Két hét múlva férjhez megyek. Drukkoljatok!

A januárnak valójában pont a csendességét szeretem. Fogadalmakat nem szoktam tenni, így újrakezdési lázban sem égek. Az idő ilyenkor végtelennek tűnik. A párom mondta jól: ilyenkor nem azt érzed, hogy most telik el az életed.

Éppen ezért nagy dilemma volt megtörni ezt a harmincegy nap nyugalmat, de végül mégis úgy döntöttünk, hogy januárra tűzzük ki az esküvőnk dátumát. Más évszak nem nagyon jöhetett szóba a párom munkája miatt, és ha már így van, ez mégiscsak a kedvenc hónapom. Úgyhogy most előttem van egy hosszú szerveznivaló-lista, egy lánybúcsú, két szertartás és egy lagzi – de az is biztos, hogy a legénybúcsúja alatt is virrasztani fogok, mert kissé aggódom, hogy összetöri magát a „legényélet” búcsúztatása közben.

Így is lehet (Profimedia)

Kirepülés a vadházasságból

Nem mintha sok mindentől búcsút venne akár ő, akár én: évek óta együtt élünk, a házasság inkább csak az elkötelezettségünk kinyilvánításáról szól majd, a mindennapjainkra nem lesz nagy hatással. Emlékszem arra, amikor vendégként együtt hallgattunk egy esküvői szertartást, amin a pap arról beszélt, hogy „a gyerekek most kirepülnek a családi fészekből, elválnak a szüleiktől, akik felnevelték őket, elindulnak a választottjukkal a közös élet felé”. Szép beszéd volt, csak mégis megmosolyogtató, hiszen a vőlegény és a menyasszony több éve éltek egy fedél alatt, ráadásul erősen harminc felett voltak.

Vajon nekünk is ilyeneket fognak mondani? Az elköltözésről, családtól való elszakadásról szóló gondolatokat már a gimnázium után is meghallgattuk – azoknak a szavaknak ott is volt a helye, a ballagáson. Több mint tíz éve repültem ki a családi fészekből, azóta berepültem a világnak egy szép szeletét, éltem külföldön, magam mögött hagytam jó néhány kollégiumi szobát és albérletet. A párom hasonlóképp, csak neki több hosszabb párkapcsolat is szerepel ezen a listán.

Szinte az első hónaptól fogva együtt élünk, a „vadházasságunk”, de még a jegyességünk sem friss. Utóbbival többek szerint már átléptük a lánykérés és esküvő között optimálisnak tekinthető hónapszámot.

Figyelmeztettek is, hogy meg fognak szólni bennünket – hozzátéve azt, hogy persze nekik nincs bajuk ezzel, csak másoknak. Világos.

Mint ahogy mások fogják mondani azt is, hogy „biztos baj van közöttetek, azért nem szervezkedtek”. Megérzésem szerint „baj” akkor is lett volna, ha a kapcsolatunk kezdetétől számítva túl korán vágunk bele az esküvősdibe (mert elkapkodjuk), vagy ha mondjuk fiatalabbak lennénk (mert még nem éltük ki magunkat).

Ketyeg az óra?

Az utóbbi tényleg csak hipotetikus eset, mert nemrég múltam harminc. Kamaszkoromtól tudtam, hogy rosszul fog esni ez a nap. Nem tudom, hogy előrelátás volt, vagy önbeteljesítő jóslat, de bejött. Már akkor azt gondoltam, hogy ez egy fordulópont, hogy onnantól kezdve az emberek már nem (olyan) fiatalok. A szülinapom előestéjén el is kezdtem pörgetni magam, hogy már csak pár órán keresztül vagyok huszonéves, mit kellene még csinálnom? Nem mintha az előző évem nem a „fiatalkori” bakancslista beváltásáról szólt volna. Végül is a vártnál kevesebben jöttek azzal, hogy túl vagyok a harmadik x-en, meg hogy kezdhetem tekerni a kazetta B oldalát…

Most, hogy ezen túl vagyok, felderengett egy új szám, a harmincöt. Egy korábbi munkám miatt elég sokat olvastam a meddőségről: tudom, hogy nincsenek ebben éles határvonalak, meg több életkorhoz is kötik (sokkal korábbihoz is), mégis ez maradt meg legjobban. Sosem terveztem igazán gyereket, a párom úgy van vele, hogy gyerekkel és anélkül is el tudja képzelni az életünket. Nekem meg egyre többször jutnak eszembe olyan dolgok, hogy milyen aranyosan sétálna egy babakocsival, vagy mennyire elolvadna a gyerekruháktól – azt is tudom, hogy a Facebookon végignézegette a céges Mikulás-ünnepségük képeit, mert mondta, hogy mennyire cuki volt mindenki.

Vannak ezek a váratlan érzések, de közben nem érzem azt, hogy már készen vagyok. Öt év múlva már fogom? Ha nem, akkor utána már tényleg veszélyes a dolog?

Ha ezt a határidőt adom magamnak, akkor ott van az is, hogy mit csináljak addig? Próbáljak előrébb lépni a mostani munkahelyemen, végigvinni a már megkezdett karrierprojektet, vagy váltsak, és próbáljam ki magam máshol, még gyerek nélkül?

A gyerekvállalás témát persze nem lehet csak a belső hangok és a párommal folytatott beszélgetések alapján átgondolni, hiszen az ismerősök egy része minimum közügyként tekint rá. Sokan nem hisznek az öt évben, mert ha összeházasodtok, úgyis jönni fog a gyerek. Sőt, a pap szerint, aki összead majd bennünket, jönnie kell, hiszen ez a házasság egyik legfontosabb célja – ha nincs meg erre a szándék, érvénytelen a kapcsolatunk. A másik vonal: „Anyukád hány éves volt, amikor te születtél? Harminc? Akkor neked is mostanában fog megjönni a kedved hozzá.” Legjobban az akasztott ki, amikor valaki úgy fogalmazott, hogy lassan szülni kellene már. Akkor beugrott a szülésről hallott/olvasott összes rémtörténet, és kivert a víz. Most is ez az a kép, amitől megrázom a fejem, hogy jó lesz még az a munka, van mit csinálni.

Sokfejű sárkány vagy spirituális élmény?

De borzasztóan előreszaladtam, hiszen még ott az esküvő: a teendőlistám most leginkább egy mesebeli tűzokádóra hasonlít, mert ha elégedetten lehúzok egy tételt, hogy ezt sikerült elintézni, akkor jön helyette legalább három dolog, ami még hátra van – egy részére nem is gondoltam volna.

Szeretném, ha a sok előkészület mellett lenne elég idő úgy együtt lenni, hogy nem a tortaízekről vagy éppen a logisztikáról beszélünk, hanem arról, hogy pár hét vagy nap múlva férj és feleség leszünk.

Az elnyújtott jegyesség közben egyébként akkor vágtunk bele az esküvőszervezésbe, amikor egy céges rendezvényen menyasszonyaként mutatott be egy ismerősének. Akkor átfutott rajtam, hogy mennyivel jobban esne már, ha a feleségének nevezne. Otthon még csak sakkoztam azon, hogy felhozzam-e ezt, amikor előállt azzal, hogy ma rájött, hogy már sokkal szívesebben mondaná, hogy a felesége vagyok.

A megnevezésünk tehát biztosan változik majd, és még egy dolog: a január soha többé nem lesz eseménytelen. Hiszen ott lesz egy házassági évforduló.