nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyarország kúl
„Jött a Daesh, és mindent elvett tőlünk” – Interjú a Nobel-békedíjra jelölt Nadia Muraddal, aki jazídi nőként hónapokig élt szexrabszolgaként az Iszlám Állam fogságában

„Jött a Daesh, és mindent elvett tőlünk” – Interjú a Nobel-békedíjra jelölt Nadia Muraddal, aki jazídi nőként hónapokig élt szexrabszolgaként az Iszlám Állam fogságában

Nadia Muradot tizenkilenc évesen ragadták el a falujából az ISIS terroristái, hogy aztán több ezer sorstársával együtt szexrabszolgaként használják. Kiszabadulása után Amal Clooney karolta fel. Most Stuttgartban él, könyvet írt rabsága történetéből, és azon dolgozik, hogy felhívja a világ figyelmét a népe elleni atrocitásokra.
Dávid Imre
Dávid Imre
f Ajánlom

Amikor belépünk a stuttgarti luxusszálló tárgyalójába, a tolmács és egy vékony, törékeny nő fogad minket. Még nincs huszonhárom éves, de jóval idősebbnek tűnik a koránál, a szemében különös, mély szomorúság tükröződik. Ő Nadia Murad, egy fiatal jazídi nő, akit több száz másik lánnyal és gyerekkel együtt

2014 nyarán raboltak el az észak-iraki Szindzsár tartományban lévő szülőfalujából, Kocsóból az Iszlám Állam (ISIS) rettegett terroristái.

Nadia édesanyját és több fiútestvérét a falu idős nőinek és felnőtt férfiainak többségével együtt megölték. „Minden más a háttérbe szorult – a nők sírása, a harcosok döngő léptei, az erős délutáni napfény, még a hőség is eltűnt, mialatt azt figyeltem, hogyan terelik fel a bátyáimat a teherautókra. Masz’úd a sarokban volt, Ílijász hátul. Aztán becsukódtak az ajtók, és a járművek az iskola mögé hajtottak. A következő pillanatban lövéseket hallottunk” – emlékszik vissza a tömeggyilkosságra.

Fotók: Büchler András/Libri

Őt a húgaival és a többi falubeli lánnyal együtt Moszulba hurcolták, ahol szexrabszolgaként használták, és egyszerű „vagyontárgyként” adták-vették őket egymás között az ISIS harcosai. Fogsága ideje alatt rendszeresen megerőszakolták és megverték; mégis szerencsének mondhatja magát, mert egy jószándékú szunnita család segítségével végül sikerült megszöknie, és biztonságban eljutnia egy észak-iraki menekülttáborba.

Szabadulása után George Clooney felesége, az ismert emberjogi ügyvéd és aktivista, Amal Clooney karolta fel.

2016 decemberében felszólalt az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt, hogy felhívja a figyelmet a jazídik elleni népirtásra és az emberkereskedők kegyetlenkedéseire. Most a németországi Stuttgartban él, a világszervezet jószolgálati nagyköveteként azon dolgozik, hogy segítséget és jogi képviseletet biztosítson a sorstársai számára. 2016-ban megkapta az Európa Parlament emberi jogi elismerését, a Szaharov-díjat, a közelmúltban pedig Nobel-békedíjra is jelölték. 2017-ben jelentette meg elrablásáról és fogságáról szóló önéletrajzi könyvét, amelyet „Az utolsó lány – Küzdelmem az Iszlám Állam ellen” címmel a napokban adott ki a Libri.

Hogy érzi magát Németországban?

Jó életem van itt. Otthon, Észak-Irakban szinte mindenünk odaveszett – a Daesh (az Iszlám Állam arab neve, a szerk.) lerombolta az otthonainkat, megtámadta a családjainkat, megölte vagy elhurcolta a szeretteinket. Boldog vagyok, hogy több ezer jazídi nővel és gyerekkel együtt befogadtak, hogy menedéket kaptam itt, Németországban. Hálás vagyok Baden-Württemberg tartomány vezetőinek a segítségükért. Nekik köszönhetem, hogy sokkal jobb körülmények között élhetek, mint azok a társaim, akik otthon maradtak vagy iraki, kurdisztáni menekülttáborokban kénytelenek meghúzni magukat. Itt tiszteletben tartják a jogaimat, itt emberi lényként kezelnek.

Nehéz volt hozzászoknia a változáshoz? Nagy megrázkódtatást jelentett, hogy Európába költözött?

Természetesen nagyon nagy változást jelentett a számomra az, hogy Európába jöttem. Egy kis jazídi faluban, Kocsóban születtem, egész gyerekkoromban ki se tettem a lábam onnan. Csak a falumat ismertem: idejönni olyan érzés volt, mintha újjászülettem volna – valaki más bőrében.

A jazídik hisznek a reinkarnációban. Mondhatjuk, hogy ez is egyfajta feltámadás volt az ön számára?

Igen, ahogy mondtam, itt új életet kezdhettem. De azért nem teljesen újat – hiszen továbbra is megvannak az emlékeim.

Nem telik el nap úgy, hogy ne gondolnék a népemre: arra, hogy mi történt velünk Észak-Irakban, hogy milyen nehéz körülmények között élnek, akik ott maradtak.

Mindannyiunknak, minden jazídi nőnek és gyereknek megvannak a magunk emlékei azokról a borzalmakról, amiket át kellett élnünk, és aggódva gondolunk arra, hogy mi lehet azokkal a családtagjainkkal, rokonainkkal, barátainkkal, akik eltűntek vagy még ma is fogságban vannak.

Van olyan családtagja, barátja, aki itt él önnel?

Igen. Velem van a nővérem.

Segít ez önnek abban, hogy megtalálja a helyét ebben az országban, és folytassa a harcát a Daesh ellen és a jazídi nép megsegítéséért?

Ha a nővérem nem kísért volna el, soha nem jöttem volna ide. A mi közösségünk tagjai számára nagyon fontos az összetartozás. A legtöbbünk nagycsaládban, közös fedél alatt él egészen addig, amíg férjhez nem megy vagy meg nem nősül. Igen, nagyon sok erőt ad nekem, hogy itt van velem a testvérem.

Sok jazídi él Stuttgartban? Tartja a kapcsolatot az ide menekült társaival?

Stuttgartban közel kétezer jazídi él. Persze, nem ismerem mindannyiukat személyesen, de amióta ideköltöztem, és az ENSZ jószolgálati nagyköveteként azon dolgozom, hogy segítsem a Daesh és az emberkereskedők áldozatait, sokukkal összebarátkoztam. Sokan vannak, akik szeretnének megismerkedni, beszélgetni velem. Itt, Németországban sok jazídi társammal találkozhatok, és ez nagyon jó érzéssel tölt el.

Tudják itt gyakorolni a vallásukat? Vannak jazídi szentélyek Németországban?

Sajnos, egyelőre nincsenek. Jó lenne, ha építhetnénk egyet magunknak: itt sok jazídi él, csak Baden-Württemberg tartomány menekültprogramjának keretében ezer nő és gyerek jöhetett ide. Szindzsárban a szentélyeink jó részét elpusztították. Szerencsére, a mi hitéleti előírásaink nem olyan szigorúak, mint a muszlimoké, a zsidóké vagy a keresztényeké, így úgy is gyakorolhatjuk a vallásunkat, hogy nincsenek szentélyeink.

Tudna mesélni nekünk egy napjáról? Mivel tölti az idejét?

Már több, mint két éve élek Stuttgartban, 2015 októberében érkeztem ide, és az év decemberében el is indítottam a saját menekültsegítő programomat.

Sajnos, arra még nem volt időm, hogy megtanuljak németül, és mivel a menekültek támogatásával kapcsolatos szerepvállalásom miatt több halálos fenyegetést is kaptam, nem mozoghatok olyan szabadon, mint a társaim.

Egyszóval nem úgy élek, mint más, itt élő jazídi nők. Egyfolytában úton vagyok, tárgyalok, interjúról-interjúra járok. A szabadidőm nagy részét a lakásomban töltöm a nővéremmel, néha felhívom a megmaradt családtagjaimat vagy sétálok egyet a kertben.

Hogy viseli, hogy amióta felszólalt az ENSZ-ben, a nemzetközi médiafigyelem középpontjába került?

Ahogy már mondtam, az elmúlt két évben minden megváltozott körülöttem – minden egy kicsit bonyolultabbá, nehezebbé vált. A repülőterek, a pályaudvarok, a találkozók: mindez az elejétől fogva új és idegen volt a számomra. Egyfolytában utazom, az otthonomtól távol kell töltenem az időmet. A mostani életem semmiben sem hasonlít arra az életre, amit a falumban, Kocsóban éltem.

De erőt ad, hogy tudom, nem én vagyok az egyetlen: nagyon sok nő és gyerek kénytelen megélni ugyanezeket a változásokat, nagyon sokan vannak, akiknek hozzám hasonlóan meg kell szokniuk ezt az új és szokatlan helyzetet, akiknek meg kell találniuk a helyüket ebben a számunkra ismeretlen társadalomban.

És persze az is, hogy a magam eszközeivel segíthetek nekik abban, hogy beilleszkedjenek.

Meséljen egy kicsit erről a programról. Mit szeretne elérni vele?

A célom az, hogy elmondjam a világnak, mi történt a jazídikkal, hogy milyen borzalmakat kellett kiállniuk – pusztán a vallásuk miatt. Hogy elmondjam, mit kellett átélniük az elrabolt nőknek és gyerekeknek. Hogy minden segítséget megkapjanak, amire szükségük van. Hogy ne felejtsenek el minket. Hogy ne törölhessék el a népemet a föld színéről. Alig félmillió jazídi él a világban; kis közösség vagyunk, vigyáznunk kell egymásra, a tradícióinkra és a kultúránkra. Azt akarom, hogy mindez megmaradjon – és azt, hogy a világon minden ember megtudja, mi történt velük, hogy mi az a borzalom, mi az a terror, amit a Daesh megtestesít. És persze szeretném azt is, hogy felelősségre vonják a bűnösöket.

Nem kínozza a félelem? Elvégre azzal, hogy felszólalt az ENSZ-ben, hogy menekültsegítő programot indított és megírta ezt a könyvet, komoly kockázatot vállalt.

A félelem mindig itt van velem, ez része a hétköznapjaimnak. Elég a Daeshre gondolnom, hogy összeszoruljon a szívem; tőlük sehol sem lehetünk teljes biztonságban, hiszen mindenhol vannak követőik, az ideológiájuk, a gondolkodásmódjuk világszerte sokakat megfertőzött.

Elég bekapcsolni a híradót, és megnézni az európai terrortámadásokról szóló híreket, hogy lássuk, a kezük mindenhova elér.

De nem akarok panaszkodni: egy biztonságos országban, egy jószándékú kormány védelme alatt élhetek, egy olyan lakásban, amiről a legközelebbi segítőimen kívül senki sem tudja, hogy hol van. Viszonylagos biztonságban és szabadságban élek – de mégis, a félelem mindenhova elkísér, és tudom, hogy nem tehetek ellene semmit.

Nagyon úgy tűnik, hogy az Iszlám Állam hamarosan teljes vereséget szenved. Hisz abban, hogy végleg kiszoríthatják őket Irakból és Szíriából?

A Daesh nem csak egy terrorszervezet, hanem egy ideológia is egyben, aminek nagyon mély gyökerei vannak Irakban és Szíriában. A harcosaik mindenkit le akarnak igázni vagy el akarnak pusztítani, aki máshogy gondolkodik mint ők.

Azt akarják, hogy minden egyes ember az ő törvényeik szerint éljen.

Eleinte azt hittük, kevesen vannak, csak egy maroknyi elvakult férfi, de ahogy teltek az évek, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Még a szunnita szomszédaink is melléjük álltak: a barátaink, akikről azt hittük, békességben élhetünk velük. Attól félek, hiába győzik le őket a harcmezőn, ettől a fertőző ideológiától nagyon nehéz lesz megszabadulni.

A Daesh maga a mindig jelen lévő terror.

Minket, jazídiket többször megpróbáltak már kiirtani a történelmünk során, mivel nincs olyan szent könyvünk, mint a muzulmánoknak a Korán vagy a keresztényeknek a Biblia. Eretneknek, ördögimádóknak kiáltottak ki minket.

A Közel-Keleten az elmúlt évtizedekben-évszázadokban egymást érték a vallásháborúk, etnikai villongások. Ön szerint miért ennyire megosztott ez a térség?

Azért a Közel-Keleten is vannak olyan országok, amelyek nem engednek a terror ideológiájának, ahol viszonylagos békében élhetnek egymással a különféle nemzetiséghez, felekezethez tartozó emberek. Nekünk, jazídiknek például több ezer éves történelmünk során mindig az volt a vágyunk, hogy békében éljünk a szomszédainkkal. Soha nem akartunk háborúzni, soha nem kerestünk ürügyet a konfliktusra.

Én, a magam részéről sokkal átfogóbb problémának tartom a nők elnyomását.

A nyugati országokban ugyanazok a jogok illetik meg a nőket, mint a férfiakat, de nálunk ez nincs így. A közel-keleti kultúrában a férfi szava a döntő. Nem tartják tiszteletben a jogainkat, mi csak álmodhatunk a nemek közötti egyenlőségről.

Azért a nyugati nők sem mindig érzik úgy, hogy ugyanazok a jogok illetik meg őket, mint a férfiakat, nem véletlenül született meg a szexuális zaklatás ellen küzdő #metoo-mozgalom. Hogy látja, ez a világméretű kampány segíthet abban, hogy a Közel-Keleten is javuljon a nők helyzete?

Segíthet. De az biztos, hogy hosszú évekbe telik majd, mire a Közel-Keleten is elkezdődhet a nők emancipációja. Itt, Európában és Amerikában, azt hiszem, sokkal gyorsabb változásokat hozhat a #metoo és a hozzá hasonló mozgalmak, mint nálunk.

A könyvében azt írja, gyerekkori álma volt, hogy történelemtanár legyen, és szépségszalont nyisson. Hogy látja most a jövőjét? Megvalósulhatnak még ezek az álmok?

Azok közé a szerencsés kocsói gyerekek közé tartoztam, akik iskolába járhattak. A testvéreim közül én voltam az egyetlen, aki rendes oktatást kapott: mivel nagy szegénységben éltünk, a többieknek dolgozniuk kellett a földeken, így nem volt lehetőségük arra, hogy tanuljanak. Kicsi gyerekkorom óta lenyűgözött a múlt és a hagyományok, igen, valóban történelemtanár szerettem volna lenni. Aztán jött a Daesh, és mindent elvett tőlünk:

a jövőnket, a terveinket, még az álmainkat is.

Nem tudtam befejezni a tanulmányaimat, és ma már el sem tudom képzelni, hogy újra beüljek az iskolapadba – már nincs meg hozzá az erőm. De szépségszalont még mindig szívesen nyitnék, úgy érzem, ez a fajta munka megnyugtatna, olyan hatással lenne rám, mint egy jó terápia.

A könyve világszerte hatalmas siker. Nem gondolkozott azon, hogy hivatásos író legyen?

Nem. Hogy őszinte legyek, félúton majdnem feladtam az írást, mert nagyon nehéz volt újra és újra felidézni mindazt, ami a fogságom és a menekülésem ideje alatt történt. Tudom, hogy soha többé nem leszek képes könyvet írni. Arra sem vagyok képes, hogy elolvassam a saját, személyes történetemet.

El tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett felidézni ezeket az élményeket. Kap segítséget abban, hogy megbirkózzon az átélt traumákkal?

Nálam nem működik a pszichoterápia, én nem érzem jobban magam attól, hogy egy pszichológussal beszélgethetek. Tudom, hogy sok sorstársamnak komoly segítséget jelent ez, de nekem csak az segít, ha tehetek valamit azért, hogy jobb, egyszerűbb legyen a saját és a rokonaim élete.

Ön tudna segíteni más, hasonló borzalmakat átélt lányoknak, nőknek abban, hogy feldolgozzák azt, ami velük történt?

Nem tudom. Csak 2014-ben hatezer-ötszáz jazídi nőt és gyereket raboltak el, és amikor a húgaim, a sógornőim, az unokatestvéreim, az ismerőseim történeteit hallgatom, újra és újra rá kell döbbennem:

sokan vannak, akiknek összehasonlíthatatlanul több szenvedést kellett kiállniuk, mint nekem.

Nem tudom, hogy valóban a segítségükre lehetnék-e abban, hogy feldolgozzák azt, ami velük történt.

Szerzett új barátokat, amióta Európába költözött? Megtalálta a közös hangot az itteni emberekkel?

Nem. Amióta elvesztettem a legközelebbi barátaimat, már nem akarok új barátságokat kötni. Arra törekszem, hogy jó és kedves emberekkel vegyem magam körül, hogy jó kapcsolatokat alakítsak ki az ismerőseimmel és a munkatársaimmal.

De nem akarok új barátokat – attól félek, folyamatosan rettegnék, hogy őket is elveszíthetem.

Gondolt már arra, hogy visszamenjen és újjáépítse a faluját? Hogy új egzisztenciát teremtsen a maga és a családja számára Észak-Irakban?

Jelenleg 316 ezer jazídi ember él az iraki menekülttáborokban. Több tízezren visszamentek Szindzsárba, és nagyon remélem, hogy egy nap majd én is hazatérhetek. Szeretném, hogy megmaradjanak a falvaink – de tudom, hogy még évekig tart majd, mire elkezdődhet az újjáépítés, annyi fel nem robbant bomba, taposóakna hever mindenfelé a szülőföldemen. Tavaly hazalátogattam, de tisztában vagyok vele, hogy a következő egy-két évben még biztosan nem költözhetek vissza. Pedig a társaimmal együtt nagyon szeretnék már hazatérni; senki sem akarja önként elhagyni az otthonát, senki sem akar a hazájától távol, menekültként élni.

A könyvében azt írja, hogy mint minden jazídinek, önnek is család a legfontosabb. Gondolkozik azon, hogy saját családja legyen? Vagy ezt is örökre elvette öntől a Daesh?

Tavaly még el sem tudtam volna képzelni, hogy saját családom legyen, de igen, azt hiszem, most már készen állok arra,

hogy visszavegyem az életemet és mindazt, amit a Daesh elvett tőlem.

Vágyom arra, hogy férjhez menjek és gyereket szüljek. Talán meg is adja majd a sors – ahogy a jazídik mondják, senki sem tudja, hogy mit hoz a jövő.

Csak jazídi férfihez menne hozzá?

Igen. De nem csak a vallásom vagy a hagyományaink miatt. Én egész életemben jazídiként éltem, és nagyon boldog voltam, hogy tagja lehetek ennek a közösségnek. Sem a vallásunkban, sem a világnézetünkben nem találtam semmi rosszat vagy elítélni valót; mi nagyon békeszerető nép vagyunk, mindig csendesen éltünk a muszlimok, zsidók, keresztények között.

Azért szeretnék egy jazídi férfival összeházasodni, mert ezt a fajta békét és nyugalmat a házasságban is meg akarom élni.

Ez a saját döntésem; senki és semmi nem kényszerít rá, hogy így döntsek.

Azt mondja, a mai napig fontos az ön számára a vallás. Hogyan tudta az átélt szörnyűségek ellenére is megőrizni a hitét?

Szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy a sorstársaimhoz hasonlóan mi mindent – erőszakot, megaláztatást – kellett elviselnem, amíg a Daesh fogságában voltam. Nehéz volt mindezt megélni; de mindvégig ragaszkodtam a méltóságomhoz. A mi közösségünk számára ez a legfontosabb: ez a minden emberi lényt megillető méltóság adja a világképünk alapját. Ez adott erőt, türelmet és hitet, hogy elviseljem a rabságot – és az, hogy tudtam, nem én vagyok a hibás. Nem az én bűnöm, nem a mi bűnünk, az, ami velünk történt. Tudtam, hogy mi a jó oldalon állunk, és hogy bármi is történik, isten mindig velünk van.

Kik azok a jazídik?

A jazídik egy kurd nemzetiségű vallási kisebbség tagjai, többségük kis, elszórt közösségekben él Irakban, Szíriában és Törökországban. Összlétszámukat hetven- és ötszázezer közé teszik, hitük, amelyben a Mitrász-kultusz, a zoroasztrizmus, az iszlám, a kereszténység és a zsidó vallás elemei keverednek, egészen az ősi mezopotámiai vallásokig vezethető vissza. Kizárólag egymás között házasodnak, és mivel a betérést is tiltják, világszerte folyamatosan csökken a számuk. Legtöbbjük az iraki Ninive-tartományban lakik, de az elmúlt években sokuk Európába menekült.

A jazídik monoteisták. Hitük szerint, miután isten megteremtette, hét szent lény – angyal – gondjára bízta a földet, amelyek közül a legfontosabb Melek Táwúsz, a „Pávaangyal”. Mivel nincs a Bibliához vagy a Koránhoz hasonló szent könyvük, történelmük során többször is eretneknek és sátánimádónak bélyegezték a jazídiket, hagyományaik szerint eddig összesen hetvenháromszor próbálták meg eltörölni őket a föld színéről. „Én úgy gondolok a vallásomra, mint egy ősrégi fára, amelynek sok ezer évgyűrűje mind egy-egy történetet őriz a jazídik hosszú történelméből. És ezek között a történetek között sajnos sok a tragédia” – írja könyvében Murad.

Megosztás Facebookon
[central_CentralFbLikeboxComponentWidget fb_page="https://www.facebook.com/noklapjacafe/" small_header="true" show_facepile="0" show_posts="0"]