nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyarország kúl
„Felfoghatatlannak tartom, hogy egy olyan országban, ahol nincs háború, emberek éhezzenek” – Alföldi Róberttel beszélgettünk

„Felfoghatatlannak tartom, hogy egy olyan országban, ahol nincs háború, emberek éhezzenek” – Alföldi Róberttel beszélgettünk

Magyarország egyik legnépszerűbb és legbefolyásosabb színész-rendezőjével a rászorulókat támogató civil szervezetek szerepéről, a politika és a közélet állapotáról, a színház és a képzőművészet társadalmi szerepéről és más izgalmas dolgokról beszélgettünk. Alföldi Róbert ma ötvenéves.
Dávid Imre
f Ajánlom

Alföldi Róbert Jászai-díjas színész, rendező, a Nemzeti Színház volt igazgatója híres arról, hogy szívesen támogatja a társadalmilag hasznos civil kezdeményezéseket. Az elmúlt években több karitatív szervezet mellé is odaállt: segítette többek között az Oltalom Karitatív Egyesület, a Vigyél Haza Alapítvány és a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekeket felkaroló Világszép Alapítvány munkáját. A Heti Betevő Egyesület felkérésére november 24-én ő nyitja meg a második „Művészek a Heti Betevőért” jótékonysági aukciót, amelynek teljes bevételét az ételosztó szervezet vendégeinek téli ellátására fordítják.

Miért tartod fontosnak azt, hogy támogass egy ételosztással foglalkozó civil szervezetet?

Nagyon egyszerű: azt gondolom, hogy a hozzám hasonló, ismert pofáknak kutya kötelességük odaállni azok mellé, akik rászoruló embereknek segítenek. Főleg, ha mint én, megengedhetik maguknak, hogy ne szarjanak be semmitől – mert nem kell tartaniuk attól, hogy milyen következményekkel járhat, ha támogatnak egy ilyen ügyet. Fura helyzet, de manapság nem mindenki érzi úgy, hogy ezt megteheti.

Fotó: Horváth Evelin Lina

Miért éppen a Heti Betevőt választottad?

Nagyon sok szervezet keres meg azzal, hogy segítsek nekik, de én sem tudok minden ügy mellé odaállni, mert az hiteltelen lenne. Lehet, hogy didaktikusnak tűnik amit mondok, de annál a problémánál, amivel a Heti Betevő foglalkozik semmi nem mutatja jobban, hogy milyen zűrzavar uralkodott el nálunk az elmúlt harminc évben.

Felfoghatatlannak tartom, hogy egy kilenc és fél milliós, aránylag tűrhetően működő országban, ahol nincs háború, emberek éhezzenek.

Azzal, hogy nálunk mégis ez a helyzet, ideológiai vagy politikai beállítottságától függetlenül az összes ma működő párt abszurd és szégyenletes bizonyítványt állított ki magáról.

Tehát ezek szerint ez az áldatlan helyzet nem a most hatalmon lévők, hanem az egész magyar politikai garnitúra hibája miatt alakult ki?

Szerintem az a legnagyobb baj, hogy nem tanították meg nekünk, hogyan kell egy demokráciában és a demokráciával élni. Rettenetesen be vagyunk szarva, mert úgy érezzük, hogy nem tudunk lépést tartani a folyton változó világgal, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj, hogy minden bajunkról más tehet, hogy minket mindenki üldöz. Közben pedig megpróbálják a fejünkbe verni, hogy aki tisztességes és rendesen dolgozik, az nem kerülhet bajba – miközben ennek az ellenkezője igaz manapság. Nem tanultuk meg, milyen fontos a társadalmi aktivitás, a felelős, tudatos állampolgári lét és a szolidaritás. Igaz, egy olyan országban, mint a miénk, ahol nagyon sokan nehéz körülmények között élnek, nem könnyű elvárni az emberektől, hogy szolidárisak legyenek másokkal. Ráadásul minél rosszabb helyzetben van a többség, annál nehezebb beszélni ezekről a kérdésekről. Többek között ezért is olyan fontos, hogy azok, akiknek a véleményére odafigyelnek az emberek, példát mutassanak.

Én sem azért segítek, mert olyan kurva jó fej vagyok, hanem azért, mert tudom, hogy a szerencsémnek, vagy ki tudja, minek köszönhetően olyan társadalmi helyzetbe kerültem, amivel bizonyos kötelezettségek is együtt járnak.

Ez így természetes, nem véletlen, hogy Amerikában például lehetsz bármilyen gazdag, ha nem támogatsz valamilyen szociális vagy kulturális kezdeményezést, akkor nem kerülhetsz be a „klubba”.

Fassbinder: A félelem megeszi a lelket – Alföldi Róbert rendezése az Átriumban (Fotó: Mészáros Csaba)

Amerikában és Nyugat-Európában nem csak a gazdagok, de sok hétköznapi ember számára is természetes, hogy segítse a rászorulókat. Adományoznak, ingyenkonyhákat csinálnak, hátrányos helyzetű gyerekeket támogatnak, mert tudják, azzal, hogy nehéz helyzetben lévő emberek életét jobbá teszik, nekik is jobb lesz.

Jobb lesz, igen. De ez egy bonyolult pszichológiai kérdés, nálunk sajnos nem lehet tömegekkel megértetni ezt a tényt. Ebben a társadalmi közegben nem lehet erről így, ilyen egyszerűen, magától értetődően beszélni, mert az emberek többsége azt gondolja, hogy aki éhezik, az maga tehet róla, hogy bajba került. És nyilván sokan vannak, akik tényleg tehetnek arról, hogy éheznek, de egy olyan országban, amelyik folyamatosan veri a mellét, hogy ő a keresztény értékek utolsó igazi védelmezője, mégis nagyon furcsa ez a hozzáállás.

Elvégre, Krisztus sem azt tanította, hogy azért segítsünk valakinek, mert szimpatikus vagy mert „megérdemli” – hanem azért, mert bajban van, és aki bajban van, annak segíteni kell.

Látsz kiutat ebből a helyzetből?

Nem. Annál kevésbé sem, mert nagyon rossz – és egyre rosszabb – a véleményem a politikusainkról: a kormánypártiakról épp úgy, mint az ellenzékiekről, a rendszerváltás környékén feltűnt arcokról épp úgy, mint a fiatalokról. Attól tartok, el kell mennünk a falig, és alaposan beverni a fejünket. Így talán egy idő után rá leszünk kényszerítve arra, hogy körülnézzünk, és kitaláljuk, hogyan tudunk majd normálisan együtt élni ebben az országban.

Nem értünk el még a falig? Abban az országban, ahol a temetőben rendőrt hívnak a mindenszentekre hazalátogató rokonokra, mert migránsnak nézik őket?

Megverték őket? Elkapták, megkövezték, elásták? Nem. Akkor lesz itt igazán nagy baj, amikor azok a tíz- és százezrek, akik most még nagy nehézségek és áldozatok árán elvannak, teljesen elszegényednek majd. Na az komoly baj lesz, mert akkor se te, se én, se az állami ellátórendszer, se a segítő civil szervezetek, alapítványok nem fogják tudni ezt a sok tíz- és százezer embert etetni. Ha így megy tovább, nagyon komoly baj lesz – csak az emberek még nem tudják, mert a maga szempontjából végtelenül hatékonyan működik ez a mostani hatalom. Kiépítették a saját klientúrájukat, a migránsozással és a sorosozással ügyesen rájátszottak az emberek félelmeire, és kihasználták a Kádár-világ iránt érzett nosztalgiát – miközben a valós problémákat a szőnyeg alá söprik. Nézd meg jövőre a választások eredményét! Nem változik itt semmi – főleg addig nem, amíg mi, az értelmiség szembe nem nézünk azokkal a hibákkal, amiket az elmúlt évtizedekben elkövettünk.

A civilekben azért még bízol?

Igen, bennük tudok bízni. Ha belegondolsz, csak azért nem esett még szét az ország, mert sok az elhivatott ember – tanár, orvos, ápoló, szociális munkás, jogvédő, civil aktivista, buszvezető – , akik azt gondolják, hogy bármi van, bárhogy basztatják őket, akkor is elvégzik a dolgukat. Ez az ország csak ettől, az ő áldozatkész munkájuktól működik.

Fotó: Wilfried Höschl

Ha ilyen súlyosnak látod a helyzetet, miért vagy még itt? Sokat hívnak külföldre, volna lehetőséged rá, hogy itt hagyd ezt az országot. Mi tart még itt?

Nézd, én egy olyan generáció tagja vagyok, amelyik már nem tud elmenni innen. Nekünk nem természetes dolog utazni, világot látni, pláne egy idegen országba költözni. Én egy olyan érában nőttem fel, amikor még az országhatárt is nagyon nehéz volt átlépni. Ráadásul paradox módon éppen azért van lehetőségem arra, hogy csodálatos helyekre menjek el, és külföldön is sikeres produkciókat csináljak, mert lélekben bent ragadtam ebben az országban.

Mert nagyon szeretem Budapestet és azt a kultúrát, közeget, amit ez a város áraszt. Mindent, ami én vagyok, ami érdekes lehet bennem, ettől a várostól kaptam.

Ennek a közegnek a lényegi ügyeiről tudok beszélni – hiszen nem ismerem annyira az osztrák, a német, az amerikai vagy a dél-koreai társadalmat, hogy az ő problémáikhoz komolyan hozzá tudjak szólni. Nem tudok, de nem is akarok elmenni innen. Már csak azért sem, mert kivételezett helyzetben vagyok: lekopogom, semmilyen módon – sem egzisztenciálisan, sem szellemileg, sem a karrieremet tekintve – nem függök ettől a mostani hatalomtól. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy maradjak. (Nevet.)

Azt mondod, nincs hatással az életedre a mostani hatalom. Mégis kivették a feneked alól a Nemzeti Színházat.

Igen. Kivették a fenekem alól a Nemzetit, de mindenki erről beszél, és harminc év múlva is erről fognak beszélni. Márpedig ennél semmi sem igazolhatja jobban azt a munkát, amit ott végeztem.

Amikor te vezetted, a Nemzeti nem félt „politizálni”, progresszív, a jelenkor problémáira reflektáló darabokat a műsorára tűzni. Ezt a látásmódot mostanában inkább az alternatív társulatok képviselik.

Ez nem igaz. Több olyan kőszínház is van – igaz, főleg Budapesten – amelyek feladatuknak tartják, hogy foglalkozzanak az aktuális problémákkal, és nem félnek az újító művészi formák kipróbálásától sem. Gondolj csak az Örkényre vagy a Katonára. Az persze már igazgatói habitus kérdése, hogy ez pontosan hogyan történik; nyilván vannak, akik úgy érzik, lehetnének keményebbek is ezek a művészszínházak. Vidéken sokkal rosszabb a helyzet, oda már jóval nehezebben jutnak el a progresszív, társadalomkritikus hangvételű darabok – ahogy a független sajtóorgánumok hírei is, hiszen egyre nagyobb és nyomasztóbb az állami médiatúlsúly az országban.

Egyetértesz azzal, amit több ismert színházi ember is mond, hogy művészi szempontból tulajdonképpen inspiráló, hogy ekkora szarban vagyunk?

Persze, hiszen van téma. Van miről beszélnünk – színészként, rendezőként épp úgy, mint íróként, zenészként vagy képzőművészként.

Tolsztoj A sötétség hatalma című darabját a Budaörsi Latinovits Színházban állította színpadra (Fotó: Borovi Dániel)

Kérdés, hogy kihez jutnak el ezek a gondolatok. Néha úgy érzem, hogy a kultúra nálunk egy olyan elefántcsonttorony, amibe csak kevesen nyernek bebocsátást – igaz, nem is nagyon döngetik a kapuját az emberek.

Én nem így érzem – de ezt a kérdést rossz embernek teszed fel. Az én alkotói szabadságomnak, karrieremnek az egyik legfontosabb alapköve az, hogy sokan ismernek.

Évekig vezettem ez egyik nagy kereskedelmi televízió reggeli műsorát, ezért jóval barátibb, közvetlenebb a viszonyom a közönséggel, mint sok, kevésbé szerencsés pályatársamnak.

Annak idején nagyon sok olyan ember jött el és jár azóta is az előadásaimra, akik korábban nem nagyon jártak színházba, vagy ha jártak is, soha nem ültek volna be olyan darabokra, amilyeneket én csinálok. De a tévének köszönhetően megismertek, ha úgy tetszik „jó ismerősükké” váltam, ezért aztán eljöttek, és megnéztek a színházban is. Ez volt az egyik oka annak is, hogy a Nemzetivel sokáig nem tudtak mit csinálni, hiszen mindig teltházas volt, nagyon jöttek az emberek.

A Heti Betevő adománygyűjtő aukciójára az egyik képedet is felajánlottad. Miért kezdtél el a színház mellett képzőművészettel is foglalkozni?

Jaj, én csak egy amatőr érdeklődő vagyok. Nagyon szeretem a képeket; az általános iskolában csodálatos rajztanárnőm volt, aki megszerettette velünk a képzőművészetet, és természetessé tette a számunkra, hogy nyitott lélekkel viszonyuljunk a festészethez, a szobrászathoz és úgy általában, a művészethez. Gyűjtök is, egyfolytában kutakodom, nézelődöm, művészettörténeti munkákat olvasok, ez nagyon fontos része az életemnek. Igaz, néha pingálgatok is, eljátszom ezzel a műfajjal, ami nagyon jól esik, mert teljesen más, mint amit a színházban csinálok.

A színészetben és a rendezésben nincs semmi állandó, semmi maradandó, semmi olyan, amit egyedül meg tudnál valósítani.

Éppen ezért ez nagyon megnyugtat és kikapcsol. Ez ilyen egyszerű, semmi mélyebb, bonyolultabb indíttatás nincs mögötte.

Rengeteget dolgozol. Mesélnél nekünk a soron következő bemutatóidról?

Nemrég csináltam egy Fassbindert az Átriumban (Rainer Werner Fassbinder A félelem megeszi a lelket című filmjének színpadi adaptációját októberben mutatták be, a szerk.), a Budaörsi Latinovits Színházban pedig a héten mutatják be a legújabb rendezésem, Tolsztoj a Sötétség hatalma című darabját. A Centrál Színházban januárban lesz egy új bemutatóm, Ibsentől a Kísérteteket fogom színpadra állítani, utána februárban III. Richárdot játszom a Radnótiban Andrei Şerban rendezésében, végül májusban egy Salemi boszorkányok-előadást rendezek Szombathelyen.

Nemrég nyitottál egy saját galériát is.

Nem én nyitottam a galériát, hanem a Kultúrbrigád, három csodálatos, bolond színházrajongó, akik idén tavasszal átvették a Margit körúti Átrium üzemeltetését. Ez egy elképesztően izgalmas, Kozma Lajos tervezte art deco épület, ahol az elmúlt években több színházi produkciót is összehoztunk, de az emeleti szintje eddig egy kicsit halott tér volt. Pedig van ott két nagyon szép, szintén Kozma tervezte vitrin is – amikor megláttam őket, rögtön arra gondoltam, milyen remek hely lenne ez egy galériának. Nemrég nyílt meg az első, Somwhere over the Rainbow című tárlatunk, amelynek keretében 1940 és 1970 között készült színezett fotográfiákat mutatunk be – köztük a saját munkáimat is. Decemberben pedig már jön is a következő, Retro PC címmel, ami a hatvanas-hetvenes évek német képzőművészeinek sokszorosított grafikáit és rézkarcait mutatja be: ez egy nagyon érdekes, erős politikai, társadalomkritikai felhangoktól sem mentes anyag lesz.

Kiállításmegnyitó a Central Galériában (Fotó: Mészáros Csaba)

Hogy bírod ezt az iszonyatos munkaterhelést?

Jól. Senki nem kényszerít arra, hogy dolgozzak, ez az én választásom. Lehet, hogy munkamániás vagyok, de engem ez tesz boldoggá, elégedetté, ez tölti meg tartalommal az életemet. Annál is inkább, mert mivel mindig különböző helyzetekben, különböző városokban, különböző emberekkel dolgozhatok együtt, rengeteg különféle benyomás és élmény ér a munkám során.

Mégis, mi az, ami inspirál? Szinte mindent elértél már, amit egy magyar színész, rendező, színházigazgató elérhet. Mi pörget még?

Bízom benne, hogy talán szükség van a munkámra. Hogy képes vagyok arra, hogy az alakításaimon, rendezéseimen keresztül elgondolkoztassam a nézőket – márpedig ha csak két ember agyában el tudsz indítani valami változást, már megérte melózni.

Az interjú megjelenésének napján leszel ötvenéves. Hogy viseled az öregedést?

Mit mondjak? Nem érdekel. De komolyan, nem azért mondom ezt, mert palástolni akarom, mennyire kétségbe vagyok esve. Persze, megfordul néha a fejemben, hogy milyen hülyén veszi ki magát, hogy már ötvenéves vagyok, de a lényeget tekintve, a lelkem legmélyét tekintve nem érint meg különösebben. Annyiban persze rossz, hogy ebben a korban az ember már kénytelen belátni: ennek az egész életnek nevezett dolognak egyszer majd vége lesz. De ez a maximum; őszintén, nem érzem magam ötvennek, nem is igazán foglalkoztat a korom.

Művészek a Heti Betevőért

A Heti Betevő Egyesület 2017. november 24. és december 3. között másodszor rendezi meg „Művészek a Heti Betevőért” nevű jótékonysági aukcióját. A civil szervezet négy éve oszt ételt heti több száz rászoruló embernek, a bevétel teljes összegét két budapesti csoportjuk vendégeinek téli ellátására fordítják. Az online árverésre negyven neves képzőművész – köztük több Munkácsy-díjas – ajánlotta fel egy-egy alkotását, amelyekre az egyesület Facebook-oldalán licitálhatnak az érdeklődők. A felajánlott képeket az aukció ideje alatt a Nagydiófa utcai Living Galeryben is kiállítják. A kiállítást Alföldi Róbert nyitja meg, az eseményen Darvas Kristóf zenél.

Megosztás Facebookon