nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyarország kúl
„Rájöttem, hogy nagyon hülyén vagyok színész” – Cserhalmi Györggyel beszélgettünk

„Rájöttem, hogy nagyon hülyén vagyok színész” – Cserhalmi Györggyel beszélgettünk

Hosszú hónapokig csak a betegségéről, műtéteiről, keserves lábadozásáról írtak a lapok, és bár tavaly három filmje is kijött, színpadon évek óta nem láthattuk. Most végre újra tanít és próbál, ősszel mutatják be az Úri Murit a Nemzetiben, amiben Csörgheő Csuli szerepét játssza. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas színész a napokban tölti be a hetvenet. A nagy veszteségek és a gyógyulás mellett többek között a hetvenes-nyolcvanas évek Budapestjéről, a színjátszásról, a filmről, a család, a barátság és a hit fontosságáról is beszélgettünk vele.
Dávid Imre
Dávid Imre
f Ajánlom

Tavaly több komoly műtéted is volt. Hogy vagy? Nagyon megviselt a lábadozás?

Igen, jobban, mint maguk a műtétek. Három nagyobb operációm volt: először a bal térdemet cserélték ki valami titánötvözetre, aztán gerinccsatorna-szűkülettel műtöttek, végül novemberben a Varga Péter Páltól három új csigolyát is kaptam. Na, az kihúzott a pácból; de a felépülés azért kellemetlen volt és hosszú. Nem is viseltem jól: az orvosok, a családom és a barátaim mind azt mondogatták, „türelem”, én meg mindig azt válaszoltam nekik, hogy a „tűr” az még rendben van, de az „elem” már kezd lemerülni. Mindegy, ezek genetikai alapú problémák, nem úszhattam meg, előbb-utóbb túl kellett esnem ezen a hajcihőn.

A tétlenség zavart?

Egyfelől. Másfelől meg az, hogy nagyon hosszú ideig nem láttam, hogy fogok ebből az egészből kievickélni. De most már kijövök belőle, az orvosok szerint, ha vigyázok magamra, szeptemberre teljesen rendben leszek. Akkor aztán jöhet megint a színpad meg a vászon. De már most is próbálok, ha minden igaz, októberben mutatjuk be az Úri Murit a Nemzetiben, arra készülök.

Segít, hogy újra tudsz dolgozni?

Az segít, hogy emberek között vagyok. Tanítok is – az egy jó terápia. Persze, nehezen zökken vissza az ember a megszokott kerékvágásba, de egy idő után elkezdi vinni magával a lendület: az, hogy társaságban van, hogy gondolkozni kell, hogy nagyszerű kollégákkal dolgozhat együtt, és tehetséges fiatal embereket taníthat.

A műtétek után sokat cikkeztek arról, hogy egy időre elvonultál a világtól, és remeteéletet élsz. Igaz ez?

A fenét. Ha valaki kiteszi a lábát Budapestről, rögtön kikurjantják remetének. Persze, jól érzem magam vidéken, de néha azért dolgozni is kell.

Nemrég vesztetted el a feleségedet. Hogy viseled a gyászt?

Ne haragudj, de erről nem beszélek. Ez nagyon személyes ügy.

Értem. Nem erőltetem.

Köszönöm.

Beszéljünk akkor a munkáról. Tavaly három filmed is kijött: a Halj már meg! Kamondi Zoltántól, az Aurora Borealis Mészáros Mártától és a Jupiter holdja Mundruczó Kornél rendezésében.

Igen. Igaz, a Márta filmjében csak egy nagyon pici epizód erejéig szerepeltem Tóth Ildivel és Törőcsik Marival, de a másik kettő szép kihívás volt, a Mundruczóé is meg a Zolikáé is. Szegény, már majdnem két éve, hogy meghalt. Isten nyugosztalja.

Fotók: Kováts Dani

Felsorolni is nehéz, hogy hány filmben játszottál. A Jupiter holdja rendőrének szerepét betegen vállaltad el. Munkamániás vagy?

Dehogy. Nem. A pályám elején még drága, 35 milliméteres nyersanyagra dolgoztunk, nem volt mindegy, hogy hányszor téveszt egy színész. Rólam tudták, hogy keveset hibázok, úgyhogy szerintem a filmjeim felében azért játszattak, mert „költségkímélő tényező” voltam. (Nevet.) De a tréfát félretéve, szerencsém volt, tényleg sokat dolgozhattam. Egy időben kézről-kézre adtak a rendezők, a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején volt, hogy egy évben öt mozit is megcsináltam. Persze, emiatt az is előfordult, hogy nem tudtam elvállalni egy olyan szerepet, amit el kellett volna – pláne úgy, hogy esténként ott volt a színház is. Embert próbáló ilyen tempóban dolgozni. Bírni kell.

Neked melyik a fontosabb, a színház vagy a mozi?

Á, nincs ilyen. Persze, a „szülőotthon” – hogy hülyeséget mondjak – a színház, a mozi meg, ugye, ipar. Ha egy film nagyon jó, akkor lesz művészet, vagy valami ilyesmi, igaz, ma már a színház is ilyen. De mégis, az a nagy folyamat, amit egy darab színpadra állítása jelent, egy színész számára jobban követhető, mint egy forgatás – még nekem is, aki elég pontosan tudom, hogy mit, mikor és hogyan kell csinálni. A színház egy kronologikus őrület, ahol általában szépen, sorrendben követik egymást a jelenetek, a moziban viszont ugrálunk, mint sakktáblán a zabos lovak.

Ott nem a dramaturgia dönti el, hogy mit, mikor veszünk fel, hanem az, hogy milyen az idő, mennyi a pénz, hány napunk van arra, hogy elkészüljünk a jelenetekkel.

Ott az a legfontosabb, hogy mindent a lehető legkevesebb pénzből hozzunk ki. Talán egyetlen olyan filmem volt, Tarr Béla Machbetje, ahol egy szuszra fel tudtuk venni a játékidő mind a hatvanhét percét. Kútvölgyi Zsikével dolgoztam együtt; nagyon érdekes munka volt, nem csak a szöveget kellett megtanulni, hanem mind a százhetven jelet is, ami alapján mozognunk kellett a kamera előtt. Egy ilyen forgatásba könnyen belecsúszhat a hiba, de nem illik hibázni. Egy rendes színész nem engedi meg magának, hogy hibázzon.

A karriered elején nagyon úgy tűnt, hogy megpróbálnak beskatulyázni téged a közép-európai hős karakterébe.

Annyira nem bántott. (Nevet.) De nem is érdekelt. Soha nem érdekeltek ezek a buta címkék, hogy én vagyok a „magyar Belmondo” meg hasonlók. Ez egy marhaság. Ilyet csak az mond, aki azt hiszi, hogy jártas egy műfajban, de közben fogalma sincs arról, hogy mi van a háttérben.

DeNiróhoz is hasonlítottak. A Sztanyiszlavszkij-féle „method actinget” te is alkalmazod?

Nem.

Mégis, hogy készülsz fel egy szerepre? Tudatosan, lépésről-lépésre építed fel a karaktereidet?

Nem. Azt szoktam mondani, hogy ha az első forgatási napon nem tudok lényegesen többet a szerepemről, mint a rendező, akkor szereposztási tévedés vagyok. Nem készülök tudatosan a szerepeimre, inkább hagyom, hogy megfogjon egy mondat, és megpróbálom ezen keresztül magamba szippantani a karaktert. Ez egy képesség, ami sokakban megvan. Egyfajta ajándék.

Azt mondod, neked a színház az otthon. Rengeteg helyen játszottál, sokáig szabadúszó is voltál, mégis, melyik színház az otthonod?

Nézd, a színpad mindenhol színpad, függetlenül attól, hogy hol van a színház. Kálmán Gyuri mondta, hogy „a Nemzeti Színház ott van, ahol én vagyok” – ez egy tűpontos mondat. Az ő esetében biztosan, az enyémben, talán kérkedésnek tűnik. De ezt érzem.

Hülye kérdés, de remélem, papíron jó lesz. Színésznek születni kell?

Van tanulható része is,  de ha az, ami nem tanulható, hiányzik, akkor kár beülni az iskolapadba.

Mégis, mi az, ami nem tanulható?

Nem tudom. Valami idegrendszeri adottság talán. Koncentrációs készség, állóképesség. Vastag bőr: mert ez egy olyan szakma, ahol megsértődni nem szabad. És még valami – azt szokták mondani, hogy szerencse, de én inkább azt mondom, hogy véletlen; sok szerencsés véletlennek kell összeállnia ahhoz, hogy egy színész sikeres legyen. Aztán még ott van az „ügyeletes jelenlét”: hogy népszerű vagy, és a szakmai életed egy bizonyos szakaszában nem tudod megúszni, hogy megkeressenek.

Mindig színész akartál lenni?

Nem. Nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy mi leszek, nem akartam se tűzoltó lenni, se katona, se vadakat terelő juhász. Sportoltam. Egy ideig azt gondoltam, ezen a vonalon megyek majd tovább, edző leszek vagy testneveléstanár. Soha nem voltam jó vívó, de azért jó pár olyan srácot elkaptam a páston, akikből később remek edzők lettek.

Közben, persze, statisztálgattam is a színházban, de nem nagyon szerettem, hol mentem, hol nem.

De az igaz, hogy színjátszás mindig az életem része volt, apám színpadmester, anyám operaénekes volt a Debreceni Csokonai Színházban, talán nem véletlen, hogy az operákat kisgyerek korom óta szeretem. Meg az irodalom: na az nagyon érdekelt. Izgatott, hogy hogy lehet megfejteni egy szöveget értelmét, mondanivalóját. Az osztálytársaim többnyire bemagolták azt, ami a széljegyzetben volt arról, hogy „mit gondolhatott a szerző”. Pedig ha az ember pontosan, odafigyeléssel olvas, és megpróbálja a saját agyába átültetni azt a rendszert, amit az író a papírra vetett, akkor hirtelen kinyílik a fantáziája. Egy nagyobb, szélesebb, színesebb, érdekesebb dimenzió nyílik meg előtte. És ez nem nevelés kérdése. Emlékszem, amikor kiskoromban a nagyapám olvasott nekem Toldit meg János vitézt, már akkor láttam magam előtt azokat a helyeket, ahol ezek a csodaszép történetek játszódtak.

Elképzeltem, hogy Franciaország határos Indiával, meg hogy milyen lehet lóval átkelni a Havason.

Ezek a sztorik nagyon megmozgatták a fantáziámat; elültettek bennem valamit, ami a mai napig él. Most is, ha elolvasok egy szöveget – legyen az darab, forgatókönyv vagy regény – rögtön megjelenik előttem egy kép. Furcsa is, ha egy díszlettervező vagy berendező nem ugyanazt látja, amit én, ha nem azzal a világgal találkozom a színházban vagy egy forgatási helyszínen, amit belőlem előhívott az olvasott anyag. De elfogadtam – sőt, örülök is neki, hogy ahány ember, annyi képet lát. Sokszor ma is rácsodálkozom erre: milyen sok kép, milyen sok valóság, milyen sok világ. Nekünk, hetveneseknek ebből a szempontból különösen nagy szerencsénk volt. Tényleg nekünk, magunknak kellett képet alkotni a világról; nekünk kellett elképzelnünk, megálmodnunk, hogy milyen lehet „odakint”. Annál is inkább, mivel a hatvanas években készült magyar filmek nem sok támpontot adtak ahhoz, hogy milyen a blokkon kívüli valóság. Nem is nagyon érdekeltek, nem tudtam, miért az a „hős”, aki  ahogy azt sem, hogy miért „osztályellenség” bárki, aki nekem szimpatikus, akikben az apámra, a nagyapámra, vagy valamelyik férfi rokonomra ismertem.

Aztán egyszer a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium tanárai elvittek minket Jancsó Szegénylegényekjére, és akkor, ott megváltozott valami.

Ezek a délelőtti filmlátogatások rendre arról szóltak, hogy mi, diákok azt csinálunk, amit akarunk, ricsajoztunk, ordibáltunk, elcsaptuk az időt, aztán hazamentünk. De a Jancsó-film, na az egészen más volt. Az első húsz perc után olyan csend lett a nézőtéren, hogy vágni lehetett volna. Szájtátva bámultuk a vásznat: az egyszerűsége, a keresetlensége, a valódisága, a dísztelensége – iszonyú megragadó volt. Később egyszer, amikor a feleségemnek udvaroltam – emlékszem, éppen mentem a Közgazdasági Technikumhoz, elé – hallottam egy orgonaművészt, aki a debreceni Nagytemplomban játszott. Már nem is tudom, mi volt a darab, talán valami Bartók, de azt tudom, hogy baromira megfogott. Épp úgy, mint a Jancsó; villámsújtottan álltam a Kossuth téren, és hallgattam a nyitott kapun kiömlő hangokat. Baromi jó érzés volt. És van egy másik, nagyon élénk emlékem is, az már a színházról. Egyszer apám valamiért korábban ment be, és engem is elvitt magával. Tök üres volt a színpad, csak az a rengeteg szeg csillogott a súrlófényben, amit a díszletmunkások százötven év alatt belecsapkodtak a deszkákba. Csak álltam és néztem. Apám beindíttatta a forgószínpadot; olyan volt az egész, mint az univerzum, mintha a csillagos eget lesném. Elbűvölt.

Elsőre felvettek a Színművészetire. Milyen volt Debrecen után visszajönni Pestre?

Nem volt különösebb sokk. Nekem Debrecen igazi nagyváros volt, a Hamzsabégi útról kerültem oda, amikor Blum Tamás ’57-ben magával vitte anyámat a Csokonai Színházhoz, mi meg mentünk utána. Addig a Hamzsabégitől a Móricz Zsigmond körtérig ért a birodalom, ott volt egy piac, ahova bevásárolni jártunk a nagyapámmal, az Eszék utca sarkán egy hentes, lejjebb egy zöldséges, egy fűszeres meg egy fagylaltozó.

A Feneketlen-tónál két szánkódomb, a Kis Halál meg a Nagy Halál, a Kosztolányin meg a hinták, mindenkinek rá volt írva a beceneve a sajátjára, az enyém az volt, hogy „Száguldó Zsíroskenyér”.

Versenyeztünk, hogy ki tud körbefordulni a láncon. Szóval, jött Debrecen, aztán meg, amikor felvettek a főiskolára, visszaköltöztem Pestre. Addig is rendszeresen jártam ide, itt laktak a nagyszüleim, és kilencéves koromtól minden pénteken feljöttem a vívóversenyekre is. De azért mégis más, mégis fura volt újra fölköltözni. Abba kellett hagyni a vívást, az nagyon hiányzott egy darabig, de napi tíz-tizenkét órát töltöttünk a főiskolán, úgyhogy beláttam, hogy választanom kell. Szerencsére, az edzések helyett jöttek a kocsmák, és akkor valami a helyére került. Rájöttem, hogy bírok inni. Rengeteg barátot szedtünk föl akkoriban, olyan figurákat, akik alapjaiban határozták meg a pesti belváros életét.

Mint a Cseh Tamás meg a Bereményi.

Meg a Bódy Gabi. Sok okos, érdekes ember volt körülöttünk, sok mindenről másképp gondolkodtunk, mint az átlag. Na nem olyan „vonalasan”, mint később a Szeta vagy a Szadesz, csak módjával – de mégis nagyon másképp. Az én baráti köröm afféle „magányosok klubja” volt, csupa olyan emberrel, akik egy pillanatig sem érezték jól magukat otthon. Nem csoda, hogy minden holdtöltekor kidagadtak a kocsmák oldalai, én is ott voltam, meg a Dobai Peti, a Balaskó Jenő és a többiek.

Mi volt a törzshely? Hova jártatok sokat?

Hát, ott volt a Kárpátia, akkor még az Apostolok is megfizethető volt, a Bástya étterem, az Egyetem Presszó, ami azóta feledve lett, most valami IBUSZ-iroda van a helyén, a Balaton étterem, a Tulipán a Váci utcában, az Anna, a Centrál, a Napoletana, az Eötvös Klub meg a Széchy Kati kocsmája a Bosnyák téren. Emlékszem, direkt kiestünk a versenyekről, hogy el tudjunk menni egy-egy Scampolo-koncertre. Istenem, ott aztán jó nagy bunyók voltak.

Verekedős voltál?

Nem én. (Nevet.) Az még afféle lovagkor volt, piff-puff, kiosztottunk pár sallert, leporoltuk egymást, mit iszol? Nem az volt, hogy leszúrlak, lelőlek, levágom a fejedet. Vívtunk egyet, aztán meghívtuk egymást egy rundra, és el volt intézve a dolog. Szép idők voltak. Ma már nem járok kocsmába, mert a sok fiatal között idegennek érzem magam. Öt-tíz évvel ezelőtt még néha beültem ide meg oda, de aztán húsz perc után felálltam és hazamentem. Mondtam magamnak, „innét már kikoptál, öreg”.

Milyen volt a hetvenes-nyolcvanas évek Budapesten? Össze tudtátok hozni a szabadság kis köreit?

Igen. Összebújtunk és melengettük egymást. Kint hideg volt: a nagy, szürke, hibernált Budapest, de mi tudtunk meleget csinálni. Fény volt, valami ragyogás, és nem csak szellemi értelemben. Összetartoztunk, értettük egymást, és ezt baromira élveztük. Tudtuk, hogy mások vagyunk, mint a legtöbb körülöttünk lévő ember; sokan akartak bekéredzkedni hozzánk, de ez nem így ment. Aki be akart szállni, az először próbaidős lett, nem kapta meg rögtön a tagságit.

Tudtátok, hogy egyszer vége lesz ennek a nagy, büdös szocializmusnak?

Sejtettük. Vámos Tibor akadémikus a hatvanas évek végén egy szamizdatban azt írta, hogy a Szovjetuniónak a rosszul kiépített telefonhálózat miatt lesz vége. Ez engem nagyon megérintett; a Csaplár Vilivel még fogadtunk is: ő azt mondta, a mi életünkben már nem esik össze a Keleti Blokk, én azt mondtam, pár éven belül vége lesz. Aztán valahogy felgyorsultak az események, az MSZMP totális szerepzavarba került, jött a Szeta, a Szadesz, a korai Fidesz meg a többi pártkezdemény, hozták Lengyelországból a híreket és a hitet. A szabadság kis körei egyre nagyobbra nőttek körölöttünk, és idővel kinőtték, kinőttük a rendszert.

Sok nagy színésszel jóban voltál, köztük Latinovitssal is. Mit kaptál tőle?

Amit a többi legendától: barátságot és befogadást. Szerencsém volt, mert sok legendás színésszel játszhattam együtt; én akkor húsz-huszonegy éves voltam, ők már többnyire a negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiket taposták: erős, nagy nevek, rengeteg munkával, sikerrel, tapasztalattal a hátuk mögött, nem volt könnyű elnyerni a bizalmukat. Óhatatlanul is felnéztem rájuk – aztán később már nem mindegyikre, de ez már más tészta.

Nem csak Latinovits létezett, volt, aki Darvas Ivánban, volt, aki Gábor Miklósban, volt, aki másban találta meg a példaképét. Táborokba tömörültünk, és frocliztuk egymást rendesen.

Hát igen. Az azért jó volt, amikor a Gobbi bejött az öltözőbe egy főpróba után, és azt mondta, „Apukám, apukám, ez így rendben van.” Életemben először akkor találkoztam vele személyesen, de rögtön letegezett. Az több volt bárminél. Vagy amikor a Rajz Jani bácsi hetvenévesen odajött hozzám, és azt mondta, „Na ebből lesz valami. Figyelje meg, én mondom magának, ebből lesz valami.” Vagy az Őze, aki egyszer a régi Nemzetiben, a lift előtt ülve megszólított, és azt mondta:

„Te idefigyelj, itt ha valamit mondasz, az nagyon durva legyen, különben besúgják.”

(Nevet.) Ez is a befogadás jele volt. De az igaz, hogy emberileg és szakmailag a legközelebb a Zoli volt hozzám, vele volt a legmélyebb, legtermészetesebb, leghétköznapibb a kapcsolatom. Azzal hitegetem magam, hogy a barátom volt. Persze, apáskodott is; néha érzelmileg rászorult az emberre, de sokat segített. Ha tudta, hogy éppen nincs munkám, gyakran előfordult, hogy felszaladt hozzám egy szatyor kajával, levágta egy sarokba, és ment tovább.

Mi termelhette ki ezeket az óriásokat? A háború, a nélkülözés, a halálfélelem élménye keményítette meg azt a generációt?

Más anyagból voltak, mint mi, az biztos. De nem hiszem, hogy a háború miatt. Látod, mi jött a „felszabadulás” után: sorban eltűntették a pártokat, kinyírták a szocdemeket és a kisgazdákat is. Aztán jött ’56: november 4-én még Budapest utcáin harcolt a magyar, május 1-én meg már Kádár nevét skandálva vonult a Felvonulási téren. Volt egy anyagilag is, szellemileg is deklasszálódott osztály, amelyik ült otthon, mérgelődött, és örök bosszút fogadott a „komcsik” ellen. A dühét átörökítette a gyerekeire és az unokáira is, ma is rengetegen vannak, akik azon morfondíroznak, hogy mit vettek el tőlük a háború után. Persze, valahol igazuk is van; megértem őket, marhára megértem. Igaz, tőlünk is sok mindent elvettek, de nekem ilyen igényeim nincsenek. Volt Esterházynak egy alapmondata, a rendszerváltáskor azt mondta: „Földet vissza nem veszünk.” Ezzel tudok azonosulni, nagyon rendben volt. De van, aki ma sem érti.

Látsz most olyan színészeket, akikből akkora egyéniségek lehetnek, mint Latinovits, Gobbi vagy Gábor Miklós?

Nem tudom, ezt majd a jövő dönti el. Nagy színész? Hála istennek, az van. Én is dolgoztam mostanában lórúgás erős színészekkel, idősekkel és fiatalokkal, férfiakkal és nőkkel egyaránt, de neveket nem fogok mondani, mert nagy baj lenne, ha egyet is kihagynék.  De hogy lesz-e legenda valamelyikükből, azt nem tudom megmondani.

Úgy vagyok ezzel, mint a művészet definíciójával: én nem tudom megmondani, mi az, ami csak ügyes csinálmány és mi az, ami már művészet. Lehet, hogy azért, mert nincs rá érkezésem.

Ami igazán jó, azt persze elismerem, de bizonytalan vagyok. Sajnos, a magyar társadalom nem annyira vevő a művészetre, mint régen, ma már nagyon nehéz elérni, hogy egy színész vagy rendező országos hírre tegyen szert. Ma inkább a hivatásos celebek futnak, de nekem ezzel sincs semmi bajom: mindenkinek joga van hozzá, hogy azt a fagylaltot egye, amelyiket szereti. Persze, azért sokan visszasírjuk a régi szép időket, amikor még rengeteg volt a meló: cirka huszonöt film és kétszáz tévéjáték készült évente, volt miből kitermelni a kenyérre valót.

Közhely, de sokak szerint a barátságtalan kultúrpolitikai klímában megerősödik a színház. Van téma, van miről beszélni, dafke is. Te egyetértesz ezzel?

Igen. Egyetlen politikai rendszer sem látja be, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb. Pedig benne van a Bibliában is: Ádám és Éva történetében is a jó és a rossz tudás almája körül bonyolódik a cselekmény. (Nevet.)

Ha már politika, neked, a te generációdnak milyen volt megélni a rendszerváltást? Euforikus érzés volt?

Nem tudom. Mára annyi minden rakódott rá arra az élményre, annyi szemét, hogy az még a legragyogóbb részeket is megfakítja, besározza, bemocskolja. Nem szívesen gondolok rá vissza, túl sok volt a csalódás, sok minden jött, amiről egyáltalán nem volt szó. Igaz, ami azóta történt, az sem fényesebb; én már kilencvenben is azt mondtam, hogy ez nem rendszerváltás, hanem gengszterváltás. Akkor még érdekelt a politika, ma már nem. Nálunk sajnos a főszerepeket is epizodisták játsszák: olyan emberek, akik csak választástól választásig terveznek, nyerni akarnak, de az itt élők élete, érdekei hidegen hagyják őket.

Úgy érzik, jár nekik a hatalom és a tisztelet, pedig nem jár nekik semmi, legfeljebb annyi, mint bárki másnak: egy tisztes, polgári munkahely. De a meló az büdös.

Ne érts félre, nem a színházi értelemben vett epizodistákat nézem le, az egy nagyon nehéz műfaj. Én például csak egyszer játszottam epizódszerepet: majdnem bele is buktam, mert úgynevezett „hős karakter” vagyok. (Nevet.) Meg is kérdeztem a Gelleyt, hogy segítene-e, mire azt mondta:, „Egy lószart, barátocskám, csak tanuld meg, hogy milyen nehéz az én szakmám!”. Igaza volt.

Te azt mondod, epizodista, én azt mondom, politikai vállalkozó.

Igen. És, persze, ott van a farizeus is, aki hittel vagy politikával kereskedik gazdasági nyereségszerzés céljából. Ezt a definíciót találod, ha felütöd az értelmező szótárt – nem a képmutatót, pedig én is azt hittem. Meg is döbbentem rendesen. Hát akkor hogy van ez? Arany János írja: „Ritka dolog, hogy egyet értsen három; A holnapot ma bízvást megeszik”. Ez történik ma is; sajnos, a történelem során mindig ez történt ebben az országban.

Beszéltünk róla, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek a magyar színház virágkora volt. Hogy áll most a hazai színjátszás?

Alapvetően más a helyzet, mint akkoriban volt. Nem tudjuk még, miről szól ez a század. Fölvetett egy csomó kérdést, de eddig sem a színház, sem a film nem tudott korrekt válaszokat adni rájuk. Nem tudjuk, hogy csináljunk színházat, mozit ebben a korban – nekem legalábbis fogalmam sincs. Azt se tudom, hogy hogy kell ma színésznek lenni. Lehet, hogy teljesen érvénytelen, amit csinálok, sőt, tudom, hogy az.

Már miért lenne érvénytelen?

Egyszerűen úgy érzem, hogy az. A közönség ugyan még nem igazolta vissza ezt – hiszen három éve nem álltam színpadon –, de a próbákon sokszor az jár a fejemben, hogy „hát, ez bizony elég szar volt”.

Nem lehet, hogy csak a maximalizmus vagy a kötelező szerénység beszél belőled?

Nem. Végignéztem egy történetet, ami sajnos tragikusan végződött, és közben rájöttem, hogy nagyon hülyén vagyok én színész, mert az igazsághoz, a valósághoz alig van köze a játékomnak. Rájöttem, hogy máshogy kellene játszanom, végiggondoltam a dolgot, és aztán jött egy film, a Jupiter holdja, amit, azt hiszem, már teljesen más szemlélettel csináltam meg, mint a korábbi munkáimat.

Az egy jó film. Igaz, Mundruczó Kornél szerintem olyan rendező, akiben ugyan ott van a lehetőség, hogy valami igazán nagyot alkosson, de aztán valahogy mindig elcsúszik egy banánhéjon.

Valahogy mindig kivágja az Oscart a filmből. (Nevet.)

Négy éve Szász János Nagy füzete csak hajszál híján maradt le az Oscar-jelölésről, aztán két éve Nemes-Jeles László, tavaly pedig Deák Kristóf  is megkapta az aranyszobrocskát. Idén Enyedi Ildikót tartják az egyik nagy esélyesnek a Testről és lélekről című filmjéért. Feltámadt a magyar mozi?

Tény, hogy nem nagyon szólnak bele az úgynevezett művészfilmek vagy szerzői filmek elkészítésébe, ami viszonylag nagy szabadságot ad a készítőknek. Persze, a műfaji filmek – krimik, vígjátékok, mit tudom én – esetében más a helyzet, ott ragaszkodni kell az amerikai típusú forgatókönyvek jól bevált szabályaihoz. De a szerzői filmek készítőit hála istennek hagyják dolgozni, és ennek láthatóan meg is van az eredménye. Ami Enyedit illeti: ő egy nagyon nagy rendező, akinek a munkássága jól illeszkedik abba a csodálatos és robosztus rendszerbe, ami Eiben Pistabácsi óta épül a magyar filmezésben. Az Én huszadik századom, a Simon mágus és persze a Testről és lélekről is remek film. Nagyon drukkolok neki, hogy megkapja érte az Oscart.

Több, mint kétszáz filmben és majd nyolcvan színházi produkcióban szerepeltél. Van még szerepálmod?

Nincs. (Nevet.)

Soha nem is volt?

De, volt, persze. De ezt mindig rábíztam a rendezőkre, mert ők jobban látják, mi illik hozzám, mit tudok biztos kézzel eljátszani. Arról nem is beszélve, hogy nagyon kellemetlen, ha az ember belebukik egy „álomszerepbe” – bele is bukik újra meg újra, de ez már csak ilyen, végül is rendben van. (Nevet.) Prosperót például szívesen eljátszottam volna a Viharból, de sajnos, csak hatvanévesen kértek fel a szerepre, akkor meg már úgy voltam vele, hogy semmi értelme megcsinálni.

Ha egy negyvenéves ember töri el a varázspálcát, az még esemény, az átlépi a sajtó ingerküszöbét. Ha egy hatvanéves, azt mondják, nyugdíjba készül.

Szóval, ez elúszott, de lehet, hogy jobb is így.

Van olyan film, előadás, amire különösen büszke vagy?

Persze. Az összes Székely-rendezéssel nagyon jóban vagyok, ahogy a Zsámbékiéval is, de igazságtalan lennék, ha bárkit kihagynék ebből a sorból. Tudod, én mindig úgy állok neki egy melónak, hogy megpróbálom kihozni belőle, amit lehet. Aztán, ha megvolt, el is engedem; nem szeretek ráülni a sikeres filmekre, darabokra, felesleges is lenne, mert az élet meg a karrier amúgy is olyan, mint egy léghajó, néha fönt van, máskor meg lent. Megy az mindenhova, csak ahova az ember akarja, oda nem. Legalábbis én még nem láttam senkit, akinél máshogy lett volna.

Apa és nagyapa vagy, két unokád is van. Mit jelent neked a család?       

Sokat. Szinte mindent. Akik közelről ismernek, tudják, tényleg úgy vagyok vele, hogy a fene megette, négy óra a családdal többet ér, mint egy filmes gázsi. Persze, kapisgáltam én ezt már negyven-ötvenévesen is, de hát melóztam, mert el kellett tartani őket. Valamit valamiért. Nem volt ez mindig jó döntés, többet kellett volna velük lennem. Most aztán igyekszem bepótolni, amit lehet, és amint végeztem a színházban, rohanok is az unokákhoz.

És a hit?

Az fontos. De a vallás nem az. A nagyapám evangélikus kántortanító volt, én református lettem a nagyanyám után. Vallásos neveltetést kaptam, megvolt minden a heidelbergi kátétól a sákramentumokig. Volt mi ellen lázadni tizennyolc-húszévesen. Aztán, olyan negyvenéves korom körül elkezdtem visszabóklászni istenhez.

De az egyházzal nem tudok megbarátkozni: nem csak a hierarchiája miatt, hanem azért is, mert nekem nekem túl látványos, túl hangzatos, amit csinál és mond. Nem elég csendes, nem elég bölcs.

Úgy vagyok vele, hogy nekem olyan közvetítő kell, aki egy kicsit maga is hasonlít istenre.

Kiben találtad meg ezt a közvetítőt?

Magamban. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én magamat és magamnak közvetítek. Nem tudom, mennyire sikeresen; nem szoktam minden nap találkozni a jóistennel, de néha azért érzem az ujját magamon. Amikor a feleségem meghalt, akkor is azt mondtam a barátaimnak, hogy isten azért van, nem fogom megtagadni ezért. De nekem a hit komolyabb dolog annál, hogy behordjam egy templomba, és meghallgassam egy olyan ember prédikációját, akit nem tudok tisztelni.

Mondtad, hogy októberben lesz az Úri Muri premierje. Várod?

Hát, nem tudom. Várom, persze. De én próbálni szeretek igazán, sokszor elmondtam már, szégyellem is magam miatta, de az előadásokat inkább csak reprodukcióknak tekintem. Ettől meg idegenkedem, mert nem szeretem a rutinszerű dolgokat. Mindig próbálok kimenekülni a verkliből, persze, azért úgy, hogy a darabon belül maradjak.

De nekem a próba az igazi színház.

Az alkotás az, ami izgat?

Igen. Mi a fenét csinálj azzal, ami már kész van és ki van rakva a falra? Nézzed? Hát mi abban a jó? Csinálni – na az valami őrület.

4+1: CSERHALMI GYÖRGY GYORSBA

1. Amikor egy közös barátunknak eldicsekedtem, hogy interjút készíthetek veled, azt mondta, ne aggódjak, megszelídült a Gyuri, lehet, hogy meg se fog verni. Ilyen rossz a kapcsolatod az újságírókkal?

Badarság. Soha nem vertem újságírót. Na jó, egy ismert színikritikust egyszer tényleg meglegyintettem, de csak azért, mert marhaságokat beszélt. Nevelő jellegű pofon volt.

2. A városi legenda szerint egyszer a rendőrök elől menekülve egy hídról is leugrottál. Ez tényleg megtörtént?

Meg. Akkoriban kaszkadőrködtem, rendszeresen ugráltunk le a fiúkkal az Erzsébet hídról meg az északi összekötőről. Persze, a zsernyákokat meglepte a dolog.

3. Több, mint ötven éve vagy a pályán. Soha nem gondoltál rá, hogy visszavonulj?

De. Amikor a feleségem meghalt, be akartam fejezni. Aztán odajött a lányom a szoknyája mellett a két unokámmal, és azt mondta, csináld akkor értük. Én meg megfogadtam, amit mondott.

4. Most, hogy végre újra lábra álltál, beindul a nagyüzem? Jönnek a filmek, előadások sorban?

Nem hiszem. Úgy vagyok ezzel, mint Hamlet: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás. Torról maradt hideg sültből kiáll a nászi asztal”. Hetvenéves vagyok, be kell osztanom, amim maradt. Persze, dolgozni azért kell. De élni is. Főleg élni.

+1.Van már következő projekt?

Van, de még nem beszélek róla, mert még gondolkozom rajta, hogy elég erős vagyok-e hozzá.

Megosztás Facebookon