„Mint a mókus fenn a fán” – kisdobos- és úttörőélet a rendszerváltás előtt

Egyesek szerint kiváló közösségépítő program, mások szerint a pártállamhoz való hűségre nevelés, agymosás tökéletes terepe volt a kisdobos-és úttörőmozgalom hazánkban. A Magyar Úttörők Szövetsége 1946-ban alakult meg, és egészen a rendszerváltásig létezett abban a formában, ahogyan létrejött.

Az általános iskolába járó gyerekeknek kötelező volt belépni és tanítás után gyűléseken részt venni (középiskolásként a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe kérhették felvételüket, de ez már mindenkinek a saját döntése volt).

Bár én a klasszikus időben lehettem kisdobos és úttörő (1971–1978), általános iskolai éveim alatt (melyek megoszlottak egy falusi és egy városi iskola között) nem éreztem semmilyen zavaró, idegesítő ideológiai nyomást (ellentétben a későbbi KISZ-gyűlésekkel). Jó volt tábortűznél énekelgetni, akadályversenyeken részt venni, együtt játszani, versenyezni, táborozni. Nem nyafogtunk, ha a klubdélutánokon zsíros vagy lekváros kenyér volt a tálcákon, ha kényelmetlen vaságyakon aludtunk táborozáskor, ha felvonulásokon órákig ácsorogtunk a tűző napon. Beszélgettünk, játszottunk egymással, lelkesen jártunk könyvtárba, szakkörökbe.

Úttörők vonulnak 1983. május 1-jén Szentendrén (Fotó: Fortepan)

A hat és a tizenkét pont

Amikor ünnepélyesen felavattak bennünket, megfogadtuk, hogy betartjuk a kisdobosok hat, illetve az úttörők tizenkét pontját. Ezek között volt olyan, amiről azt sem tudtuk, micsoda („gyarapítja és védi a szocialista társadalom értékeit”), de a legtöbbel egyetértettünk, és elfogadtuk őket (segít, igazat mond, védi a természetet, hű barát, tiszteli szüleit, nevelőit és az idősebbeket). 

A kisdobosok (alsó tagozatosok) nevüket azokról a gyermekekről kapták, akik riadót doboltak a szabadságért harcoló katonáknak támadáskor. Az úttörőket (felső tagozatosok) a pionírokról nevezték el, akik Észak-Amerika bátor telepesei voltak (később pionír névvel illették azokat, akik valami új vállalkozásba, újító tevékenységbe fogtak).

Egyenruha és „zászlónak tisztelegj!”

A csapatgyűléseken, ünnepélyeken kötelező volt szabvány egyenruhában megjelenni. A lányok szoknyát, a fiúk hosszúnadrágot, ugyanolyan övet, inget, sípot és nyakkendőt viseltek. Az 1949-es Világifjúsági Találkozó (VIT) idején kaptak először vörös nyakkendőt a legjobban dolgozó úttörők, utána ez vált általánossá (addig fehér, háromszögletű nyakkendőt hordtak két piros csíkkal a szélén, ezt követte a kék).  Minden őrsnek, rajnak és csapatnak volt zászlaja, minden csapatgyűlés a zászló ünnepélyes bevonulásával, majd a közös tisztelgéssel kezdődött. Külön szertartás volt a nyolcadikosok ballagásán a zászló átadása a hetedikeseknek.

Kitűzők (Fotó: Fortepan)

Na jó, de mi az a csapat, a raj és az őrs?

Minden iskola egy csapatot alkotott, ezek az osztályokkal egybeeső rajokra, a rajokon belül pedig 6-12 fős őrsökre tagolódtak. A csapatot csapatvezető (egy megbízott pedagógus) irányította, a legfontosabb diákpozíciót a csapattitkár töltötte be. A rajvezetők az osztályfőnökök voltak, a rajtitkári és őrsvezetői teendőket pedig diákok látták el. Mind a rajban, mind az őrsben létezett még nótafa, kincstáros és krónikás, és mindenhol gondosan vezették a naplót a raj és az őrs tevékenységéről, tagjairól és feladatairól. 

Csatakiáltás és induló

A raj és az őrs naplójába lejegyezték a gyerekek által alkotott, néhány soros csatakiáltást, és kiválasztották a rengeteg kisdobos- vagy úttörőinduló közül a saját kedvencüket. A legnépszerűbbek közül néhány: Ej, haj, száll az ének… (Kodály Zoltán alkotása), Mint a mókus fenn a fán…, A napkorong az égről nevetve néz le ránk…, Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról…

Akciók és mozgalmak

A hatvanas-hetvenes években akár több tanéven át is tartó mozgalmak, akciók sorozata határozta meg a kisdobosok és úttörők életét. 1972–73-ban Petőfi születésének 150. évfordulója alkalmából hirdették meg „A néppel tűzön-vízen át!” mozgalmat, amelynek az volt a célja, hogy közelebb hozza a gyerekekhez a költő életművét és hazánk tájait. A következő két évben Magyarország még alaposabb megismerése volt a program „Nem térkép e táj” címmel. Emellett szolidaritási akciók, országos gyűjtések is zajlottak a vietnamiak vagy az árvízkárosult iskolák megsegítésére. 

Úttörök lőni tanulnak (Fotó: Fortepan)

Csillebérc és Zánka

Az 1950-ben megnyílt csillebérci úttörőtábor első hivatalos neve Úttörő Köztársaság volt. A hetvenes években kezdődött az addig inkább sátortábornak nevezhető helyszín teljes felújítása és átalakítása, ekkor épültek a fapavilonok, és ekkor lett Csillebércnek saját postája, színpada, konyhája és stadionja is. 1971-ben megnyílt a Balatoni Úttörőváros is Zánkán, ahol a rendszerváltásig több százezer gyermek táborozott. Nem üdülhetett azonban itt mindenki, aki jó munkát végzett: az egyes úttörőcsapatokban gyakran döntöttek úgy, hogy a szellemi-értelmiségi családból származó diák ne kapja meg ezt a lehetőséget. A munkáskáder szülő, a preferált származás itt is döntőnek bizonyult, akárcsak az egyetemi felvételinél.

Úttörővasút

Az Úttörővasút 1950-es elindítása komoly társadalmi igényt szolgált ki: a cél a budai hegyek könnyű és viszonylag gyors megközelítése volt. A menetidő 45 perc volt, a járatsűrűséget pedig az évszak határozta meg. Az ötvenes-hetvenes években a jó tanuló úttörők komoly tanfolyam elvégzése után részesültek abban a kiváltságban, hogy szolgálatot teljesíthettek pénztárosként, kalauzként, naplózóként, váltókezelőként vagy rendelkezőként, illetve a nagyobb állomásokon képeslapot és bélyeget is árusíthattak. 15 raj látta el ezt a különleges szolgálatot, amelyek naponta váltották egymást. Az Úttörővasutat ma Gyermekvasútnak hívják, a MÁV üzemelteti, és a munkát most is 10–14 éves gyerekek végzik felnőttek felügyeletével. 

Az Úttörővasút (Fotó: Fortepan)

Gyermeklapok

Mindenki számára elérhető áron volt kapható több gyermek- és ifjúsági lap. A kicsiket a Dörmögő Dömötör varázsolta el kivágható, összeragasztható mellékleteivel, később pedig a Kisdobos. A nagyobbak a Pajtást vásárolták (ebben nagyon népszerűek voltak a képregények és a rejtvények), vagy az irodalmi folyóiratot, a Kincskeresőt. Az Őrsvezető a gyakorlatban is jól hasznosító túraötleteket, akadályversenyterveket, tábori játékokat mutatott be. Az ideológiai szöveg nem zavart bennünket, simán átugrottuk, nem is foglalkoztunk vele.

Akadályverseny és számháború

Ez a két megszokott és kedvelt tevékenységünk volt éveken át (na meg a túrázás hegyen-völgyön át). Megvolt bennük a jó értelemben vett versengés, izgalom, egészséges csapatszellemet ébresztettek, és megugrott tőlük az adrenalin. Az akadályversenyt a csatakiáltás, illetve az induló megalkotása és előadása indította, aztán fejtörők és ügyességi feladatok várták a csapatokat minden állomásfőnöknél. Ugyanilyen jó mulatság volt a számháború, ami két csapat között zajlott. A fejünkre erősített kartonon jól láthatóan megrajzolt rövid számsorokkal indultunk az ellenfél zászlajának megszerzésére, de érdemes volt alaposan rejtőzködve haladni, mert ha hangosan bekiabálták a számunkat, már ki is estünk a harcból.

Számháború (Fotó: Fortepan)

Tábortűz, nyári táborok

A nyári egyhetes táborok általában megfizethetőek voltak minden család számára, gyakran még egy vándortáborra is futotta a szokásos mellé. Alaposan megismertük az adott tájegységet, a táborvezető és a többi pedagógus pedig közösségi programokról is gondoskodott. Többnyire a tábortűz mellett énekelgettünk, a táborzáró utolsó éjszakán pedig szalonnát sütöttünk. Gyakran az egynapos osztálykirándulások és túrák is közös bográcsozással végződtek a kísérő szülők jóvoltából, de november 7. tiszteletére akár saslikot is összedobtunk, ha azt kapta az őrs feladatnak. 

A tábortűz mellett (Fotó: Fortepan)

Egykori ünnepeink

Karácsonyi ünnepség helyett fenyőünnepet tartott a csapat, ahol a zöld fenyőről és a gyertyákról szóltak a versek és dalok, Jézuskát inkább nem emlegettük. Május elsején órákig álltunk a tűző napon, várva, hogy sor kerüljön a rajunkra, és elmasírozhassunk kis zászlóinkat lengetve a dísztribün és a fontos elvtársak előtt. Ezt valahogy szívesen kihagytuk volna. A gyermeknap rólunk szólt, ilyenkor az Állatkertbe vagy a Vidám Parkba mentünk, vattacukrot ettünk, és élveztük, hogy minden körülöttünk forog. Szeptember 29-én, a Fegyveres Erők Napján díjaztuk, hogy nincs tanítás, helyette kirándultunk az erdőbe, ahol arra okítottak bennünket, hogyan kell kispuskával lőni elméletben és gyakorlatban. November 7-én otthon maradhattunk, de esélyünk se volt arra, hogy valami jó filmet nézhessünk az egy szem (na jó, később másfél) csatornán, mert aznap a moszkvai felvonulásról és díszszemléről meg a háborús témájú szovjet filmekről szólt minden.

Úttörők a május elsejei felvonuláson (Fotó: Fortepan)