Mindennapok

Egyszerre van és nincs – működhetnek-e a távházasságok?

Az egzisztenciális kényszer egyre több magyart szorít rá a külföldi munkavállalásra. De mi van akkor, ha az embernek már családja van, amikor megkínálják egy kecsegtető állással, ami mindent megváltoztathat?

Manapság szinte alig találunk olyan magyar családot, ahol ne dolgozna legalább egyvalaki külföldön, és ők sok esetben nem egyedülállóak. A legtöbben azt választják, hogy hosszabb-rövidebb ideig távházasságban élnek. Egyedül utazik az egyik fél, a legtöbb esetben a férfi, hiszen így több pénz marad a kinti keresetből. Így alakulnak ki az egyre nagyobb számú távkapcsolatok, távházasságok.

Egyedülálló(nak látszó) anyuka egy kisgyerekkel

„Majdnem egy éve járt már a lányom óvodába, amikor az egyik anyuka felhívott, hogy hazahozná a kicsit az oviból. Én aznap is ezerfelé szaladtam, és kérdéses volt, hogy hogyan tudok időben az óvodában lenni, így örültem a kedvességnek. Igen meglepett az anyuka, amikor hazahozta a gyereket, és az elköszönésnél kedvesen rám mosolygott, majd csak annyit mondott, hogy bármikor szívesen segít egy egyedülálló anyának, mert biztosan nem lehet könnyű. Annyira megdöbbentem, hogy csak nagy nehezen böktem ki: nem vagyok egyedülálló anya, van nekem férjem, csak éppen havonta látjuk egy hosszú hétvégére, mert külföldön dolgozik. Az anyuka bocsánatot kért, de hozzátette, hogy így is segít bármikor, hiszen a helyzetem majdnem olyan, mint az egyedülálló anyáké. Aznap este felbontottam egy üveg bort, és végiggondoltam, hogy milyen is most a mi családunk.”

Így kezdett bele történetükbe Ági.

Egy harmincas párról beszélünk, akik a jobb megélhetés miatt úgy döntöttek, hogy a férj, Norbi kimegy hajóra dolgozni egy-két évre. Az első félév Áginak a pokol volt. A lányuk alig múlt féléves, amikor magára maradt mindenféle segítség nélkül.

A gyerek csak egyévesen kezdett bölcsibe járni, így hónapokig egyetlen percet sem töltött a kicsi nélkül. Norbi először egy tengerjáró hajón dolgozott, így az első évben kétszer jött csak haza. Azt mindketten érezték, hogy ha ez így megy tovább, akkor rövid út vezet a válásig, így váltott a férj a közelebbi Németországra, ahonnan 3-4 hetente haza tudott jönni.

De térjünk vissza az ominózus borospohárhoz, mert az volt az a pont, amikor Ági rájött, hogy mit is tett velük a távházasság, melyben lassan 4 éve éltek. Norbi napi 16-18 órát húzott le, sok esetben még hétvégén is dolgozott. Hatodmagával lakott egy albérletben, ahová csak aludni járt haza. Összeolvadtak a napok, hetek, és egyre fáradtabb lett. A havi egy hosszú hétvégén autóba ült, és addig vezetett, amíg haza nem ért. Várta a felesége, a lánya, akik beszélgetni akartak vele, és játszani, arra kérték, hogy javítsa meg az elromlott csapot, és mondja meg, hogy mikor tudnak találkozni a barátokkal, és még ezer és ezer dologgal bombázták, ő azonban, bár maga is várta, hogy lássa őket, és vágyott rá, hogy velük legyen, olyan fáradt volt, hogy leginkább csak aludni akart.

Mindeközben Ágit is bedarálták a hétköznapok. Mindennap ugyanaz a verkli: óvoda, munka, óvoda, vacsora, játék, fürdés, fekvés. Úgy érezte, mintha átsuhannának a napokon, és csak azok számítanának, amikor itthon van Norbi.

Fotó: iStock

Mindig ezeket a hétvégéket várta, és amikor eljöttek, sokszor volt csalódott, mert nem úgy sikerültek, ahogyan tervezte. Úgy érezte, hogy ő mást sem tesz, csak állandóan hazavárja Norbit, miközben ő mintha nem jönne haza teljesen.

Szóval a borospohár. Ági ráébredt, hogy a távházasságban annyira elfáradtak, és eltávolodtak egymástól, hogy komoly kérdés, visszafordítható-e a folyamat. Ahogy telt az idő, egyre jobban megvoltak kettesben a lányával. Egyre kevesebb volt a betegség, az átalvatlan éjszaka, egyre jobban megoldotta a korábban férfifeladatnak gondolt dolgokat. Ott ücsörögve rájött, hogy hozzászokott az egyedülléthez, ahhoz az élethez, amit kialakított, és a távházassághoz is; de aztán felmerült benne a kérdés: vajon házasság ez még egyáltalán? Az elkövetkező napokban alig aludt, talán még sosem várta annyira haza Norbit, mint akkor. Amikor megérkezett, elmondta neki, hogy nem szeretne elválni, de el fognak, ha Norbi nem csomagol össze odakint, és nem jön haza a legrövidebb időn belül. Az ő történetük happy enddel zárult. Norbi hazajött, és visszataláltak egymáshoz.

A távkapcsolatok egyik legfontosabb eleme, hogy tudja a pár, meddig fog tartani ez az állapot, és ezt a kitűzött határidőt igyekezzenek is tartani. Egy rövidebb időszakot, még ha az nehézségekkel is terhes, könnyebben átvészelnek a felek, ha mindketten tudják, hogy miért választották ezt, és hogy hamarosan vége lesz. Ám ennek hiányában eltávolodás következhet be. Természetesen ez nem törvényszerű, de nagyon sok párnál megfigyelhető, hogy egy év után saját életet kezdenek kialakítani, alkalmazkodnak a kialakult helyzethez, és ezzel nőni kezd a kapcsolati távolság. Már nem beszélnek mindennap, vagy ha beszélnek is, egyre felületesebbek, és egyre kevesebbet tudnak egymásról.

Árokból szakadék, aztán két külön világ

Zsófiék nem voltak olyan szerencsések, mint Ági és Norbi. Náluk kicsit más volt a felállás: a gyerekek már nagyobbak voltak, a középiskola padjait koptatták, amikor Zsófi kapott egy nagy szakmai kihívásnak ígérkező lehetőséget. Egy 10 hónapos projektre hívták meg Amerikába, a férje pedig támogatta, hogy fogadja el, és a fiúk is azt mondták, meglesznek itthon, menjen anya, és váltsa valóra az álmát. Mindez olyan jól sikerült, hogy Zsófi egy második projektre is kinn maradt, az időeltolódás miatt azonban sokszor napokig nem tudtak beszélni érdemben, és a hazautazás is nehézkes és költséges volt a nagy távolság miatt.

Az ő esetükben az eltávolodás gyorsabb és intenzívebb folyamat volt, és egyoldalúbb is. Péter, a férj élte tovább az itthon megszokott életét. Hiányzott neki a felesége, és várta, hogy leteljen a megbeszélt idő. Mindeközben Zsófi belevetette magát az új munkába, és a sok újdonság rengeteg új élménnyel gazdagította. A második projekt közepén már tudta, hogy nem akar hazajönni. A karácsonyi látogatáson körbe is puhatolózott, hogy mi lenne, ha nem ő jönne haza, hanem a család menne utána. Bár a gyerekeknek tetszett az ötlet, Péter nem akart költözni. A távházasságban a távolság ekkor kezdett igazán gyors ütemben nőni. Zsófi egyre kevesebbet telefonált, és egyre kevésbé érdeklődött az itthoni dolgok felől. A projekt végére sok mindent lezárt, de leginkább a távkapcsolatukat, és véget vetett a házasságuknak is. Új életet kezdett, egyedül.

Egyszerre van és nincs

A távházasság olyan, mint egy távolba kihelyezett kapcsolat. Mintha eltolnánk a viszonyunkat például két év múlvára. Tudjuk, látjuk, hogy van egy kapcsolatunk, de az nem elérhető, nem megélhető a jelen pillanatban, abban az állapotban, ahogyan egy kapcsolatot jó megélni. Egyszerre van és nincs. Amennyiben ez egy jó párkapcsolat volt a különlét megkezdése előtt, jó eséllyel együtt maradhat a pár, amikor leküzdik a távolságot, ám ha már korábban is voltak nehézségek, melyeket nem tudtak feloldani, megoldani, akkor a távolság véglegessé válhat. Akik távkapcsolatra adják a fejüket, akiknek az élet ilyen lehetőséget hoz, azoknak érdemes mérlegelni, hogy mennyit nyernek és mit veszthetnek a különléttel. Továbbá jó tudni, hogy mit vállalnak, meddig maradnak ebben benne, és célszerű azt is tisztázni, hogy ha közben elfogy a kitartás, akkor felrúgják-e a kinti munkát vagy az itthonlétet, hogy szét ne menjen a kapcsolat.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top