Visszaadták az örökbefogadott kutyát, mint egy árucikket

Azt szokták mondani, egy kutya olyan, mint egy kétéves gyerek. Nem tudja pontosan kifejezni a problémáit, bizonyos helyzetekben öntörvényű és a biztonságérzete, lelki kiegyensúlyozottsága a mellette álló felnőtt magabiztosságából, szeretetéből táplálkozik. 2015-ben végigsöpört az országon, majd később a világon is Az ajándék (Gift) című hazai rövidfilm. Én két hete, egy igen tanulságos Facebook-poszt kapcsán láttam az alkotást a Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát (ld. MFÖEK) oldalán, mely szervezetet önkéntesként igyekszem magam is segíteni. De hogy mi vezetett a szokatlanul komor poszthoz? Elmesélem.

A szóban forgó lény egy csodakutya. Idős, nyugdíjas tempóban éldegélő, nyugodt fickó. Az élete azonban a közelmúltban felborult. Bár a részleteket nem ismerjük pontosan, az állat viselkedéséből és szokásaiból kiindulva stabil, szerető kapcsolatban élhetett. A MFÖEK szervezete 2017 novemberében mentette ki a miskolci gyepmesteri telepről, majd néhány csavar után hozzám, végül végleges örökbefogadóihoz került. Vagy legalább is ezt hittük.

Nem árultunk zsákbamacskát, a papó szeparációs szorongásával kapcsolatos információkat élőszóban és írásban is átadtam a gazdijelöltnek. Az örökbefogadás egyik kritériuma az volt:

a kutyát egyelőre nem lehet hosszan egyedül hagyni.

A nálam töltött 21 nap során kennel segítségével már másfél-két órát is jól viselt az öreg. Nem szerette, nem volt neki komfortos a dolog, de nem őrjöngött. Emellett kennel nélkül 20-30 percig is elvolt, semmiben nem tett kárt. Ehhez gyakorlás és állandó rítusok kellettek. És persze sok-sok szeretet. Én akkor negyed, fél év komoly munkát jósoltam az örökbefogadóknak egy hosszabb, 4-5 órás, immár nyugodtabb egyedüllét eléréséhez. A válasz ekkor az volt:

valaki mindig van otthon, a kutya nem lesz egyedül.

A „mentvény” két hónap után végül visszakerült hozzám. Maga mögött hagyva rettentő sok tönkretett bútort és berendezési tárgyat. De ami talán fontosabb: újabb fizikai és lelki sérülésekkel „gazdagodva”. A pánikrohamai alatti menekülési kísérletei során letört egy foga és egy körme, az orra végén lekopott a szőr, ahogy a kisebb, felállásra és megfordulásra alkalmatlan méretű kenneléből folyamatosan ki akarta dugni a fejét. A korábbi sántasága, valamint a tüsszögése és orrfolyása pedig nemhogy javult volna, hanem romlott. És ha a napi 6 órákon át tartó bezártság és a felváltva non-stop vele töltött időszakok, valamint a random elutazások miatti billegés nem lett volna elég, jött az újabb pofon. Bár a MFÖEK csapata számos konstruktív, szakmai segítséget is felkínált, a döntés végleges volt.

A kutyát pedig egyszerűen visszaadták, mint egy árucikket a boltban.

Fotók: Neményi Márton

A MFÖEK munkatársai nálam sokkal profibban és higgadtabban kezelve a helyzetet kiadták az ukázt:

előre nézünk, nem tekintünk a múltba. A kutyák nagy előnye, hogy a jelenben élnek, és minden, de minden szörnyűségen túl is újra, teljesen felépíthetőek.

Így a lányok az oldal követőinek adományaiból azonnal trénert és orvosi ellátást is szerveztek, hogy megkezdhessük az újabb munkát. Emellett SOS megoldották a nálam épp rehabilitáción lévő újabb mentvény elhelyezését, akinek ez a nagy változás sajnos visszaesést okozott az fejlődésében. (Hál’istennek a kutya mára kinyílt, és már próbanapjait tölti a gazdijelöltjeinél!)

Míg decemberben egy alapvetően nyugodt kutyával találkoztam, idén egy szinte folyamatosan szorongó öregúr tért vissza hozzám.

Az első 6 éjszaka szinte semmit nem aludtunk, nagy szerencsémre azonban egy pszichiáter tanácsára elkezdhettem egy kutyákra is alkalmazható terápiás módszert, amelyet poszttraumás stressz-szindróma kapcsán végeznek.

Most a harmadik együtt töltött hét után vagyunk. Az éjszakák hol jobbak, hol rosszabbak. Egy kezdeti javulás után ismét zaklatottabb a kutya. Egyelőre a 20 perces egyedülléteket sikerült elérni, minden más esetben segítséget kérek, ha el kell mennem valahova, ahová nem vihetem magammal.

Az állatnak a visszakerüléskor komoly fizikai fájdalmai voltak, amik egyre nehezebb légzéssel is párosultak. Jelenleg az orrfolyásával kapcsolatban allergia-próbateszt folyik, az első, immunerősítő kúra ugyanis nem hozta meg a várt eredményt. Így – ahogy embereknél szokás – az orvossal együtt tovább keressük a gond okát és megpróbáljuk minél előbb elhárítani a kellemetlenséget. A korábbi sántaság olyan aggasztóvá vált, hogy csak bizonyos útvonalakat tudtunk megtenni, minél több tömegközlekedési eszköz és minél kevesebb séta révén. Jó hír azért, hogy tegnap, két hét idegtépő várakozás után fellélegezhettünk, a csontrák gyanúja utáni kontrollvizsgálat negatív lett. Úgyhogy most a vélhetően előrehaladott izomgyulladás kezelésével haladunk a remélt gyógyulás felé.

Ha az olvasó azt gondolja, ebben a történetben bármit is számít az én fáradtságom, téved.

Ami számít: a kutya testi és lelki egészsége és persze a biztos, nyugodt jövője.

Azé az élőlényé, akinek segítséget ígértem és akit cserbenhagytam, amikor olyan embereknek adtam, akik alkalmatlanok voltak megadni számára azt, ami igazán fontos: a türelmes, szakember bevonásával történő felépülést.

Szeretném leszögezni: nem gondolom, hogy az örökbefogadók egy percig is rosszat akartak volna a kutyának. Bizonyára nagyon szerették. De a felelős állattartáshoz ez még csak a biztos és nélkülözhetetlen alap. Lehet egy kutyát – de akár egy gyereket is – úgy szeretni, hogy drága holmikat veszünk számára (ha fáj a gyomra és Barbie babát kap, attól még szépen perforálódhat a vakbele…). Ha a valós igényeit és az esetleges problémáit nem kezeljük, nem tettünk meg érte mindent. Mindenki hibázik. Nincs tökéletes szülő és tökéletes férj. Nincs tökéletes főnök vagy barát. De ha az ember súlyosabb problémával küzdő élőlénnyel találkozik, igyekszik összekapni magát és addig menni, amíg csak kell.

Egy kutya örökbefogadása nem csak abból áll, hogy szeretgetem, simogatom az új társam. A mentett kutyák mindegyike átél valamilyen mértékű traumát, amelyet alkatától és a helyzet súlyosságától függően vagy simábban, vagy nehezen kezel. Ennek ellenére nem mondanám, hogy lényegesen bonyolultabb egy mentett kutyával az élet, mint egy tenyészetből vásárolttal. Mindkettőhöz ugyanis idő és türelem kell. Valamint rengeteg befektetett munka.

Ha úgy dönt valaki, hogy kutyát szeretne, tisztában kell lennie azzal, hogy a kiegyensúlyozott ember-állat kapcsolatok mögött napi szintű munka áll. Ha traumatizált kutyába szeretünk bele, ez a helyzet végképp komolyságot és felelősségteljes magatartást követel.

Tréner és kutyapszichológus nélkül olyan nekilátni egy ilyen feladatnak, mint egy gyereket hagyni szorongani, bepisilni, hogy majd kinövi. Az állapota – szerencsétől és alkattól függően – biztos, hogy romlani fog.

A szeretet csodálatos dolog, és tény, hogy átsegít mindenen. Már akkor, ha tettekkel is párosul. Egy problémásabb kapcsolatból persze ki lehet lépni. Melyikünk ne tette volna-e ezt meg? De visszatérve Az ajándék című film allegóriájára: ki hagy magára egy kétévest, aki totálisan tőlünk függ? Reméljük, egyre kevesebben. Félreértés ne essék, ahogy a film készítői, úgy én sem gondolom, hogy a gyerek és a kutya azonos. Az ajándék nem azt hangsúlyozza, hogy egyenlőségjelet kell tennünk az ember és az állat között. Hanem a felelősségvállalásra hívja fel a figyelmet. Ahogy anno Saint-Exupéry is tette A kis hercegben. Egyáltalán nem kell szégyellni magunkat, ha még nem állunk készen az elköteleződésre és a vele járó lemondásokra, vagy ha a prioritás még az önös érdekeinken van (én sem tartom meg ezt a kutyát, mert még nem tartok ott, hogy tiszta lelkiismerettel meg merném tenni). De muszáj felismernünk, ha még nem tudjuk meghozni a kellő áldozatokat, mert egy másik élőlény életével – testi és lelki egészségével – játszunk. Ha mégis készen állnánk, körültekintően válasszunk, és bízzunk a szakemberek és kutyamentők szavában. Az említett oldal szervezői találkozót, próba napo(ka)t is lehetővé tesznek a felelősségteljes mérlegeléshez, még akkor is, ha a kutya valódi énjét fokozatosabban ismerhetjük meg. 

Végezetül álljon itt az egyébként mindig kedélyes MFÖEK oldalának a már említett, nagyon fontos és tanulságos posztja, amely az oldal történetében először, nagyjából egy időben visszaadott két teljesen eltérő kutya kapcsán írtak ki a szervezők. És amelyet talán szülőként is néha magunkra vehetünk…