nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyarország kúl
A titokzatos, 110 éves medve története

A titokzatos, 110 éves medve története

Nem moccan. Több mint száz éve egy helyben áll, mégis gigászi termete, méltóságteljes megjelenése tiszteletet követel mindenkitől, aki néhány percre meg mer állni előtte. Harminc éve rendszeresen találkozom vele. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár vadászati kiállításán jártam.
Lehoczky Rella
Lehoczky Rella
f Ajánlom

Gyerekkorom meghatározó alakja nem más, mint egy kitömött medve. Számtalan röpke randevú, megannyi megbeszélt találkozó és véget nem érő csodálat köt bennünket össze lassan három évtizede. Plátói szerelem ez csupán, ugyanis egymás szenvedélyes bámulásán kívül semmi egyéb nem történt kettőnk között. Egyáltalán nem titkos légyottjaink helyszíne mindig ugyanaz volt: a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár vadászati kiállítása.

Édesanyám lassan harminc éve dolgozik a múzeumban, gyakorlatilag beleszülettem ebbe a környezetbe. Valahányszor érte mentünk apával és a nővéremmel a munkahelyére, azonnal felszaladtunk testvéremmel a legfelső emeletre, hogy újra ámulatba eshessünk a medvétől. Egyszerre féltünk tőle és csodáltuk őt.

Néha -amikor a teremőr nem figyelt- hozzá is értünk szigorúan csak egy újjal.

Nem is akartuk elhinni, hogy korábban ő egy hús-vér élőlény volt: ekkora medve nem létezhet! Sokszor gondolkodtunk azon a testvéremmel, milyen lehetett, amikor még élt: hol lakhatott, mennyi idős volt. Eltelt rengeteg év, s most, felnőttként utánajártam.

Pontosan 301 kg-ot nyom a múzeum rejtélyes medvéje. Fotó: Papp Tibor

“Sajnos erről a medvéről gyakorlatilag semmit nem tudunk, mert a II. világháborúban rengeteg kiállított tárgy kartonja megsemmisült – kezdte a rejtélyes medve történetét Sánta Ákos, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár történész-múzeológusa. – Ami biztos, hogy Andrássy Géza birtokán, Gömör megyében ejtették el 1907-ben. A Dualizmus időszakában, az 1800-as évek végén a gróf -mondhatni- hobbija a vadászat volt. Számtalan hajtást szervezett saját birtokán, ahova meghívta nagybirtokos és politikus barátait. Az egyik ilyen alkalommal ejtették el a nálunk kiállított, 301 kg-os kapitális példányt. A vadászat előtti napokban hússal odaetették, terítékre hozták a medvéket, hogy könnyebben zsákmányul ejthessék. Ezek után nem sokkal kerülhetett a múzeumba, több mint száz éve meghatározó lakónk ez a medve.”

Tisztában vagyok azzal, hogy a vadászat egyáltalán nem haszontalan szakma, érzékeny nőként mégis nehéz megértenem, miért olyan nagy szó lelőni egy védtelen állatot, akit előtte még élelemmel oda is csalogattak.

“Sosem lőttem semmire, eddig csak kísérőként vettem részt vadászatokon. De vadászismerőseim mind azt mondják, hogy magát az élményt nem lehet szavakba önteni. Ahhoz, hogy megértsük, át kell élni. Talán pont maga a veszély, ami miatt vonzó ez a szakma és hobbi. Korábban, a 16-17. században egy medve elejtése még nagyobb kockázattal járt. A vadászat több napig is tartott, és a vadászok munkáját 3-5 tagból álló kutyafalka segítette. Az úgynevezett szelindek egy ma már nem létező kutyafaj: nagytestű, zömök testalkatú, harapása életveszélyes sebeket ejt. A kopók mellett épp ezért vitték őket is medvevadászatokra. Először a kutyák bekerítették, majd a vadászok vadászlándzsákkal ejtették el a méretes zsákmányt” – magyarázta a történész-muzeológus, aki gyerekkorában szintén úgy rajongott azért a bizonyos medvéért, mint én. A ’80-as évek végén járt először a múzeumban egy osztálykirándulás alkalmával, s semmi másra nem emlékszik, csak erre a medvére. Akkor még nem gondolta, hogy végül a közvetlen közelében fog dolgozni. Valahányszor elmegy mellette, mindig csodálattal néz föl a gigászi ragadozóra.

A városligeti Vajdahunyad vára osztrák barokk stílusú palota, és 1896-ban, Alpár Ignác építész tervei alapján épült. Fotó: Papp Tibor

Gazdasági haszna nem volt egy medve elejtésének, húsát nagyon ritkán fogyasztották Erdélyben. A Monarchia idején főként fali és padlóra fektetett szőnyegnek, ágyelőnek használták a bőrét, kastélybelsőket díszítettek lenyúzott bundájával.

Az emlős elejtése inkább dicsőséget jelentett a vadásznak, terítékre hozatala megkoronázta pályafutását.

Magyarországon vajmi kevés esélyünk van arra, hogy medvével kerüljünk szembe, de azért nem árt felkészülni egy esetleges találkozásra.

“Legközelebb az Északi-középhegységben láthatunk medvéket természetes élőhelyükön. Szlovákiából minden gond nélkül átsétálhatnak hazánkba, ahogyan az elmúlt években nem egyszer volt is erre példa. Itthon tilos rájuk vadászni, de északi és keleti szomszédainknál is csak a megvásárolt kvóta után lehet rájuk lőni, ami nagyon drága, épp ezért Székelyföldön igen elszaporodtak. Nem ritka, hogy kertesházak kukáiban kotorásznak vagy megtámadják a kint tartott kutyákat. Ha medvével találjuk szembe magunkat, ösztönszerűen a lehető leggyorsabban elfutnánk előle. Ez az, ami tilos! A medve utánunk eredne, és annak nem lenne jó vége. Azt sem ajánlom, hogy a fák magas koronáit válasszuk menedékül,  ugyanis a medvék kitűnően másznak fára, így ekkor sem lenne semmi esélyünk. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy meg sem moccanunk, majd szép lassan, hátramenetben elhagyjuk a helyszínt” – tanácsolta Sánta Ákos.

Még ma is sokszor felmegyek a medvéhez, és néhány percig ugyanolyan ámulattal figyelem, akár huszonöt éve. Kicsit még most is félek tőle. Ahogyan annak idején gyerekként valósággal rajongtam érte, úgy most az én gyerekeim is elsőként hozzá szaladnak fel, ha oda látogatunk. Hiába győzte le több mint száz éve egy ember, a múzeum medvéje élete után is hatalmas hatással van ránk.

Annak a medvének lelke van…

Megosztás Facebookon