Ilyen a híres magyar író levesreceptje

“Főzzetek borscs levest. Vegyetek elő egy fej hagymát, egy szép murkot (sárgarépa), két közepes fej céklát, két közepes krumplit a kamrából. Törjetek hozzá egy zellerszárat, négy-öt gerezd fokhagymát, egy kicsi darab gyömbért. Vegyetek elő egy jóféle hámozott paradicsom-konzervet (400gr – darabolt, – egész is jó, de késsel kicsit bele kell kapirgálni). Ez most hús nélküli borscs lesz, álljatok ellen a kísértésnek, ne vegyétek elő a hűtőszekrényből a sültnek befűszerezett marhahúst. Töprengjetek el azon, hogy mennyeire más ez a leves hússal, mint hús nélkül, aztán hozzatok mégiscsak elő a kamrából két maréknyi csiperkét, és egy kevés szárított vargányát. „Akkor ez most egy gazdag lengyel böjti borscs lesz, és kész”, ezt ne csak gondoljátok, mondjátok is ki hangosan, közben jusson eszetekbe az a varsói vendéglő, ahol utoljára ilyet etettek, a falon fekete-fehér szőttesek voltak, a padon talán kecskebőr, a szomszéd asztalnál a nők valamin nagyon nevettek, ti fáradtak voltatok, a nők csuklóján csúszkáló színes karpereceket néztétek, vártátok a levest. Próbáljátok felidézni a leves illatát, közben persze vágjátok fel a hagymát, dobjátok egy kis vajra fonnyadni. Itt felmerül a kérdés, hogy mennyire böjti is ez a leves, egy kanál vajat azért csak megbír, hát nem? Hát de. Amíg a hagyma fonnyad, pucoljátok meg a zöldségeket, reszeljétek le a répát és az egyik céklát nagy lyukú reszelőn. Gondoljatok közben arra: reszelni jóleső édes macera. Keverjétek a reszelt zöldséget a hagymához, sózzátok meg, tekerjetek bele borsot, tegyetek hozzá fél kiskanálnyi köményt. Keverjetek egyet rajta, amíg fonnyad, vágjátok kockára a többi zöldséget (a másik céklát is – persze lehet julienre is vágni, úgy elegánsabb), szeleteljétek fel a gombát. Tegyétek az edénybe a zöldségeket, dobjatok bele két szem szegfűborsot, meg egy babérlevelet. A szerecsendió krumplis ételnek még sose ártott, egye fene, reszeljetek bele abból is egy keveset. A gyömbért egészben dobjátok bele, a fokhagymát szétzúzva keverjétek hozzá, adjátok hozzá a paradicsomot, meg egy jó liter vizet. Tegyetek hozzá egy kiskanál cukrot, egy jó evőkanál almaecetet. Fedjétek le, főzzétek kis lángon fél órát, amíg a krumpli meg nem puhul.

Igen, ez az az illat, majdnem pont olyan, mint Varsóban volt.

(Itt el lehet és kell töprengeni azon, mért is nem került bele káposzta, igen, egy negyed fej felcsíkozott káposztát is megbírt volna, sőt, egy póréhagymát is tehettünk volna bele – na de mindent nem lehet, ne legyünk telhetetlennek, érjük most be a gombával. A káposztát meg a pórét hagyjuk meg a gazdag húsos változatnak.)

Itt az idő, a leves lassan kész, jöhet a kapor.

Vágjátok apróra, közben mondjátok magatokban azt, amit én szoktam mindig kaporvágáskor, „Pfefferminz und Dill / Da steht der Teufel still”, gondoljatok közben Lénárd Sándorra, akinek a könyvéből (Völgy a világ végén) ezt a mondókát tanultam, persze menta nem kell a borscsba, bár ki tudja, a mentás céklából még lehet valami, na ennek majd egyszer utána kell nézni.

Szívjátok be mélyen a leves illatát, hagyjátok ellilanni a mentáscékla-ötletet, szedjétek tele a tányérotokat. A közepére tegyetek egy jó kanál tejfölt, szórjátok meg kaporral.

Egyétek meg.

(Kuktában is szépen megfő, tíz perc kell neki a nagyobbik fokozaton.)”