Ellátatlan betegek és pénzéhes sarlatánok – a pszichoterápiás ellátás útvesztői

Az elmúlt években Lady Gagától Harry hercegig rengeteg külföldi híresség állt ki a nyilvánosság elé mentális problémájával, Woody Allen filmjei óta pedig kimondottan középosztálybeli passziónak számít terápiába járni. Legalábbis Amerikában biztosan, és persze egy bizonyos réteg számára nálunk is, de Magyarországon még mindig gyakran minimum kellemetlen, ha valakinek pszichológusa van. Miközben a külföldről érkező hullám egyes körökben minden túlzás nélkül sikket csinált a terápiából, a mentális egészség ápolása összességében máig meglehetősen távol áll a fizikai egészségre is viszonylag keveset adó magyaroktól, és a pszichoterapeutához fordulókról is csak lassan kopik le a(z elme)betegség stigmája.

Pedig Magyarországon nagyon is jelentős hagyománya van a pszichoterápiának. A Ferenczi Sándor nevével fémjelzett Budapesti Iskola a pszichoanalízis fontos központja volt Freud népszerűségének csúcsán, az 1931-ben alapított Magyar Pszichoanalitikus Egyesületnek pedig olyan kiemelkedő szakemberek is tagjai voltak, mint Hermann Imre vagy az antropológiai szemléletű Róheim Géza.

Egy nő kedvéért lett orvos a pszichoanalízis atyja – Ma lenne 160 éves Sigmund Freud

Vajda Zsuzsanna klinikai pszichológus és egyetemi oktató elsősorban fejlődéslélektannal és pszichológiatörténettel foglalkozik, szerinte a pszichoanalitikus hagyományok máig erősen éreztetik a hatásukat Magyarországon: „A hazai pszichoanalitikus iskolának a történelmi viszontagságok ellenére is sikerült fennmaradnia. Túlélte a háborút, majd azt az időszakot, amikor a lélekbúvárságot elutasító szocialista ideológiák tiltották a jelenlétét. De Freud óta nemzetközi léptékben is rengeteg változás történt, a pszichoanalízis megítélése nagyon megváltozott, bár Magyarországon máig jobban megbecsülik.”

Kiszolgáltatott betegek és önjelölt segítők

A terápiás gyakorlatot megteremtő pszichoanalízis bukása mögött részben a tudományos alap gyakran felmerülő hiánya, részben az elméletet érő (például feminista) kritika, részben pedig az egyéb terápiás irányzatok ugrásszerű megszaporodása áll. Vajda Zsuzsanna mindenesetre felhívja rá a figyelmet, hogy óvatosan kell bánni a terápiás hatékonyságot ellenőrző vizsgálatokkal, hiszen nagyon nehéz objektíven mérni a pszichoterápiás módszerek sikerességét, vagyis a lelki gyógyulást. És azt is hozzáteszi, hogy az új irányzatok áradata a pszichoanalízisnél jóval kevésbé tudományos és sokkal problémásabb módszereket is magával hozott.

Jelenleg két egymással ellentétes probléma látható a pszichoterápiás ellátás kapcsán. Az egyik, hogy rengeteg ember nem jut ellátáshoz, hiszen a terápiás ellátás gyakorlatilag 80-90 százaléka privát színtéren zajlik, erősen a fővárosra koncentrálódva. Vidéken élő, súlyos neurózisban szenvedő emberek, gyakran gyerekek sem részesülnek a szükséges kezelésben. Ugyanakkor a tudományos alapokat nélkülöző szélhámosok elképesztő tömege jelent meg a piacon, akik életvezetési tanácsadónak, coachnak nevezik magukat: ők az üzletük virágzása érdekében patologizálnak. Tehát erősen zajlik a betegséggerjesztés is, amiben a gyógyszergyártók, de nem ritkán még a pszichológusok is részt vesznek.

Vajda Zsuzsanna szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy a rendszerváltás után betörő gyógyszergyárak és szolgáltatók mellett nem érkeztek meg a kritikai irányzatok, így a nyugati minták automatikus átvételével számos szakember – hol jobb, hol rosszabb szándékkal – megkérdőjelezhető módszerek mellett kötelezte el magát. A gyógyszergyártók diadalát tökéletesen igazolta a Lélekben Otthon Alapítvány 2017-es, Eljut-e a pszichoterápia a rászorulókhoz? című konferenciája, ahol az alapítvány adatigénylése nyomán kiderült, hogy évente 480 millió Xanax és Frontin, illetve 80 millió Rivotril tabletta fogy Magyarországon, ami azt jelenti, hogy átlagosan 60 tabletta nyugtatót, szorongásoldót fogyasztunk el egy évben. A jelentés becslései szerint hazánkban akár 2 millió pszichiátriai beteg is élhet, ezzel szemben alig százezer fő jut hozzá a szükséges terápiához. Más hazai epidemiológiai kimutatások szerint

a magyar lakosság negyede küzd vagy küzdött már élete során valamilyen mentális betegséggel, vagyis nem kérdés, hogy szükség van a pszichoterápiás ellátásra, de csak akkor, ha azt valóban megbízható, képzett szakemberek nyújtják.

Évek óta zajlanak a viták a szakmát ellenőrző pszichológuskamara létrehozásáról, de sok szakember csípőből ellenzi ezt, míg mások csak a felvetett móddal nem értenek egyet. Más kérdés, hogy a kamara valószínűleg keveset segíthetne a fenti kérdésben, hiszen aki nem pszichológus, továbbra is végezhetné a nem pszichológusi – tehát coach, családállító, auralátó – tevékenységét kamarán kívüli „magánszakemberként”. Vajda Zsuzsanna szerint további problémát jelent, hogy a szakértők sem kritizálhatják szabadon az egyes szakmai módszereket, hiszen az nem tudományos vagy ideológiai vitaként, hanem üzletrontásként csapódik le. Mindeközben a szakma is szigorúan őrzi a pozícióit: a pszichológusképzés hosszadalmas és költséges, ezért sokaknak lesz szimpatikusabb a „könnyebb út”, mint például egy 1-1,5 éves coachtanfolyam.

Vajda Zsuzsanna pszichológus (Fotó: Szebeni-Szabó Róbert)

Marad tehát a „fogyasztói tudatosság”, vagyis hogy a kliens próbáljon megbízható terapeutát találni. „Én azt gondolom, leginkább intézményekhez kapcsolódva érdemes keresgélni, és a hosszas listába szedett, hangzatos nevű módszereket kínáló szolgáltatókat inkább nagy ívben elkerülni. Nem egyszerű a helyzet, hiszen főleg informális csatornák állnak a rendelkezésünkre, amik nem feltétlenül megbízhatóak, de még a szakirodalmakra támaszkodó ellenőrzéshez is nagyon nagy alaposságra és forráskritikára lenne szükség” – mondja Vajda Zsuzsanna. Szerinte sokat segíthetne a helyzeten, ha szervezettebb volna az ellátás, és maguk a szakértők dönthetnék el, hogy kinek melyik terápiás módszert, illetve szakembert javasolják.

A hazai pszichoterápiás ellátásban tehát súlyos kettősségek között kell eligazodnia a laikusnak. Különbséget kell tenni az indokolt ellátás és a gazdasági érdekek által gerjesztett patologizálás között, kiszűrni a sarlatánokat a megbízható szakértők közül, felismerni a terápiás folyamat eredményességét, ha a választott terapeuta nem őszintén reflektál erre. Mindezt úgy, hogy az illető adott esetben komoly lelki problémákkal küzd. Vajda Zsuzsanna azt tanácsolja, higgyünk saját megküzdési képességeinkben is, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bizonyos negatív érzések és problémák teljesen normálisak egy-egy élethelyzetben: „Bevallom, sokszor nem igazán értem, hogy mit várnak az emberek az önismerettől. Ez eleve magában foglalja az előfeltevést, hogy az ember nem ismeri önmagát – érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy ez valóban így van-e. Az már eltűnt a köztudatból, hogy az emberek maguknak is tudnak segíteni, van öngyógyuló képességük. Ahogyan azt is fontos látni, hogy a szomorúság, a levertség bizonyos helyzetekben – például egy haláleset után – teljesen normális, nem számít depressziónak. A mentális problémákat listázó DSM V-öt külföldön már erősen kritizálták, Magyarországra ebből szinte semmi nem jutott el. A szakemberek felelőssége is lenne, hogy megmondják, ha szükségtelennek látják a terápiát, ahogyan az is, hogy a szükséges esetekben viszont a legjobb tudásuk szerint biztosítsák azt.”

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül röviden bemutatunk néhány népszerű és hiteles terápiás módszert a freudi hagyományoktól a kognitív módszerekig.

Misztikus libidómámor: pszichoanalízis

A Freud nevéhez kötődő módszer egyszerre teremtette meg a kanapén elnyúló páciens és a feje mellett ücsörögve jegyzetelő pszichológus sztereotip képét, és hozta be a köztudatba azt az alapvető fontosságú felvetést, hogy szavakkal gyógyítani is lehet. A ma már rengeteget bírált pszichoanalitikus terápia arra a nézetre épül, hogy a viselkedésünket befolyásoló – általában gyerekkori traumákat, a szüleinkkel való konfliktusokat rejtegető – tudattalan tartalmak felszínre hozhatók a terápiás munka során, például a szabad asszociáció módszerével. A tudatalatti késztető erejét Freud libidónak nevezte, ami tulajdonképpen egyfajta szexuális energia (szemben a halálösztönnel), így a pszichoanalitikus modellben a szexualitásnak kiemelt szerepe van.

Ez mind kissé ködösen hangzik, és az is: Freud zsenialitása épp abban rejlett, hogy irodalmi igényességgel megírt szövegei gyakran annyira mellőzik a tudományos alapot, hogy a tudományos cáfolat sem igazán fog rajtuk (ahogyan persze a bizonyítás sem, de Karl Popper óta a falszifikáció a tudomány működésének kulcsa). 

Sigmund Freud (Fotó: Library of Congress/Corbis/VCG via Getty Images)

Ugyanakkor figyelemreméltó és talán nem véletlen, hogy az analízis a mai napig elterjedt és még mindig népszerű terápiás módszer. Ez áll a legközelebb a filmekből ismert kissé misztikus, szimbólumokkal dolgozó és álmokat fejtő pszichológiai ülések képéhez, a gyerekkori élmények és a szülőkkel való kapcsolat kulcsszerepének hangsúlyozása pedig még az újabb elméletek fényében is állja a sarat. Ha valaki belevágna az analízisbe, arra azért mindenképpen készüljön fel, hogy évekig tartó, meglehetősen költséges önismereti útra vállalkozik.

Lelki szerelés: kognitív viselkedésterápia

A kognitív forradalom híres metaforája az agyat számítógépekhez hasonlította, amivel máris egy gyakorlatiasabb módszer megteremtése került a fókuszba: itt tulajdonképpen pragmatikus módon megkeressük és kijavítjuk a „hibákat”. Ennél a terápiánál eleve vonzó lehet, hogy a folyamat ideje előre meghatározott, általában 15-20 alkalomból áll. Hatásos lehet olyan „hétköznapi” gondok kezelésére, mint például az asszertivitás vagy a kapcsolati problémák, de személyiségzavarok esetén is hatékony, ezt pedig tudományos kutatások is igazolják. Az Aaron Beck nevéhez kötődő módszerben tulajdonképpen megtanuljuk felismerni saját kognitív torzításainkat – itt olyan egyszerű dolgokra kell gondolni például, hogy amikor egy barátunk lemondja az esti találkozót, akkor ne rögtön arra gondoljunk, hogy utál minket, vagy valami baja van velünk (amik automatikus negatív gondolatok), hanem próbáljuk meg tudatosan, racionálisan értékelni a helyzeteket. A kognitív viselkedésterápiában valószínűleg sok tesztet kell majd kitöltenünk, és kapunk házi feladatokat is, szóval nem csak az ülések alatt kell foglalkoznunk magunkkal, bár ez ideális esetben minden terápiás folyamatra igaz.

Kitörni a körforgásból: sématerápia

Én, énke és jómagam – énállapotok sokaságából áll a személyiségünk

Jeffrey E. Young szerint ha nem elégítették ki valamelyik alapvető gyerekkori szükségletünket (olyasmiket, mint például biztonságos kötődésre való igény, kompetencia és énazonosság érzése vagy a reális keretek szabása), akkor félő, hogy úgynevezett maladaptív sémáink alakultak ki. Ez azt jelenti, hogy torz szemüvegen keresztül szemléljük a világot, így pedig folyamatosan belecsúszunk ugyanazokba a hibákba, amikor bizonyos emocionális triggerek (ingerlő impulzusok) aktiválják ezeket a rosszul rögzült sémákat. 

A kognitív módszerekhez tartozó sématerápia lényege – hasonlóan a fenti viselkedésterápiás módszerhez –, hogy felismerjük maladaptív sémáinkat, majd megpróbáljuk átírni őket. A Freud-féle analízishez hasonlóan itt is fontos szerep jut a gyerekkor kivesézésének, de a módszerek, feladatok jóval gyakorlatiasabbak, pontosan megfogható rendszert kínálnak, ami nagy segítség lehet azoknak, akik eleve a rendszerszerű gondolkodásmódot preferálják. A sématerápia egyébként kimondottan hasznosnak bizonyult borderline-os betegek kezelésében.

A szakemberek felelőssége is lenne, hogy megmondják, ha szükségtelennek látják a terápiát, ahogyan az is, hogy a szükséges esetekben viszont a legjobb tudásuk szerint biztosítsák azt (Fotó: Thinkstock)

Meditáció a rendelőben: mindfulnessalapú kognitív terápia (MBTC)

Amióta a buddhizmus, a jóga és a meditáció leszivárogtak a mainstreambe, és sikeresen meghódították azt, már az sem igazán meglepő, hogy pszichoterápiás módszerek is építenek a keleti filozófiára. Három professzor, Mark Williams (Oxford), John D. Teasdale (Cambridge) és Zindel Segal (Toronto Scarborough University) állították össze az MBTC-t, melyben az „éber jelenlét” gyakorlása a fő cél, vagyis egy olyan állapot, amikor a meditáció segítségével megtanuljuk kontrollálni figyelmünket. Ezt az alapvetően kognitív megközelítésű módszert eredetileg a depresszió kiújulásának megelőzésére fejlesztették ki, de súlyosabb problémákra, például személyiségzavarok vagy súlyos (major) depresszió kezelésére már nem igazán alkalmas. Valószínűleg az sem árt, ha van bennünk alapvető vonzalom és bizalom a keleti filozófiák felé, illetve kellő önfegyelem és kitartás ahhoz, hogy ezt a lassan kialakuló képességet otthoni gyakorlással is igyekezzünk fejleszteni.

A képek ereje: szimbólumterápia

Mindenkinek megvan a maga meséje – így működik a meseterápia

A szimbólumterápiában is fontos a meditatív, relaxált állapot elérése, de itt kimondottan képi megjelenítéseken keresztül próbálják feldolgozni a kliens problémáit. A módszer Freud híres, barátból lett ellenfeléhez, Carl Gustav Junghoz kötődik, aki aktív imaginációban előhívott szimbólumokkal segítette a pácienst problémájának megértésében. Ezeken az alkalmakon tulajdonképpen az a feladatunk, hogy a meditatív tudatállapotban megteremtett belső képet vizsgáljuk, ami lehet a terapeuta által meghatározott, de akár saját szimbólum is. Az előbbi esetben jórészt olyan képekről van szó, melyek a jungi felfogásban többé-kevésbé egyezményes jelentéssel bírnak, elsősorban azért, mert a legtöbb ember hasonló asszociációkat társít hozzájuk – ezek az asszociációs és analógiás társítások adják a szimbólumterápia eszköztárát.

A terápiás munka során terapeuta vezetésével megvizsgáljuk az elképzelt érzeteket, színeket és formákat, majd ha már elég erős a belső kép, a hozzá kapcsolódó érzéseinkkel és a kép jelentésével is lehet foglalkozni – itt már arra kérhet minket a terapeuta, hogy megtörtént eseményeket kapcsoljunk a képhez.

Carl Gustav Jung (Fotó: Central Press/Getty Images)

Eljátszott fájdalom: pszichodráma

Jacob Levy Moreno még filozófiaszakos diákként állítólag nagyon szeretett bécsi parkokban ücsörögni, ahol összebarátkozott a gyerekekkel, és mindenféle közös játékokat, meséket eszelt ki nekik. Vezetése alatt a gyerekek rögtönzött jeleneteket játszottak el, Moreno pedig arra jutott, hogy minden ember amatőr színész, aki az „élet színpadán” improvizál. Ez a felismerés vezette a pszichodráma módszerének kidolgozásához.

Ebben a terápiában csoportban dolgozunk, különböző jelenetek eljátszásában működünk közre, közösen feldolgozva az egyes csoporttagokat érintő élethelyzeteket. A szereplőket önként jelentkezőkből választják ki, a tagok pedig belehelyezkedhetnek különböző szerepekbe, így biztonságos térben próbálhatják ki a konfliktusokat, miközben a testi-lelki átélés valódi tétet és mélyebb feldolgozást ad a folyamatnak. Bár nem a színészi tehetség számít, egyfajta exhibicionizmus azért nem árt, tekintve hogy csoportban, emberek előtt kell megnyilvánulni, spontán improvizálni és kontaktusba lépni másokkal. Persze a pszichodráma akkor is jó választás lehet, ha épp ezekkel kapcsolatban van valamilyen problémánk.