyok, nem hiszem, hogy igazán élvezni lehet a szexet egy Roomba porszívóval. De a viccet félretéve, gondolja, hogy a Facebook meg a többi közösségi oldal miatt lassan egyfajta kollektív pszichózisba süllyed az emberiség?
 
Nos, azt nem mondanám, hogy „kollektív pszichózisba süllyedünk”, de az biztos, hogy rossz irányba tartanak a dolgok. Részben azért is kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, mert van egy tizennyolc éves fiam, aki egyfolytában az interneten lóg, és látom, mennyire nehezére esik, hogy valódi emberi kapcsolatokat teremtsen. Amikor én voltam középiskolás, nagyon nagy divatja volt a csapatsportoknak, mindenki focizott, baseballozott vagy kosarazott, és ez hozzásegített minket ahhoz, hogy megtanuljunk együtt, közösségben működni – miközben persze versenyeztünk is egymással. Megtanultuk, hogyan kommunikáljunk, tárgyaljunk, hogyan építsünk sikeres interperszonális kapcsolatokat. Ráadásul a legtöbbünknek az érettségi környékén már úgynevezett „komoly barátnője” is volt, ami lehetővé tette, hogy viszonylag jól megismerjünk egy az ellenkező nemhez tartozó embert.

Hogy megtanuljuk, mi az empátia és az elkötelezettség.

A fiam egy nagyon erős középiskolába jár, ahol számos tárgyat egyetemi szinten tanítanak az arra fogékony diákoknak. De a sportot nem igazán erőltetik; ugyan teniszezett egy ideig, de hamar ráunt. Barátnője sincs – igaz, ezzel nem lóg ki a sorból, mert egyik haverjának sincs barátnője.
 
Ön használja a közösségi médiát? Van Facebook-oldala?
 
Igen, van egy rajongói és egy privát oldalam is – előbbit rendszeresen frissítem, de az utóbbival már nemigen foglalkozom. Én elsősorban az olvasóimmal való kapcsolattartásra használom a Facebookot, és úgy tapasztaltam, hogy erre valóban kiválóan alkalmas is. Van úgy 122 ezer követőm, akik szívesen olvassák a gyógyítással, orvoslással, gyógyszeriparral és hasonló témákkal foglalkozó bejegyzéseimet. Orvos vagyok, de már nem a gyógyításból élek, így nyugodtan megoszthatom velük, mit gondolok például arról, hogy mekkora üzlet az egészségügy, és hogy az érdekeltek közül miért nem akarja senki, hogy megreformáljuk végre az Egyesült Államok végletesen elfuserált egészségbiztosítási rendszerét.

Megdöbbentő, de Amerika az egyetlen olyan fejlett ország, amelyik képtelen volt felállítani egy racionális és használható szisztémát.
 Obama azért megpróbálta.
 
Igen, de sajnos ő és a körülötte lévő szakértők is kénytelenek voltak belátni, hogy az Egyesült Államokban politikai képtelenség egy államilag támogatott rendszert létrehozni, mert a republikánusok nem akarnak „kötelezettségeket” vállalni. Obama ezért egy olyan megoldást szeretett volna bevezetni, amelynek lényege, hogy a magánbiztosítókon keresztül csatornázzák be az embereket az egészségügyi rendszerbe; mindenkinek – a betegeknek épp úgy, mint az egészségeseknek – fizetnie kellett volna, hiszen különben nagyon magas lett volna a biztosítási díj. A rendszer alapjait egy republikánus agytröszt dolgozta ki, mégis elkaszálták, mert az Affordable Care Act Obama nevéhez fűződik.
 
Hogy reagáltak az olvasói ezekre a posztokra?
 
Meglepően aktívak voltak, előfordult, hogy háromszáz-négyszáz kommentet is kaptam egy-egy bejegyzésre. Ráadásul többnyire támogató kommenteket; azt az egy-két embert, aki civilizálatlanul szólt hozzá a témához, azonnal kiosztották a többiek.
 
Térjünk vissza a könyvekhez. Második regénye, a Kóma pillanatok alatt hatalmas siker lett. Meglepte, hogy ilyen jól fogadta a közönség?
 
Igen is, meg nem is. Az első könyvem nem fogyott valami jól, amit óriási kudarcként éltem meg. Fel voltam dúlva, hiszen rengeteget dolgoztam rajta, és nem értettem, miért nem olvassák.

De, mint mondtam, kompetitív személyiség vagyok, ezért úgy döntöttem, nem hagyom magam.

Elkezdtem falni a bestsellereket, megpróbáltam rájönni, mitől lesz sikeres egy könyv. Rájöttem, hogy többnyire én is azokat a regényeket kedvelem, amiket az „átlag olvasó”, ahogy arra is, hogy a korábban ismeretlen szerzők által írt sikerkönyvek többsége thriller vagy krimi. Elkezdtem analitikus szemmel vizsgálni őket, és lassan összeszedegettem, mik azok a technikák, fogások, amelyekkel felkelthető és fenntartható az olvasók érdeklődése. Mivel a Harvard-rendszerben tanultam, tudtam, hogy a jogi, üzleti és politológiai karokon elsősorban esettanulmányok segítségével képzik a diákokat. Úgy döntöttem, én is ezt a módszert fogom használni: kiválasztottam két nagyon sikeres regényt, és nekiálltam kielemezni őket.
 
Melyik volt ez a két regény?
 
A Cápa és a Love Story. (Nevet.) Két nagyon különböző könyv, de abban mégis megegyeznek, hogy mindkettőt olyan szerző írta, aki korábban teljesen ismeretlen volt. Ezek a regények hozták meg számukra az ismertséget, és állították pályára a karrierjüket. És még valami: mindkettőt forgatókönyvnek írták – meg is filmesítették őket, ami nagyban hozzájárult a sikerükhöz.

Úgy döntöttem, pontról pontra lekopírozom a módszerüket, ezért a Kómát először forgatókönyvnek írtam meg, és ezzel sikerült eladnom magát a könyvet.

Találtam egy szerkesztőt, aki rendszeresen dolgozott együtt filmesekkel, és hajlandó volt elolvasni a szkriptemet. „Ebből nagyon jó film lenne – mondta. – Kiadjuk a könyvet.” Miután megkaptam az előleget, gyorsan megírtam a regényt, aztán eladtam a filmjogokat is.
 
Önt úgy tartják számon, mint az orvosi thrillerek atyját. Mit gondol, miért olyan népszerűek a könyvei?
 
Talán azért, mert olyan helyzetekről szólnak, amiket bárki átélhet. A Cápa, ugye, egy vérszomjas, nagy fehér cápáról szól, és bár nyilván mindenki el tudja képzelni, milyen kellemetlen lenne találkozni egy ilyen bestiával a vízben, az olvasó dönthet úgy, hogy nem megy bele a tengerbe. Az én regényeim viszont olyan – sokszor hasonlóan rémisztő és életveszélyes – helyzetekről szólnak, amelyek jószerével elkerülhetetlenek. Hiába mondja bárki, hogy „Én bizony nem megyek be a kórházba!”, elég, ha rosszkor megy át az utcán, és elüti egy autó, hogy az egészségügyi rendszer ölelő karjaiban találja magát.

Ha úgy tetszik, bárki bármikor kiköthet az egyik könyvemben.


 
Hogyan választja ki a témáit?
 
Elég, ha felütök egy orvosi folyóiratot. Nemrég fejeztem be a legújabb könyvemet, ami a CRISPR/Cas9 génszerkesztő technikával foglalkozik. Ez a módszer hatalmas lépést jelent az tudományban, szerintem az antibiotikumok felfedezéséhez fogható a jelentősége, és az orvoslástól a mezőgazdaságig nagyon sok mindent alapvetően megváltoztathat majd.

Végül talán minket, az emberi fajt is – főleg, ha rossz kezekbe kerül.

De jót is tehetünk vele, hiszen a segítségével már akár rövid távon is megoldhatunk olyan, égetően súlyos problémákat, mint amilyen például a donorszerv-utánpótlás. Egyszóval ez egy nagyon izgalmas terület, muszáj volt regényt írnom belőle.
 
Egyetért azokkal, akik szerint a CRISPR/Cas9 segítségével egy nap „kiszerkeszthetjük” majd a genomunkból az örökletes betegségekért felelős géneket?
 
Teljes mértékben. A technológia remekül működik, ráadásul olyan egyszerű, hogy akár egy középiskolás gyerek is megtanulhatja a használatát.
 
Jó ötletnek tartja, hogy genetikailag módosított „tökéletes emberpéldányokat” hozzunk létre?
 
Nem. Ezzel nagyon veszélyes ösvényre lépnénk. Mint minden új technológiának az atomkutatástól az informatikáig, a génszerkesztésnek is megvannak a maga jó és rossz oldalai – rengeteg ígéret és veszély rejlik benne. Ezért is tartottam olyan fontosnak, hogy írjak róla, hiszen a jelentősége ellenére a legtöbb ember alig tud róla valamit. Nem vicces? Ha belegondol, ma már mindannyian egy sci-fiben élünk – de észre se vesszük, hogy így van.

Robin Cook: Sarlatánok

Dr. Noah Rothauser, a Boston Memorial Kórház frissen kinevezett vezető rezidense: ő irányítja a sebészetet, ő állítja össze a műtéti rendet, és ő foglalkozik az orvosi műhibák kivizsgálásával is. Fényes karrier vár rá a jövő hibrid műtőkkel felszerelt oktató kórházában, mígnem egy nap meghal egy makkegészséges páciens a műtőasztalon. Noah arra gyanakszik, hogy a végzetes hibát dr. Mason, az intézmény sztársebésze követhette el, aki viszont a fiatal aneszteziológusra, Ava doktornőre próbálja hárítani a felelősséget. Az első halálesetet hamarosan továbbiak is követik, és miközben Noah-nak minden kollégáját ellenőriznie kell, kiderül, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát. A doktor saját állását és személyes biztonságát is kockáztatva próbálja kideríteni, ki a sarlatán az igazi orvosok között.

 

Megosztás Facebookon