nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Tudod, milyen érzés egy hatéves kislánynak, hogy szégyellnie kell a részeg apját?!” – nyílt levél apámhoz

„Tudod, milyen érzés egy hatéves kislánynak, hogy szégyellnie kell a részeg apját?!” – nyílt levél apámhoz

„Babaként sokáig nem mertél kézbe fogni” – így festi le kapcsolatuk kezdetét egy felnőtt nő néhai édesapjának írt levelében. Az apából gyorsan vasárnapi apuka lett, de így is sok mindent átélhettek együtt. Meghitt, szép pillanatokat és olyanokat is, melyeknek soha nem lett volna szabad megtörténniük.
K.Zs.
f Ajánlom

Kedves Apu!

Hogy születésemhez mit szóltál, arról csak a családi legendáriumból tudok valamit. Ez igen kevés, ráadásul ezek a történetek újra és újra átszíneződtek a mesélők aktuális érzelmeitől fűtve, így kaphattak olykor ellenkező előjelet még ugyanazon emlékező szájából is. Amikor erről még te magad beszélhettél volna, nem tetted, én pedig nem kérdeztelek. Akkoriban nem gondoltam, hogy ez a tudás hiányozni fog. Most már hiányzik, talán mert azóta nekem is születtek gyerekeim. De őket te már nem ismerhetted meg…

A születésem körüli időkről természetesen anyutól hallottam a legtöbbet. A sok-sok csalódás, keserűség, szomorúság, amit a házasságotok okozott neki, ezekre a képekre is árnyat vetett. Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy ahogyan időben távolodtunk ezektől az eseményektől, egyre sötétebbet. Az idő nem begyógyította a sebeket, hanem elmélyítette őket, hiába váltatok el, hiába kötött anyu új házasságot. Így lassan teljesen eltűntek a szép vagy akár csak a hétköznapokat felidéző emlékek is anyu történeteiből. Én pedig kétségbeesve próbáltam a korábban elejtett foszlányokat megőrizni. Párat sikerült is. Például arról, hogy amikor anyu a kórházban vajúdott velem, te egyre gyakrabban telefonáltál be egy utcai fülkéből a szülőszobára, hogy érdeklődj, és végül a bába elveszítette a türelmét, úgyhogy leállított. (Hol voltunk még akkor az apás szüléstől!) Vagy arról, hogy

a kórházból hazatérve sokáig nem mertél kézbe fogni, sőt állítólag még a közelembe se jönni, lábujjhegyre álltál a szoba közepén, és úgy lestél be a kiságyamba.

Aztán egy este, amikor a konyhában ültetek, én pólyában, anyu karjaiban, egyszer csak kifutott a leves a tűzhelyen, anyu felugrott, hogy gyorsan elzárhassa a lángot a lábos alatt, és a kezedbe nyomott. Így tört meg a jég…

Persze az is nagyon érdekelt, hogy hogy volt még mindezek előtt, amikor megismerkedtetek. Később, mikor már nekem is voltak tapasztalataim, és azok segítségével kiegészíthettem a puzzle hiányzó darabjait, úgy gondoltam a ti találkozásotokra, hogy a sármos, nagy dumás pasi elcsavarta a tizennyolc éves vidéki kislány fejét. Valószínűleg így is történt, de azért anyut se kellett félteni… Állítólag már gyűrűs menyasszony volt (más menyasszonya), amikor betértél az üzletbe, ahol ő dolgozott. Aztán egyre többször akadt valami dolgod ott, anyu meg, persze, észlelte az intenzív érdeklődést. Állítólag egy idő után, amikor téged a kirakat üvegén keresztül meglátott közeledni, a jegygyűrűjét a köpenye zsebébe csúsztatta. Téged meg húztak a haverjaid, hogy nem látod anyu kezén a gyűrűt…?

Anyu szerint igazán az bátorított fel, hogy közeledni merj felém, amikor elkezdtem beszélni. Nekem is körülbelül az idő tájról vannak az első emlékeim. Sokat voltunk kettesben anyuval, te kamionsofőrként hosszú hetekre eltűntél otthonról.

Amíg pici voltam, az időérzékem olyan volt, mint egy kis állatkáé, nem érzékletem, hogy csak a boltba szaladtál-e el, vagy Törökországba fuvarozol egy rakományt. Így minden hazatérésed váratlan meglepetésként ért.

Egy ízben azzal tetőzted ezt, hogy egy kiskutyával jöttél meg. Sokáig velünk élt, állítólag egyszer, amikor még kölyök volt, a tányérjából, a tejbe neki darabolt párizsidarabkákat én halásztam ki. Anyu elájult, te meg azt mondtad, nem lesz semmi baja tőle a gyereknek. Hát ilyen laza voltál. Máskor meg húsvétra egy nyuszit kerítettél, azt meséltétek, nem is lehetett tudni, ki félt jobban az első találkozáskor: én vagy a kis jószág. Ő szintén sokáig a kertünk lakója maradt. Hatéves voltam, amikor elköltöztünk anyuval onnan, azóta sem laktam családi házban, és azóta sem volt soha háziállatom…

De az elköltözésünket kemény idők előzték meg. Üvöltözésekkel, csillártöréssel… Te üvöltöztél, te verted le a csillárt. Mi meg anyuval féltünk, és sírtunk. Én, valami megmagyarázhatatlan módon, mégsem úgy életem meg, hogy tőled félek, inkább azoktól az estéktől tartottam, olykor már előre is, amikor hármasban voltunk otthon. Mert ilyenkor a balhék olyan törvényszerűen jöttek, ahogyan lemegy a nap. Aztán vasárnapi apuka lettél, már nem volt sem üvöltözés, sem csillártörés. A vasárnapok szinte idillikusan teltek. Mi ketten együtt főztünk, míg anyu soha nem engedte, hogy segítsek (később viszont számon kérte rajtam, miért nem lettem konyhatündér…), és mi ketten nagyokat beszélgettünk, és nevettünk, míg anyuval szótlanul teltek a hétköznapok, s ha meg is szólalt, többnyire ingerült volt. Ma már tudom, a mindennapok menedzselése, az állandó pénzszűke, a nevelés egyedüli felelőssége hatottak rá ilyen bénítóan…

Szóval szinte idillikusan voltunk. Azért szinte, mert vasárnap estére, ahogy minden egyes hétköznap este szintén, pocsolyarészeg voltál. Egyébként azt, hogy mikor vagy józan és mikor fordulsz át ittas üzemmódba, már jóval korábban megtanultam észrevenni. De még így is nagyon sok dolgot tudtál megmutatni nekem a világból, mindig örültem, ha szerveztél valami programot.

Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)

Hol Ferihegyre mentünk megnézni a felszálló és leszálló repülőgépeket, hol múzeumba, ahol hihetetlen műveltséggel meséltél arról, ami elénk tárult. Minden közös kirándulást élveztem.

A kora délutáni órákig, mert onnantól már szorongtam: mikor kezd meglátszani rajtad, hogy kábé óránként betértünk egy büfébe, kocsmába, étterembe, válogatás nélkül, hogy te igyál valamit. Ilyenkor én is mindig rendelhettem sütit, üdítőt, miegymást. Persze, örültem ennek, hiszen anyu nem engedhette meg magának, hogy ilyesmiket vásároljon nekem. De nagyon kínosan éreztem magam, hogy a láthatóan piás apával kószálunk a városban…

Tudod, milyen érzés egy hatéves kislánynak, hogy szégyellnie kell az édesapját, mert az tökrészeg már ebédidőben?! Az apját, akit amúgy imád, és ettől az egész még kétségbeejtőbb! Mindegy, ha tudtad is, nem tehettél ellene semmit. Mintha egy diabéteszestől várnánk el, hogy indítsa újra az inzulintermelését, olyan egy függőtől azt kérni, álljon le segítség nélkül.

Szerveztem segítséget. Hogy az élet sodorta-e csak úgy felém, vagy tudatosan kanyarodtam-e arra, ki tudja. Nővérképző iskolában érettségiztem, sokfélét tanultunk itt, de ahogyan a pszichiátria az egészségügy mostohagyereke, úgy az ezzel kapcsolatos oktatás szintén. Engem meg pont ez érdekelt (le is húztam éjszakás nővérként öt évet egy férfi zárt osztályon, a Lipóton, amikor az még megvolt), de előtte még a középiskolás évek nyarain elmeosztályon dolgoztam segédápolóként. Akkoriban az alkoholbetegeket is itt kezelték. Jóban lettem az egyik, a hivatását szent őrültként űző orvossal (meg fülig szerelmes is belé, de ez egy másik történet). Vele egész kis összeesküvést szerveztünk, hogy téged kórházba segítsünk. Akkoriban sokat fájt a derekad, nem ritka ez hivatásos gépkocsivezetőknél. Mondtam neked, gyere be az osztályra, ahol diákmunkás vagyok, az egyik doki, aki nem csak elme-, hanem ideggyógyász is, szívesen megnézi a gerincedet. Meg is történt a vizsgálat, melynek végén az orvos, ahogyan azt előre elterveztük, megkért, menjek ki, mert négyszemközt szeretne veled beszélni.

Így kerültél te az osztályra, és adtál a szervezetednek évtizedes alkoholfürdő után némi szárazságot. Fél évig ment a józanság. Betegségbelátásod egyáltalán nem volt, de kibírtad. Aztán megengedtél magadnak egy kiskonyakot, aztán még egyet, és egy héten belül ott tartottál, ahol a terápia előtt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Én valahogyan mégis reménykedtem, hogy megúszod a totális leépülést, hogy rád nem vonatkozik a milliókra érvényes forgatókönyv.

Abban valóban különleges voltál, hogy nem szép lassan döcögtél lefelé a lejtőn. Nagyon sokáig az élet több területén felszínen tudtál maradni. De csak azért, hogy aztán zutty, az egész „lemaradásodat” egy csapásra behozd.

Volt minden. Elsőként a jogosítványod bevonása, ami ugye a te hivatásodban nemcsak a munkahely azonnali elvesztésével egyenlő, hanem azzal is, hogy újat sem találsz. Végtelenített betegállomány következett. Még korrumpálnod sem kellett a háziorvost, a gerinced a tizenöt éves korod óta tartó autóvezetéstől, minden más szerved pedig a szintén tizenöt éves korod óta tartó ivástól volt tropa.

Rettenetes volt végignézni, hogy te, az én okos apám (nevelőapám mindig azt mondta, az eszemet tőled örököltem, pedig imádta anyut), eljutottál odáig például, hogy a házadba már te sem tudtál belépni, annyi működésen kívüli televíziót és egyéb műszaki kacatot halmoztál fel, vagy hogy az elhagyott és keservesen pótolt irataidat még az átvételük napján rendre elhagytad újra. És egy délután hozzám értél. Nem ahogyan egy édesapa érinti meg a tizenéves lányát. Ahogyan egy férfi egy felnőtt nőt. Ez nem egy #metoo sztori! Számomra nem az. Ez nem az én történetem, ez a te történeted. Arról, hogy innen már nem volt lejjebb, hogy innen már nem volt visszaút. Nem voltál erőszakos, de én egy darabig nem mentem feléd. Aztán újra látogattalak, még évekig, az emberi lakhatásra már teljesen alkalmatlan házadban, a hajléktalanszállón, mert oda is keveredtél, és a pszichiátriai osztályokon, melyek közül az egyiken bevégeztetett. Próbáltam neked segíteni, de a pillanatnyi tűzoltásoknál többre nem jutottam.

Félórát késtem. Ha annyival hamarabb érkezem a kórházba, veled lehettem volna az utolsó perceidben. Amikor felhívtam a vőlegényemet, a későbbi férjemet, és elmondtam neki, hogy nem vagy többé, sírtam. A temetéseden nem.

Megosztás Facebookon