nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Magyarország kúl
„Nekem a Balaton…” – Így egyesített családot az NLCafé stábja

„Nekem a Balaton…” – Így egyesített családot az NLCafé stábja

„Nekem a Balaton…” – így neveztük el azt az akciót, amiben olyan családokat készültünk a Balatonra vinni, akik még nem jártak ott. Mint kiderült, valójában nem is nyaraltak soha. Vargáék voltak az elsők, és muszáj bevallani: nagyon megszerettük a három vékony, szőke kisfiút, Zoltánt (15), Viktort (9) és Petit (3). Jó, hogy nekik adhattuk meg ezt az élményt: első – még ha csak rövidke is – vakációjukat a Balatonnál. Videó.
Kempf Zita
Kempf Zita
f Ajánlom

„A jégkrémnek most van időszaka”

Mónika (43)

Mónika sír. Néz rám, bólogat és sír. Azt kérdeztem tőle az előző pillanatban, hogy ez-e az első alkalom, hogy férje, Zoltán a családtól távol vállal munkát.
Ez.

Először a nagylányt, Alexandrát kellett elengedni. Ő szintén százhetven kilométerrel került arrébb, csak a másik irányban. Székesfehérváron dolgozik, autóalkatrészeket csomagol. „Nagyon nehéz volt először, de más lehetőség nem volt” – mondja Mónika. Szigetváron ugyanis csak közmunka van, nyolc órában, huszonhatezerért. Szemetet lehet szedni, vagy uborkát.
Így aztán Alexandra másik városba költözött, huszonkét évesen, távol a családtól és minden ismerőstől, szalagmunkásnak. Havonta egyszer látogat haza.

Most pedig az apán a sor. „Úgy volt, hogy először Székesfehérvárra megy fel ő is, de megvolt a húsz ember, többet nem vesznek fel. Jobb lett volna nekik együtt, a lányzó is szerette volna, hogy legalább az apu ott legyen.”

Hat hete elment Zoltán is. Boldog volt, hogy állandó munkát kapott egy jégkrémgyárban. Hatalmas előrelépést jelent nekik még a pár tízezerrel több pénz is ahhoz képest, amit a környéki alkalmi munkákból össze lehet szedni. Ott, ha nem volt munka, az volt a nagyobbik baj, de ha volt, az sem volt könnyű, mert akkor meg tizenkét-tizenhatórázott Zoltán, egy szabadnappal, és holtfáradtan esett haza. Mónika a fiúkkal összeköltözött, egy szobába, apának meghagyták a másikat egyedül, hogy tudjon pihenni, legalább éjszaka. De hiába, mert már ilyen munka sincs helyben, messzebbre kellett menni.

„Majd ebbe is beleszokunk. Muszáj lesz” – mondja Mónika, de a szeme kicsit mást mond. „Le szoktam fényképezni a srácokat, és átküldjük neki, a munkásszállóra. Nagyon szeretett volna ő is jönni a Balatonra, de vasárnap is be van osztva. Sajnos ez van, a jégkrémnek most van időszaka.”

Mónika szakmáját tekintve cipőfelsőrész-készítő. Dolgozott is üzemekben, de a ragasztók tönkretették a vérképét, eljött inkább a helyi iskolába, takarítónőnek. „Az nagyon jó volt, de sajnos három hónap után mást tettek oda. Ha Peti elmegy oviba, az az első, hogy elmenjek dolgozni. Nem vagyok olyan, aki meg tudjon ülni a fenekén. Hozzá vagyok szokva, valakinek mindig meg kellett csinálni otthon a munkát.

  • Nem fáradsz bele egyedül?
  • Nem szabad.
  • Főzni főzöl?
  • Ha van mit, akkor igen.

Három fiú mellett nem nagyon lehet spórolni nyolcvanból, pláne, hogy négyüknek úgy huszonötezer marad ételre egy hónapban. Ha le van akciózva, vesznek krumplit, meg leárazott darált húst, és Mónika készít fasírtot. A kis Peti kedvence a sült tojás. Rántotta vagy tükör-, az mindegy, csak tojás legyen. „Csoki, csipsz… azt is szeretnének mindennap, de csak néha lehet” – mondja Mónika. „Megértik, így nőttek fel. Tudják, hogy amire futja, arra futja, amire nem, arra nem. Most jön az iskola, most egy kicsit húzósabb lesz.”

Mónika ötévesen járt már a Balatonnál. Épp Füreden, ahova most készülünk. Szülei cipőgyárban dolgoztak, és kaptak egy hetet a vállalati üdülőben, a Pacsirta utca 117.-ben – még erre is emlékszik.

– Na, húzz be, öcsi! – mondta egy ott nyaraló férfi Mónikának, aki erre teljes erőből gyomorszájon vágta. Őt ne nézze senki fiúnak, csak azért, mert az anyja rövidre vágja a haját! A Mártinak meg – három lánytestvére közül a középső – volt egy egykazettás magnója, azt lóbálva mentek a strandra. Márti fenékre ült egy pocsolyában, de a magnót bezzeg magasra tartotta, csak annak baja ne legyen. A hetvenes évek végén már lehetett „waffit” kapni a Balatonnál, akkor jött be. Mónika állandóan azt evett, csokipudingosat. Meg Balaton tálat, az nagyon megmaradt benne. „Sült krumpli volt rajta meg rizs, sült szalonna, sült hús, meg rántott hús. De az annyira isteni volt, hogy azt elmondani nem tudom!” Kíváncsi, hogy árulnak-e még ilyet a Balatonon. De mindegy, mert ami van, azt mindet meg akarja mutatni a fiúknak.

„Néztük a képeket Füredről, hogy mégis legyen valami elképzelésük. Mutattam nekik a hattyúkat, meg a vadkacsákat. Ott alvós nyaraláson még soha nem voltunk, úgyhogy már nagyon vártuk. Lehet, ha megtetszik, haza se megyünk! – nevetnek. Legalább közelebb lennénk apához!”

„Lehet ennél jobb egy ember napja?”

Zoltán  (41)

Zoltán helyében fellármáznám az egész világot. Mert valami nincs rendjén, ha három szakmával (kőműves, traktoros és szalagfűrész-kezelő) az embernek majd’ kétszáz kilométerre kell dolgoznia, a családjától elszakítva. Éjjeli és nappali műszakokban, egy mínusz 18 fokos helyiségben, hogy a csomagolandó jégkrém nehogy megolvadjon. Védőruha jár, és óránként húsz perc, amikor Zoltán egy másik teremben ”kiolvadhat”. Mindezt nyolcszáz forintos órabérért, hogy feleségének és fiainak legyen mit enniük.

„Ha több pénz kell, hát több pénz kell, el kell indulni” – mondja nekünk Zoltán a telefonban. „A fémipart annyira nem szeretem, a fa meg a malter sokkal inkább kezemre áll. Ha meleg van, ha hideg van, alkalmazkodni kell. Fel lehet öltözni, és kész. A munkával sose volt baj. Csak hát… minél messzebb vagyunk a középponttól, annál kevesebb a fizetés. Úgyhogy meg kell becsülni.”

2017-ben vagyunk, egy olyan családnál, akik mindent megpróbálnak, hogy ne süllyedjenek el a kilátástalanságban, de egyre nagyobb áldozatokra van szükség. Pedig a fiúknak elég fontos ez a nyár…

A tizenöt éves Zolit ugyanis felvették egy kaposvári gimnáziumba. Napi nyolcvan kilométert ingázik majd szeptembertől, mert csak abból lehet testnevelés-földrajz szakos tanár, aki előbb leérettségizik. A Varga-család első diplomása lehet, de addig el kell viselni, hogy apa nincs otthon, és minden rámarad, amivel anyja, Móni nem bír.

Ott van például a mindjárt tízéves Viktor. Épp abban a korban van, hogy alig fér a bőrébe. Egy középső fiú, aki épp annyira kelekótya, mint a mindjárt tízévesek, de minden mozdulata szeretetért kiált. De legalább apáért.

Peti pedig csak hároméves, de már most több komolyság van benne, mint sok felnőttben. Neki nincs sok ideje gyereknek lenni, egy családban, ahol csak szeretetből van sok, minden másból hiány mutatkozik.

„Hiányoznak, hogyne hiányoznának” – mondja nekünk az apja. „De az internethálózat sokat segít. Hát most mit tudunk csinálni, valamennyire rugalmasnak kell lenni. A Móninak mondtam, ha gond van a srácokkal, hívjon fel, én rendezem őket.”

A Varga-fiúkért és édesanyjukért, Móniért érkezünk hát most Szigetvárra. Méghozzá sietve, mert kiderült, hajnali negyed hat óta talpon vannak, a három testvér elsősorban a ház előtt ácsorog, és minket várnak. A falubuszt. (Valójában egy kisbusszal jövünk, de buszműfajban ők egyedül azt ismerik.) De még inkább a Balatont várják, ahová együtt megyünk, és amit a fiúk még nem láttak, de Móniék megfogadták, hogy egyszer megmutatják a gyerekeiknek, mi az a nyaralás, tópart és milyen a világ Kaposváron túl.

Ülünk a kisbuszban, bedobtuk hátra az egyetlen sporttáskát, elbúcsúztunk Voldemorttól, a családi kutyától, a hányózacskók kikészítve azoknak, akik még nem szokták a hosszabb utakat. Mikor elhagyjuk Kaposvárt is, mindannyian elkezdünk izgulni. A Balaton miatt. A leendő földrajz (és testnevelés) szakos tudományos szempontból is kíváncsi a tóra, míg Viktor inkább fél.

„Egyszer beleestem a felfújhatós medencébe. Hároméves voltam. Anya élesztett újra.”

Bár hét év eltelt, Viktor azóta sem lett jóban a vízzel. Ahogy közeledünk, egyre jobban szorítja magához útitársát, a plüssbrokkolit. Kicsit reménykedik, amikor a 67-es út mellett meglátja a desedai víztározót, de elkeserítjük, ennél picit nagyobb a Balaton, bár – nyugtatjuk – nem veszélyesebb.

Apa ugyan nem jött most velünk, de mi itt vagyunk, mindenféle vízből kimentjük – fogadkozunk, de a brokkoli nyakán nem enyhül a szorítás. Zolika a kiürült üdítős üvegek begyűjtésével van elfoglalva, kellhetnek azok még. És jönnek a sürgető kérdések is.

  • Anya, hideg lesz a víz?
  • Anya, elhoztuk a karúszót?
  • Anya, mikor érünk már oda?

Egyedül Petit nem hatja meg a Balaton közelsége, a háromévesek közönyével utazik, nem nyűgös, nem unatkozik – utazik. Még a Balatonszemesnél elő-előbukkanó tó látványa sem dobja fel, miközben bátyjai versenyt forgatják a fejüket, hogy meglássák a hol kék, hol zöld vizet. Petikének nem a víz hiányzik, azt meg senki sem ígérte ebben a kisbuszban, hogy apához megyünk.

Ráadásul a Balatonhoz sorba kell állni, hirtelen mindenki a tihanyi kompra igyekszik. De ezek a fiúk nem türelmetlenkednek. Zoli inkább elmeséli, hogy intő nélkül sikerült letudni az általános iskolát. „Utoljára elsőben vérzett miattam egy gyerek orra. De nem verekedtünk, csak rám szólt, hogy pörögjek, aztán túl közel jött.” Zoli nem egy balhés típus, ellentétben Viktorral, aki még csak most megy harmadikba, de már ”vannak történetek”. Szelíd unszolás a bátyjától, és kiderül, hogy Viktor táncolt már tanóra alatt, miközben a tanfelügyelő is a teremben volt, máskor pedig hittanórán bujkált a pad alatt. Lennének még történetek, de a kisbusz bekanyarodik a balatonfüredi Annabella parkolójába, és a fiúk elképednek.
Mónika is csodálkozik. „Ennyi ember nincs Szigetváron összesen!”

Vannak helyzetek, amiket akkor sem lehet előre elképzelni, amikor az ember napokig csak erről álmodozik. Lehet azt tudni előre, milyen ízű a lángos, hogy átpréselhető-e a felfújható krokodil a strand forgókapuján, vagy, hogy milyen belecsobbanni a Balatonba, anélkül, hogy bárki átélné? Egyáltalán…

  • Lehet ennél jobb egy ember napja? – teszi fel a kérdést a másnapi reggelinél Zoli.

Ő még nem tudja, de Móni pár perce félrevont minket, és szinte elsuttogta, hogy jó híreket kapott. Férjének addig cserélgették a műszakjait, míg végül egy napra és egy éjszakára kimenőt kaphat.
A fiúk Mónival mennek a strandra – épp szabad a klassz, kék csúszdás vízibicikli – nekünk pedig irány Veszprém. Hogy a mindennap mínusz 18 fokban dolgozó Zoltánt elvigyük a 35-be. De előtte még fürdőnadrágot venni, utána pedig végre oda, ahol egy apának lennie kell egy nyári hétvégén.
A családjához.

Petike (3)

  • Peti, te mit tudsz a Balatonról, mi az?
  • Semmi
  • Szerinted mi az?
  • Úszógumi!
  • És mit lehet ott csinálni?
  • Úszkálni.
  • Akkor a Balaton az egy… micsoda?
  • Mmm… egy szobor!

Megosztás Facebookon