Akik késpenge élén táncoltak – A Kádár-korszak humoristái: Hofi Géza (1936-2002)

Bár az egykori kőbányai porcelángyári munkás eleinte hiába álmodott a világot jelentő deszkákról, nagyobb sikert és népszerűséget ért el a hiányzó színművészeti diploma ellenére is, mint számos színésztársa a vidéki és budapesti színházakban.

„Hidd el nekem, itt hármat foghatsz: A Kossuthot, a Szabad Európát meg a pofádat.”

Ha nem is indult el üstökösként a pályája, azért Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában összetalálkozhatott Sas Józseffel és Sztankay Istvánnal, majd Szendrő Józsefnek köszönhetően a debreceni Csokonai Színház társulatában játszhatott. Azonban nem színpadi alakításai, hanem a színházi büfében előadott paródiái váltak nevezetessé, úgyhogy visszaköltözött Budapestre, és az Országos Rendező Iroda engedélyével bejárta az országot (volt olyan év, hogy 850 előadása volt).

„– Megismer?

Mire az eladó: – Nem.

– Én vagyok a vevő!”

Aztán jött a Táncdalfesztivál, és nem volt olyan ember kis hazánkban, aki ne röhögött volna egy jóízűt Hofi paródiáján (később pedig a sakkozó Kádáron). Többek között maga Koós János. Akivel aztán annyira sikerült megtalálni a közös hangot, hogy a mai napig tönkre nézett és hallgatott Megalkuvó macskák, azaz a Macska – Duett is létrejött (Malek Miklós és Szenes Iván maximális segédletével). És nem mellesleg egy hosszabb együttműködés is a két művész között – a közönség legnagyobb örömére.

Mi tette őt annyira szerethetővé, hogy Kádár ugyanúgy élvezte a humorát, mint a rendszer legelnyomottabb páriája? Az utca embere hősnek tartotta, aki ki merte mondani helyette is az igazságot, aki szókimondásával, vakmerő véleményével „elvitte a balhét” (azt suttogták róla, hogy börtönben is ült emiatt), de aki újra meg újra feltámadt, mint egy főnix, és újra meg újra nekiugrott a hivatalos hatalomnak – még a rendszerváltás után is.

„A korrupció az, amiből mi kimaradunk.”

A rádió és a televízió megtiszteltetésnek vette, ha Hofi Géza műsorát játszhatta (általában szilveszteri műsorai után menetrendszerűen kijárt neki a televízió nívódíja), a nézők pedig örültek, hogy a közülük valónak tekintett melós megint „osztja az észt”. Mert Hofi aztán tényleg nem kímélt senkit és semmit, lehetett az imádott labdarúgásunk, Rákosi elvtárs, szovjet barátaink vagy akár Clinton elnök, kő kövön nem maradt, mindenki szakadt a nevetéstől, de érezte a kemény odaszúrást is.

„A fociban a lényeg, hogy amikor megkapod a labdát, baromi gyorsan olyannak kell passzolni, akinek a meze ugyanolyan színű, mint a tied! Ja, és futni kell. A vízilabdában ezt már megoldották, aki nem úszik, megfullad.”

Jóval később derült csak ki, hogy miért nem lett baja az ország kedvencének, miért nem lehetetlenítették el, miért nyilatkozhatott meg sajátságos humora és lényeglátása olyan témákban is, melyek mások esetében kiverték a biztosítékot: mert ott állt mögötte egy másik országszerte ismert humorista és kabaréigazgató, Komlós János, akiről akkoriban kevesen tudták, hogy az Államvédelmi Hatóság kihallgató tisztje is volt egykor. Így aztán a rázós témák Komlós jóváhagyásával mehettek műsorba, mivel ő lett Hofi hivatalos szövegírója is, pártfogoltja pedig a Mikroszkóp Színpad legnépszerűbb sztárja.

„Az országnak nem most lett rossz! Neeem. Most vették észre!!!”

Kádár János szerette Hofit, többször elment az előadására, sőt utána személyesen gratulált neki, és arra biztatta, hogy még bátrabban vesézze ki a gyengeségeket. Úgy gondolta, hogy ha egy rendszer erős, nem kell félnie a humoros kritikától, és amíg az emberek nevetnek, addig „kiengedik a gőzt”

.

„Az élet olyan, mint a motor. Be kell rúgni, másként nem megy.”

Ma már senki sem kételkedik abban, hogy a porcelángyári munkásként eltöltött öt év nélkül Hofi nem vált volna a Kádár-korszak rajongva szeretett megmondó emberévé, akinek vakmerőségét egy ország csodálta. Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója szerint (Hofi 1983-tól a Madách Kamarához szerződött, ahol Hofélia című estje ötszáz alkalommal, az Élelem bére pedig 1500 alkalommal került színre) a művész később már elismerte, hogy erre a pályáján való kitérőre szüksége volt: „Ez annak idején nagyon bántotta, de utána azt gondolta, hogy ez csinálta meg őt. Ez gyakran van így, hogy az embert éri egy kudarc vagy egy csalódás, és aztán az efölött érzett energia kell pont ahhoz, hogy valaki megcsinálja magát.”

„Tudod, ezek miért lopnak? Hagyománytiszteletből.”

Ez az öt munkás év tette lehetővé Hofi számára, hogy kiválóan formálja meg sikerének alapfiguráját: a közülünk való melós szabadszájú karakterét. Nem mondhatjuk, hogy valamiféle intellektuális humorról volt itt szó, de poénjait, beszólásait mindegyik réteg értette és értékelte.

„Én a bunkókat fel tudnám használni. Gondolják el: Kivinni őket árvízvédelemhez. Nem lapátolni, ne vicceljen már! Bunkót kivinni a gátra! Beleverni! Így egymás mellett állnának, így szépen! Ez lenne a nagy magyar fal. A Földet legalább kétszer körülérné, amennyi alapanyag van hozzá.”

Ahogyan Farkasházy Tivadar mondta: Hofi figurája hiteles volt, ha hamis lett volna, nem lehetett volna kifejleszteni, nem lehetett volna hozni éveken keresztül.  Ez a figura ugyanis igazi volt, a porcelángyári melós, aki megőrizte „alulnézetét”, így élte le az életét a színpadon.

„Mindennek van határa, kivéve az emberi hülyeségnek és a Szovjetuniónak.”

Jött a rendszerváltás, jött egy másik korszak, és jött sajnos egy infarktus. De Hofit egyik sem állíthatta meg. Ahogy addig a Kádár-korszak visszásságait, utána a színre lépő pártokat és kormányokat bírálta a tőle megszokott éles szókimondással és sajátos humorral. Kitüntetések garmadáját kapta az „átkosban”, a köztársasági elnök pedig a Kossuth-díjat nyújtotta át neki 1998-ban.

„Göncz Árpi bácsitól kaptam egy keresztet, a többit jövő hétre ígéri a labor…”

Népszerűsége a mai napig töretlen, poénjai ma is érvényesek, sokan sajnálják, hogy nincs utódja a politikai kabaré műfajában, pedig nagy szükségünk lenne rá.

2002 áprilisában hunyt el. 65 éves volt.

(Kiemelt kép: Fortepan)